Kőoszlopok, amik az égbe kapaszkodnak
A délkelet-arizonai Chiricahua lett az Egyesült Államok 64. nemzeti parkja – a Turkey Creek tűzhányó 27 millió éves hagyatéka.
Hat éve nem avattak új nemzeti parkot az Államokban. Tavaly alig hetvenezren jártak a sziklaoszlopok között, ahol ormányos medvék kelnek át az úton, és éjjel kialszik minden fény.
A természetjárók bakancslistáján Arizona neve hallatán legtöbbször három gigantikus hívószó ugrik be: a Grand Canyon, a Saguaro Nemzeti Park óriáskaktuszai és a Megkövesedett Erdő fura, kővé dermedt vidéke. Az állam délkeleti csücskében azonban meghúzódik egy olyan kanyonbirodalom, amely szinte mindegyik eddigi látképet felülírja. A Chiricahua – amely a múlt hónap végén hivatalosan is az Egyesült Államok 64. nemzeti parkjává lépett elő – olyan hely, amit ha az ember először megpillant, óhatatlanul arra gondol: vajon milyen törvények szerint működik itt a gravitáció?
A számok nyelvén szólva: hat éve nem avattak új nemzeti parkot az Államokban, így a cím elnyerése már önmagában komoly rangot jelent. Tavaly mindössze alig hetvenezer látogató fordult meg errefelé – ami egy ennyire szürreális képződményegyüttes esetében szinte a „senki” kategóriájával egyenértékű. Pedig a táj elképesztő.
Az őslakos apacsok – akiknek évszázadokon át ez a kanyonvidék jelentette az otthont – úgy nevezték ezt a helyet: a felálló kövek földje. Ha az ember a sziklaormok szélére áll, azonnal megérti a név eredetét. Közel ötezer hektáron több ezer riolit-tűkő és sziklaoszlop zsúfolódik össze a mélyben. Akadnak köztük több tízemeletnyi magas kőóriások, és olyanok is, amelyek ránézésre nevetségesen apró talapzaton egyensúlyoznak – mintha csak a következő szellő felboríthatná őket, mégis évmilliók óta mozdulatlanul dacolnak az idővel.
A díszletet persze nem szobrászok faragták, hanem egy elképesztő erejű vulkáni kataklizma alapozta meg. Mintegy 27 millió évvel ezelőtt a Turkey Creek tűzhányó kitörése a Mount St. Helens robbanásánál több mint ezerszer nagyobb tömegű anyagot szórt a levegőbe, maga után hagyva egy közel húsz kilométer átmérőjű kalderát. A leülepedő, izzó hamu több száz méter vastag, tömör kőzetréteggé forrt össze, majd a hűlés során függőleges hasadékok mentén megrepedezett. A többit pedig elvégezte a türelem: a víz beszivárgott a repedésekbe, megfagyott, kiolvadt, szétfeszítette a sziklatömböket, mígnem a rideg kőfalakból tűhegyes tornyok és a fejükön óriási sziklagolyókat egyensúlyozó kőoszlopok váltak.
A terület egyébként nem tegnap került fel a térképre: már 1924 óta védett nemzeti emlékhelyként tartották számon. A harmincas évek gazdasági világválsága idején az amerikai természetvédelmi alakulatok (CCC) vágták ki az ösvények zömét és adtak nevet a legfurcsább formációknak, miközben a völgyben lévő egykori telepesek, a Faraway Ranch lakói segítették fel az első pionír utazókat.
Égi szigetek és csillagfényes kanyonok
A geológiai kuriózumon túl a táj biodiverzitása is megdöbbentő. A Chiricahua az úgynevezett „Sky Islands” (Égi Szigetek) zónájába tartozik: olyan elszigetelt hegyvonulatok ezek, amelyek szigetként emelkednek ki az arizonai, új-mexikói és mexikói sivatag forróságából. A hirtelen szintemelkedés elképesztő életteret zsúfol össze meglepően kis területen: több mint kétszáz madárfaj, fekete medvék, és a mosómedvék hosszú orrú, gyűrűsfarkú rokonai, az ormányos medvék élnek itt – utóbbiak olyan szép számmal, hogy az utak mentén külön táblák figyelmeztetnek az átkelésükre. Olykor-olykor még a ritka jaguárok is átvágnak a vidéken.
Ha valaki eljutna ide, a Massai Point kilátóját semmiképp sem szabad kihagynia: a panorámaút tetejéről az egész sziklamező a lábunk előtt hever, körös-körül a végtelenbe vesző sivataggal. Ráadásul nemzetközileg elismert csillagoségbolt-parkról (Dark Sky Park) van szó: éjjel, amikor a mesterséges fények hiányában milliónyi csillag gyúl ki az égen a némán magasodó kőtornyok felett, a látvány kétségkívül egy másik dimenzióba emeli át a szemlélőt.
A friss nemzeti parki státusz a határokat és az üzemeltetést alapvetően nem bolygatja fel – a törvény garantálja az apacs törzsek szabad hozzáférését a területen lévő szent vallási helyeikhez is –, a névtáblákon kívül azonban egy dolog szinte biztosan megváltozik majd. A csend és az elszigeteltség hamarosan a múlté lesz, a vándorok száma törvényszerűen növekedni fog.
Különös, időtlen világ ez a sivatag peremén. Egy olyan kőrengeteg, amely emlékeztet arra, hogy a természet legmaradandóbb alkotásaihoz nem emberi kéz, csupán kőkemény türelem és néhány millió év szükséges.
Forrás és képek: National Park Service
