Kisvárostól Mallorcáig

Malchiner Péter színész, menedzser, személyiségszakértő, coach, a coachok coacha. Igazi világpolgár, akinek karrierje nemcsak színes, de tele van pengeéles váltásokkal is. Pályáját megismerve bizton állíthatom, hogyha csak két gondolatot mondana életének egy-egy fejezetéről, már akkor is jelentősen túllépném magazinunk fizikai határait. Éppen ezért az időrend csak jelzésértékű sorvezető lesz a most következő izgalmas beszélgetésben.

Hogy őszinte legyek, már az interjú felkérésének pillanatában kitaláltam a cikk címét. Azonban a némileg hatásvadász elemnek szánt választásom csak közepesen helytálló, hiszen Péter színészi pályája jóval korábban kezdődik, mint az ismert sorozat – és nem mellesleg teljesen véletlenül.

Több generációra visszanyúló orvoscsaládban nő fel, így nem csoda, ha emiatt ő is lappangó szimbiózisban él ezzel a hivatással. Mint az majd a későbbiekben többször is bizonyságot nyer, az orvoslás iránti vágya azonban egész életében végigkíséri. Ennek ellenére mégsem a pécsi campus, hanem a Színművészeti Főiskola kapuján lép be az érettségi után. Számos színházi, majd magyar és német filmszerep után egyszer még az opera műfajában is kipróbálja magát, mire elérkezik a Kisvárosba, ami meghozza számára a széles körű hazai népszerűséget. A szakmai elismertség csúcsára a koronát a német RTL egy sorozatának főszerepe tenné fel, de nemet mond a minden szempontból vonzó ajánlatra.

Az üzleti élet felé fordul: Münchenben közgazdaságot és multimédiás ismereteket tanul, majd 2000-ben MBA végzettséget szerez Londonban. Itthon az RTL Klub oldalán felépíti az IKO New Media, majd az IKO Telekom Média Holding cégeket. Tíz évig tevékenykedik ezen a területen, számos nemzetközi média- és telekommunikációs vállalat vezérigazgatója.

2008-ban ismét lépést vált, coachképzéseken vesz részt, először Skóciában, majd az Egyesült Állomokban, legutóbb pedig a madridi La Salle egyetemen, ahol az Alkalmazott pszichológia a coachingban nevű tantárgyban diplomázott. Az elmúlt több mint egy évtizedben közel háromszázötven coachot, pszihológust és tanácsadót képzett Európa-szerte, és több mint tízezer coachnig- és tréningórát tudhat a háta mögött.

2014-ben megírja a You are more! című könyvét, ami nemcsak idehaza, hanem Németországban is bestseller lett. Nemzetközi elismertségét jól fémjelzi, hogy a januárban megrendezett Erfolgskongress konferencián az ötvenöt kiválasztott Nr. 1 szakmai előadó között léphetett fel előadásával. Négy országban dolgozik folyamatosan, persze mostanság leginkább online, ami új kihívás ezen a személyes kontaktusra épülő területen.

Péter mallorcai otthonának kis stúdiója foglalja keretbe a beszélgetésünket, azonban a kibertér sem szab gátat közvetlenségének, pont úgy érzem magam, mintha két méterre ülnénk egymástól. Azt gondolom – és talán ezt önök is érzik –, hogy egy ilyen felvezetés után aligha maradunk téma híján, azonban, ahogy ezt korábban is jeleztem, nem a kronológia fogja most a tollforgató kezét. Már csak azért sem, mert az egyes stációk kibontásakor mindig társul mellénk egyfajta spontán analitika vagy múltbéli elbarangolás is, ami különleges hangulatúra festi a beszélgetésünk sorközeit.

Barna András (B. A.): Három jól elhatárolható részre bontható a pályád. Egy több generációs orvoscsaládból származol, aminek okán az emberben meg sem fordulna, hogy te másfelé veszed az irányt. És ez alól még az sem adhat felmentést – legalábbis én így gondolnám –, hogy a nagybátyád, Malcsiner Béla ismert zeneszerző volt. Hogy jött veled szembe a színészmesterség?

Malchiner Péter (M. P.): Még kisgyerekkoromból tisztán él bennem a kép, hogy a családunk szűkebb és tágabb értelemben is nagyon szerette a zenét. Gyakorlatilag szinte mindenki játszott valamilyen hangszeren, ezért elbeszélésekből tudom, hogy a vasárnap délutánok úgy teltek el, hogy a családunk összeállt egy kis kamarazenélésre. Édesanyámnak rendkívül szép hangja volt, egészen biztos, hogy kiváló énekes lehetett volna bárhol a világon, de aztán mégis másfelé vitte az ambíciója. Annak ellenére, hogy odahaza ennyire erősen jelen volt a művészi vonal, engem erőteljesen az orvosi pálya felé tereltek. Szóval számomra nem egy cél volt, hanem szinte kötelesség, hogy ezt a szakmát tovább kell vinnem. Legalábbis egy ideig minden erre felé mutatott.

B. A.: Ehhez a tanulmányi feltételeid is adottak voltak?

M. P.: Az általános iskolában kiváló tanuló voltam, majd tizennégy éves korom után alaposan vesztettem ebből a lendületből, de az orvosi pályát érintő tantárgyakban és a nyelveket illetően a középiskolában is az évfolyam legjobbjai közé tartoztam. Innentől kezdve később mégiscsak elgondolkodtatott, hogy nekem is ez a hivatás-e az életutam. Egyébként ezt nem kötelességként éltem meg, mivel az orvosi pálya akkor is nagyon vonzott és valahol most is nagyon vonz. Sokszor eljátszottam már a gondolattal, hogy ha most valaki idejönne – mondjuk a jóisten –, és azt mondaná nekem, hogy van még ötven évem, és nem „babaként” kell kezdenem az életemet, akkor azonnal elvégezném az orvosi egyetemet. (Nevet.)

De komolyra fordítva a szót és némiképp párhuzamot vonva a mai munkámmal, azt mondhatom: ugyan nem vagyok orvos és nem is foglalkozom beteg emberekkel, de amit most csinálok, annak nagyon sok eleme támogató erővel bír.

B. A.: A feleséged viszont orvos…

M. P.: Igen, ha úgy tetszik, akkor vele vittem tovább azt a vonalat, amit eredetileg a szüleim nekem szántak. Amikor huszonhat évesen megismerkedtünk, és bemutattam őt otthon, akkor megnyugvással konstatálták a szüleim, hogy legalább valaki vinni fogja ezt az irányt. (Nevet.)

B. A.: Felvételiztél a pécsi orvosi egyetemre. Egy ilyen elköteleződés és családi presszió ellenére mi volt az a pont, ami a színészet felé fordított?

M. P.: A Szirmok, virágok, koszorúk című film főszerepe.

B. A.: Hogyan talált meg ez a lehetőség?

M. P.: Majdnem kereken tizennyolc éves voltam, amikor egy alkalommal elkísértem az egyik barátomat a Pinceszínházba. Ott egy rendező – akiről azt sem tudtam valójában, hogy kicsoda – megszólított, és megkérdezte, hogy nincs-e kedve elmenni egy castingra. Azt sem tudtam, hogy mi az a casting, de végül is elmentem, és így kaptam meg ezt a filmszerepet. A helyzet aztán száznyolcvan fokot fordított az életemen. Bekerültem egy eszméletlen magas minőségű színészi közegbe, olyanok közé, mint Őze Lajos, Cserhalmi György, hogy csak néhányat említsek. A forgatások alatt pedig világossá vált számomra, hogy ezen a pályán nekem van keresnivalóm. Ezután jelentkeztem a Színház és Filmművészeti Főiskolára.

B. A.: De, gondolom, nem a nézőtéren kopogtatták meg a vállad…

M. P.: Nem. Az említett családi jóbarátunk kisebb darabokat rendezett a Pinceszínházban, és én eljátszottam ott egy szerepet. Tehát ma már akár azt is mondhatom, hogy a szereplés iránti vágy valahol mélyen bennem élt, de mégsem volt akkora, hogy ezt bármilyen módon is komolyan kellett volna venni. Visszatekintve ezek inkább csak apró jelekként voltak értelmezhetők.

B. A.: Ezek után a szüleid hogyan élték meg ezt a hirtelen pálfordulást?

M. P.: Nézd, amikor az ember bejelenti otthon, hogy színész lesz, akkor minden családban egy kicsit kitör a pánik, még a színészcsaládoknál is, mégpedig azért, mert azonnal felteszik magukban a kérdést, hogy mi van, ha ez nem jön be. Az én óriási szerencsém az volt, hogy mögöttem már ott volt egy filmfőszerep, ami kicsit tompította ezt a traumát. Valószínűleg azt is látták rajtam, hogy olyannyira magába szippantott ez a dolog, hogy semmivel sem lehetett volna eltántorítani ettől az egésztől. De a teljességhez mindenképpen hozzátartozik az is, hogy fantasztikus kultúrájú családból jövök, ahol soha nem szabtak gátat ilyen helyzetekben.

B. A.: Van testvéred egyébként?

M. P.: Nincs, egyedüli gyerek vagyok, és nagyon sokat voltam a nagymamámmal, aminek végtelenül örülök. Azt mondják, azok a férfiak, akik a nagymamájukkal sok időt töltenek együtt, sokkal empatikusabbak lesznek felnőttkorukban. De semmi nem történt véletlenül, ugyanis roppant bonyolult életet éltünk. Édesapámat jóformán nem is ismertem, mert egy-két hetes koromban meghalt. Édesanyám egyedül nevelt, és Németországba költöztünk. Néhány évvel később elkapott egy életveszélyes betegséget, és az orvosok egy-két évnél nem jósoltak neki többet, ennek okán az én jövőmet valahogy be kellett biztosítani. Szerencsére az orvosi diagnózis túlzóan pesszimista volt, így szerencsére még nagyon sokáig együtt voltunk. De az tény, hogy ennek köszönhetően állandó mozgásban voltam Budapest és München között. Ma visszanézve sokszor elgondolkozom azon, sőt meg is mosolygom, hogy ezt hagyta az akkori rendszer. Nyolc-kilenc évesen egy nagyon kettős világban nőttem fel, amit nem volt egyszerű érzelmileg sem feldolgozni. Talán az volt a szerencsém, hogy bárhova is mentem, amikor megérkeztem, akár Münchenbe, akár Budapestre, engem mindig várt valaki, így ez nagyon sokat tompított a dolgon.

B. A.: Nem merült fel az, hogy végleg kint maradj?

M. P.: Számtalanszor felmerült ez a kérdés, de aztán Magyarországon maradtam. A belügyminisztériumban annak idején egész biztosan csodálkoztak, vagy talán jót mulattak is azon, hogy akárhányszor elmegy ez a pali, mindig visszajön. Talán ezért nem zaklattak soha. (Nevet.)

Utólag visszagondolva: minden szempontból szerencsésnek érzem magam, hogy az életem végül is így alakult, mert rengeteg pluszt és a későbbi életemre számos magyarázatot adott. Ugyanis én ennek a helyzetnek a során hozzászoktam a változásokhoz. Amikor tanítom ezt a kérdést, akkor mindig azt mondom, hogy nagyon fiatalon kell úgy nevelni a gyerekeket, hogy hozzászokjanak a gyors idomulásokhoz. Az esetemben ez egy szükségszerű adottság volt, amit viszont soha nem szervezett senki tudatosan. Ezt később nagyon jól tudtam hasznosítani, hiszen nemcsak munkahelyet, karriert, hanem országot is váltottam háromszor, minden konfliktus nélkül.

B. A.: Szinte koncentrikus köröket írunk le a színészi pályád körül, aminek mindenképpen az egyik unikális etűdje, hogy még az operában is kipróbáltad magad.

M. P.: Hát ez a dolog engem is meglepett. (Nevet.) Ugyanis én képviseltem az osztályban a „zsé” kategóriát az éneklést illetően. Mindenki más jobb volt nálam ebben a műfajban. Olyannyira, hogy amikor tréfálkoztunk egymással, mindig úgy köszöntem el, hogy „az Operából hívnak, majd jövök”! Mégis felajánlották a Mario és a varázslóban Mario szerepét. Igaz, ez prózai szerep volt, aki csak hat hangot énekel. (Nevet.)

Szinte ezzel párhuzamosan megkaptam a Halálraítélt című film főszerepét is, ami óriási sikert aratott, és amiért Belgrádban megkaptam a legjobb férfialakítás díját. Ez a két dolog nagyon magasra tette a mércét.

Ezen a díjátadón hozott össze a jósors egy német ügynökkel, aki hallotta a sajtótájékoztatón a nyilatkozatomat, és megkérdezte, hogy ha ilyen remekül beszélek németül, akkor miért nem játszom kint. Ezt követően kerültem be Németország egyik top ügynökségéhez, ahol nagyon jó minőségű sorozatokban karakterfőszerepeket kaptam. Ennek köszönhetően kiköltöztünk Németországba, onnan hívott vissza később Sík Endre, a Kisváros producere. A néhány epizódra tervezett fellépésem kinyúlt a sorozat végéig, és később olyan ismertséget hozott, hogy arra nem számítottam. Én ezt nap mint nap meg is tapasztaltam, nemcsak a hentesnél ismertek meg, hanem szinte mindenhol, természetesen az országhatáron is. (Nevet.)

B. A.: Bárki más azt mondaná, hogy révbe ért.

M. P.: Igen, de én nem akartam ezt a celebes életformát, mert komoly fenntartásaim voltak-vannak ezzel a „bratyizós” életmóddal. Másrészt egy évben nagyjából nyolcvan napot forgattam, ami egy színész életében óriási dolog, viszont van mellette még másik kétszázvalahány olyan nap, amin nem csináltam semmit. Ez viszont zavart. Ekkor kezdtem el foglalkozni az internettel és más gazdasági dolgokkal, mert úgy éreztem, hogy ebből ki akarok törni. De a teljes pálfordulás okát mégsem csak ez jelentette, hanem az, hogy az ügynököm egyszer megkeresett azzal, hogy a német RTL indít egy mindennapos forgatással járó sorozatot, egy szappanoperát, aminek a főszerepére engem választottak ki. Óriási összeget ajánlottak fel, ami piszok jól hangzott, viszont az ügynököm azt is hozzátette ehhez az ajánlathoz, hogy azt tudnom kell, ezzel megváltozik a privát életem is. Nem tudom, miért, de ez akkor nálam nagyon komolyan behúzta a féket, ugyanis nem akartam, hogy az én családomat bárki és bármikor fotózza, ez nagyon nem volt benne az én mentalitásomban. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy nem. Ez a döntésem azt is előrevetítette, hogy előbb-utóbb a színészi karrierem is bizonyos fokig beszűkül vagy teljes mértékben parkolópályára kerül.

B. A.: Ma már tudjuk, hogy a siker ízéről nem kellett lemondanod. De akkor, amikor ezt a döntésedet meghoztad, mérlegelted, hogy hány év kemény munkájáról mondasz le?

M. P.: Ma már tudom, amikor ezzel foglalkozom, és rengeteg más emberen is látom, hogy a döntési habitus mögött egy személyiségtípus áll. Én nagyon komoly rizikóvállaló vagyok, és ezért nem félek egyáltalán ezektől a helyzetektől. Akkoriban egyébként azt gondoltam, hogy ha nem megy ez a másik élet, akkor majd visszamegyek a kamera elé. Persze ma már másként csinálnám, mert nagyon kemény lecke volt. Például akkor nekem is nagyon kellett volna egy coach, aki segít nekem ezt az új utat végigjárni. Hiba volt úgy váltani, hogy egyik percről a másikra eltűntem a színről.

B. A.: Végül nem kellett túl sokat lamentálnod a történéseken, mert viszonylag gyorsan megtaláltad a helyed az üzleti világban is.

M. P.: Igen, egy ideig a saját vállalkozásomat vittem, majd jött az IKO Group, ahol tulajdonképpen visszakerültem ugyanabba a médiavilágba, ahonnan jöttem, csak éppen a másik oldalra. Ott volt egy pozíció, ami a nulláról indult, és én ott már nem színész voltam, hanem egy topmenedzser, akinek be kellett bizonyítania, hogy mit tud. De hál’ istennek ez nagyon sikeres időszak lett, imádtam ebben dolgozni. Azt gondolom, hogy eszméletlen szerencsém volt, hogy rögtön egy ilyen karrierváltás harmadik évében egy ilyen hihetetlen lehetőség jött velem szemben.

B. A.: Mégis egy idő után innen is kikacsintottál, miért?

M. P.: Fantasztikus időszakot éltem, borzasztóan élveztem a menedzseri életet annak minden velejárójával együtt. Aztán 2007–2008 tájékán jöttek az első kérdések, amit ma számos ügyfelemnél megtapasztalok, hogy ezt az életvitelt meddig lehet bírni. Meddig lehet napi tíz-tizenkét órát dolgozni, egyik héten New Yorkba, a másikban Sanghajba repülni? Mindez jól hangzik, és kívülről vonzónak is látszik, de valójában ez is csak a munka része. Ennek az életvitelnek köszönhetően olyan jeleket vettem észre magamon, amiket soha nem gondoltam volna, és már az orvosi esetek körébe tartozott. Mindeközben megszülettek az ikreink is, innentől kezdve már három gyerekünk volt, tehát a felelősségem is jelentősen megnőtt, amiben negyvenévesen nem volt benne az a program, hogy én közben tönkremegyek. Tehát el kellett kezdenem gondolkozni.

B. A.: Ezek után nem is lehet kérdés, hogy ismét jött egy éles váltás…

M. P.: A feleségem azt mondta, most térjek vissza a színészethez, de érdekes, hogy akkor ez már egyáltalán nem vonzott. És hozzáteszem, hogy a szakma is jelentősen megváltozott. Azt nem gondolom, hogy nem tudnám újból felvenni a szálat, de nem volt bennem az a tűz, hogy ezt kellene választanom. Nagyon sokat beszélgettem olyan körülöttem lévő emberekkel, barátokkal, akiknek adtam a véleményére, és számosan azt javasolták a szakmai múltam alapján, hogy nekem emberekkel kellene foglalkoznom. Akkor és ezeknek a beszélgetéseknek a kapcsán találkoztam először a coaching fogalmával, ami 2007–2008 tájékán még egyáltalán nem volt annyira ismert, mint ma. Olyannyira nem, hogy a definícióját én is az interneten néztem meg. Viszont annyira inspirált, hogy elkezdtem beleásni magam a témába.

A váltás egyébként olyan éles lett, hogy ugyanazzal a lendülettel, amivel abbahagytam a menedzseri munkámat, szinte már másnap elköltöztünk Spanyolországba. A tervünk az volt, hogy egy évig itt lakunk, és majd meglátjuk, hogyan működik a dolog. Azóta tizenhárom év telt el.

B. A.: Hogyan kezdted felépíteni ezt a karriered?

M. P.: Elkezdtem tanulni, Londontól az Egyesült Államokig, és az volt a célom, hogy a lehető legjobb és legtöbb tudást elsajátítsam. Így kezdődött el a „harmadik életem”. Az egészben a legérdekesebb az volt – és már akkor is így éreztem, amikor a legelső ügyfelemmel dolgoztam –, hogy én ebben a szakmában otthon vagyok. És nem mellesleg minden tekintetben ki tudtam teljesedni, mert ez a dolog egyfajta színészi munka is, hiszen előadhatok, másfelől a menedzseri világból hozott tapasztalataimat is kamatoztatni tudom. Tulajdonképpen nincsen olyan, a vezetői világot érintő kérdés, amit nem láttam vagy nem tapasztaltam volna meg a saját bőrömön.

B. A.: Ezek szerint most már mondhatod, hogy végre megérkeztél?

M. P.: Abszolút azt gondolom, hogy igen, bár soha ne mondd, hogy soha. Egyébként egy csomó mindenféle más dolog iránt is érdeklődöm, de ezt jól tudom kombinálni a jelenlegi életemmel. Az viszont biztos, hogy nem szeretnék újból másféle karriert.

Nem olyan régen beszélgettem Hámori Barbarával, aki kiugróan sikeres tévéproducer, és nagyon jó barátok is vagyunk, és ő mondta nekem, hogy ő egyfajta levezetésként visszamenne a helyemben játszani. „Most már Neked csak azt szabad csinálni, amihez tényleg kedved van!” Ez nagyon elgondolkodtatott. Talán nem véletlenül még a covid előtt írtam kísérleti jelleggel egy coaching előadást az Élet hat bástyája címmel, amit a Spirit színházban mutattak be. Egyébként ebből egy online fejlesztési program és könyv is készült, ami hamarosan elérhető lesz. Az Élet hat bástyája egy monodráma, ahol én egy coach-előadóként szerepelek. A darabban valóban az élet hat fő területéről van szó, melyek épsége nélkül romokban heverünk, illetve nem tudunk boldogok lenni. A mottóm: Az életszínvonalnak semmi köze nincsen az élet minőséghez. Ezért az a célom, hogy az emberek minőségi életet éljenek, ahol a kapcsolataik, a munkájuk, az egészségük és más dolgaik rendben legyenek. Ez tulajdonképpen a You are more! folytatása, csak most nem vezetőknek, hanem mindenkihez szól.

Amikor oly sok év után újból visszatértem a színházba, és ültem az öltözőben, akkor az a semmivel sem összetéveszthető szag és miliő azonnal megérintette a lelkemet, és megnyugtatott a tudat, hogy még mindig otthon vagyok ebben a szakmában. De az emóciók ellenére sem volt meg bennem az a vágy, hogy én itt esetleg komolyabban tevékenykedjek. Ennek ellenére nyitott vagyok, de ha őszintén kell válaszolnom, akkor semmit nem teszek érte.

B. A.: Ha már megemlítetted az új könyvedet, akkor ne menjünk el a korábbi, a You are more! mellett sem, ami sikersztori lett itthon és külföldön is.

M. P.: A You are more! számomra kifejezi azt, amit én a legjobban tudok csinálni, és azt is, amiben hiszek. Úgy vélem, hogy talán a világnak nem, de magamnak mindenképpen bebizonyítottam, hogy mindig tudtam más lenni, több lenni. Ki tudtam tágítani a horizontot, és át tudtam lépni az optimális zónámból a veszélyzónába. Én hiszek abban, hogy minden ember sokkal több annál, mint amennyit jelenleg el tud képzelni magáról, csak nem merjük megnyitni ezeket a „csakrákat”, illetve agyi csatornákat. Amivel én foglalkozom, lényegében nem más, mint hogy a legnagyobb biztonsággal – mondjuk kilencven százalék vagy afölött – fölmérem valakinek a teljesítménypotenciálját, és azt is, hogy milyen zavaró tényezői vannak. A siker képletének eredménye a két dolog különbsége. Ha ugyanis ki tudom vonni a zavaró tényezőket, akkor az illető képes lesz olyan dolgokra is, amelyekről soha nem gondolta volna. De ez nemcsak egyénekre, hanem szervezetekre, vagy akár a társadalomra is igaz. A You are more! könyvet elsősorban vezetőkhöz szólva írtam meg. 2014-ben jelent meg, amikor a pszichoszomatikus betegségek, a depresszió a menedzserek körében iszonyúan erős volt. És itt ismételten felbukkantak azok a lappangó orvosi gének, amelyekkel támogatni tudok embereket, amivel el tudnak kerülni rossz dolgokat. A könyvemnek tehát egyfajta preventív küldetése van.

B. A.: Az elmúlt egy év mindenki számára bebizonyította, hogy nem természetes az, hogy van holnap, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy eddig megszokhattuk. A hirtelen megváltozott körülményeknek köszönhetően mindenki keresi a maga optimális útját. Eddigi életünkbe egy csomó új elem költözött, legyen szó akár privát vagy munkahelyi szféráról. Te hogyan látod ezt a helyzetet?

M. P.: A covidnak borzalmasan terhelő, frusztráló és félelmet okozó üzenetével állunk szemben, magyarul azzal, hogy halálfélelemben élünk egy éve, mert ugyan megpróbáljuk ezt letagadni, de alapvetően mégis csak erről van szó. Ez a halálfélelem mindennél erősebb, még a változásoktól való félelemnél is. Ezért történt meg az, hogy a szervezetek és a magánemberek is hirtelen olyan dolgokat is meg tudtak csinálni egy éven belül, amire eddig képtelenek voltak. Mégpedig azért, mert a félelem rákényszerítette őket.

Nagyon sok ügyfélbeszélgetésen vagyok túl, s ezek szűk konklúziója úgy foglalható össze, hogy amikor megkérdezem tőlük, hogy vannak, mindenki azt válaszolja, hogy jól, ha pedig újból felteszem nekik ezt a kérdést, akkor azt válaszolják, hogy nem jól. Tehát valahol legbelül mindenki szorong és frusztrált. Egyfelől a bezártság, másfelől a távolságok és nem utolsósorban a kontrollveszteség miatt. Jelen helyzetben a menedzserek semmiben sem különböznek a többi embertől, hiszen mindenkit ugyanazok az érzelmek kísérnek. Én próbálom megnyugtatni őket, hogy amikor azon gondolkoznak, hogyan motiválják a munkatársaikat, akkor nem kell nagyon messzire menniük és akármilyen eszközökhöz nyúlniuk. Elég, ha csak magukba néznek, és amire ők vágynak, tulajdonképpen arra vágynak a kollégáik is, mert nincsen különbség egymás között ezen a szinten. A pozíció a covid alatt ugyanis teljesen érdektelen, legfeljebb mindenkinél más a felelősség.

A helyzetet árnyalja, hogy a covid nem egy lokális, hanem egy globális probléma. Szerintem ma mindenkinek az a fő feladata, hogy saját magát próbálja meg a lehető legjobb kondícióban tartani. Ez nem egyszerű sem fizikailag, sem pedig pszichikailag, ehhez társakra és megértő közegre van szükség. És még két nagyon fontos dologra: rengeteg fegyelemre és önreflexióra.

B. A.: Szerinted mennyire változtat meg majd minket ez a helyzet, milyen nyomokat fog hagyni?

M. P.: Egy világszintű traumáról van szó, és egy ilyen helyzet után mindenki változik, akarva akaratlanul, ez nem is kérdés. A kérdés az, hogy mennyire leszünk bátrak szembenézni olyan igazságokkal, hogy például mire van szükségünk. Amikor én a „változást” tanítom, akkor egy egyszerű példán levezetve ez úgy néz ki, hogy amikor azt mondom, utazzunk el valahova, akkor ez egy sor kérdést indukál. Olyanokat, mint például hova megyünk, miért megyünk oda, hogyan jutunk el oda, és a nap végén megjelenik a legfontosabb kérdés: mit akarunk magunkkal vinni. Ez utóbbi felveti az úgynevezett „B” kérdést, ami magába foglalja a megoldást is, s amiben az is kiderül, hogy mit akarok itt hagyni. Ha tehát egy változási helyzetben vagy, mert például holnap már nincsen covid, akkor csak az marad a kérdés, hogy hova akarunk ezzel a világgal eljutni, és sorolhatnám. Rengeteg válasz létezik erre, mert vannak, akik a klímára, vannak, akik az emberi kapcsolatokra koncentrálnak, amiből az is kitűnik, hogy mindenkinek más a megközelítése. Itt kellene nekünk nagyon bátor és világos kérdések mentén világos válaszokat találni. Vissza akarunk-e találni 2019 decemberéhez, vagy pedig „a nem biztos, hogy van holnap elv” mellett haladva valami mást csinálni, ami minőségileg jobban működik.

B. A.: Szerinted empatikusabbak lettünk az elmúlt év alatt?

M. P.: Az empatikus szót viszonylag hamar kimondják az emberek, de ha az empátia mély tartalmát nézzük, akkor egészen biztosan nem lettünk azok. De azt viszont gondolom, hogy a kapcsolatok jelentését másként értelmezzük, mert ez az időszak rávezetett bennünket arra, hogy belássuk, iszonyúan nem mindegy, milyen minőségű kapcsolataink vannak.

B. A.: Sok vállalatvezető ügyfeled van. Hogy látod, ezt a szintet mennyiben érintette meg a pandémia?

M. P.: A cégvezetők nagyon nehéz helyzetben vannak. Hogy egy metafórával éljek: aki mondjuk az Egyenlítő szintjén dolgozott, annak most az Északi-sarkon kell ugyanazt az eredményt hoznia. Ugyanakkor hozott ez a helyzet pozitívumokat is, ugyanis ez a szituáció világossá tette számukra, hogy a csapatukból ki az, akikre számíthatnak. Nagyon erősen meg fognak mutatkozni és ki fognak jönni a teljesítménybeli különbségek a munkatársak között. Ugyanakkor ez a helyzet nem alkalmas az értékítélet-alkotásra. Ami mindenképpen változott, az az, hogy a vezetők egy kicsit megtanulták elengedni a kontrollt, kicsit megtanulták, hogy jobban bízzanak az embereikben. Ebből az egészből pontos képet kaphatnak arról, hogy milyen vezetői stílust kell a jövőben alkalmazniuk ahhoz, hogy eredményes legyen az, amit csinálnak.

B. A.: Te több országban is dolgozol. A kulturális különbségek tapinthatók, vagy ezt már elnyomta a globalizáció?

M. P.: Óriásiak a különbségek egy magyar és egy német munkavállaló között, ami szinte már egy genetikus kérdés. Nekem mondhatni két énem is van ebből a szempontból, egy német és egy magyar. Ha egy nap két ügyfelem van, akik közül az egyik magyar, a másik pedig német, akkor biztos, hogy az agyamban csipet kell váltanom. Ugyanakkor teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a magyar menedzserek semmivel sincsenek elmaradva a nyugati kollégáiktól.

Egyvalamiben azonban nagyon tévednek, és amikor az előadásaim alatt a kultúraformálásról beszélek, akkor az egyik nagy üzenet az, hogy idehaza még mindig a kapcsolatok országában élünk. Az a lényeg, hogy ki kit ismer, ki kit hogyan tud vagy fog beajánlani. Ezt nyugaton nem így élik meg, mert ott minden százötven százalékig teljesítményorientált. És ott te akkor vagy valaki, ha le tudtál tenni valami olyat az asztalra, ami miatt felnéznek rád. Ha külföldi vagy, akkor meg kétszer annyit. A másik pedig, hogy mi érzelmi alapon kezeljük a dolgokat, sok esetben megsértődünk a kritikán, és ennek megfelelően reagálunk. A németeknél minden a tárgyilagosság alapján működik, és csírájában sincsen benne személyes vélemény. Ez pedig egy nagyon erős kontraszt.

És még egy: én nagyon sokat foglalkozom az értékvilággal, a You are more! könyvem egy jelentős része erről szól. Az érték a társadalmunk működésének az alapja. Azt kell látnunk, hogy a nyugati világ az elmúlt évtizedekben teljesen más irányban tudott értékvilágában nőni, mint ahogyan Magyarország a történelmi helyzetéből fakadóan fejlődni tudott. Tehát igazából értékszintű különbségek vannak a két ország között. Míg Németországban a férfi vezetők között az esztétika és egyéb ilyen hasonló motivációk megnőttek az elmúlt évek alatt, addig a gazdasági és a befolyásra való törekvés visszaesett. Magyarországon a férfi vezetők körében nagyon erős a gazdasági és politikai, vezetői státusz iránti törekvés, ezzel szemben viszont nagyon gyenge az esztétikai és formai, valamint egymást segítő motiváció. Ez a példa a konfrontáció egyik alapja.

B. A.: Sokszor elsütött poénom, hogy minden erős férfi mögött áll egy erős nő, amit az is igazol, hogy nagyon régen együtt vagytok a felségeddel. Ő hogyan bírta ezt a soklaki életet, amit éltetek?

M. P.: Azt gondolom, hogy teljesen az ellentétem, mert ő egy abszolút stabilitásra törekvő társ. Talán éppen ezért is működik közöttünk minden nagyon jól. A mi kapcsolatunkban az, ami mágnesként hat és hatott, és egyfajta dinamikát is hozott, hogy mindig megbíztunk egymásban. Amikor 2008-ban feladtam egy top állást három gyerekkel, csúcsfizetéssel, sofőrrel és minden jóval, ami járt ezzel, azt azért meg kellett emészteni neki is, még akkor is, ha ez a váltás nem az anyagi félelemről szólt. De mégiscsak ott álltunk három gyerekkel, és a kérdés az volt, hogy most valójában mihez is kezdünk. Szerencsére a feleségem mindig hitt nekem.

B. A.: Miért éppen Mallorca?

M. P.: Teljesen véletlen döntést hoztunk, melynek oka az iskolakeresés volt az akkor nyolcéves fiamnak. Mallorca egy fantasztikus hely, ahol már itthon vagyunk. Elképesztő energiákat tudsz itt felszívni, egyensúlyban maradni, és így másoknak ebből tovább adni. Ezt is várják el és kapják tőlem az ügyfeleim.

írta: Barna András | Képek: Malchiner Péter