Széll Tamás a mai magyar gasztronómia egyik emblematikus személyisége. A Michelin-csillag után a világ egyik legrangosabb szakácsversenyén, a 2016-os magyarországi Bocuse d’Oron is behúzta magának a győzelmet. Elszánt ízvadász, a szakma reneszánsz embere, aki szerint a fine dining egy meghatározhatatlan fogalom. Nevével ma két éttermet fémjelez, mi az indulást jelentő belvárosi Stand bisztróban beszélgetünk.
Rendhagyó módon az interjúnk már a BAH csomóponton elkezdődik, ahol a délelőtti dugó fásult araszolásra készteti az autósokat. A lámpaváltástól lámpaváltásig történő cammogás teret enged némi céltalan bámészkodásnak is. E kényszerű sávmustra közben akad meg a szemem az előttem álló Audi hátulján, a Stand logóján. Mivel Tamás nemrégen lett márkanagykövet, így kétség nem fér hozzá, hogy ő ül az előttem lévő autóban. Kihasználva egy pillanatot melléállok, és – mivel még személyesen nem találkoztunk – ismeretlen ismerősként üdvözöljük egymást. Jót mosolygunk a spontán kialakult helyzeten, és röviden megállapítjuk, hogy így legalább egyikünk sem késik el. Az étteremig konvojban folytatjuk az utat, aztán a végén kettéválunk, mert Tamás lehajt a mélygarázsba, én meg parkolóhely-vadászatba kezdek. Szerencsére a környék még alszik, így nem kell végtelen köröket rónom, de így is jó néhány percbe telik, amíg megtalálom a helyemet. Mire az étteremhez érek, Tamáson már séfkabát van és az ajtóban vár.
A Dining Guide Étteremkalauz „Év étterme” díját kétszer is elnyerő étterem most munkásan csendes arcát mutatja. A konyhában a kollégák az előkészítő feladatokat végzik – mondja Tamás amolyan belépő gondolatként, látva kíváncsiságomat. A sürgés-forgás ellenére is kiegyensúlyozott és nyugodt a légkör, ami talán Tamás egyéniségének egyfajta kivetülése lehet. Miközben kiválasztjuk a megfelelő asztalt a beszélgetéshez, azon morfondírozom, hogy vajon mi lehet Tamásék sikerének titka, ha egyáltalán lehet itt titokról beszélni. Persze a következő interjúból sok minden kiderül majd, de azt gondolom, ahogy az lenni szokott: a sorok között találjuk meg majd az igazságot.
Barna András (B. A.): Magadnak találtad ki ezt a mesterséget, vagy pedig volt olyan, akár a családból, aki presszionált?
Széll Tamás (SZ. T.): Én találtam ki magamnak. A családunkban, de a korábbi generációkban sem volt senki, aki vendéglátással foglalkozott volna.
B. A.: Mi indított el a lejtőn?
SZ. T.: Azt gondolom, hogy összességében sok minden, de az első lépcsőt mindenképpen az jelentette, hogy összeköltöztünk a nagyszüleimmel egy XI. kerületi családi házba. A nagymamám és az édesanyám is jól főzött, de itt már volt konyhakert is. Mindez a 90-es évek elején történt, amikor sok családi étterem nyílt a környéken, ahova mi elég sokszor eljártunk. Én nagyon szerettem a vendéglői miliőt, tetszett a nagy sürgés-forgás, a hangulat. Annak ellenére, hogy nagyon válogatós gyerek voltam, annyira magával rántott ez a dolog, hogy azon kaptam magam, hogy vasárnap nem Walt Disney-rajzfilmeket, hanem főzős műsorokat nézek. A lendület egészen a pályaválasztásig kitartott, ezért az általános iskola utána vendéglátóipari technikumba mentem.
B. A.: Korábban beálltál a nagymamád mellé főzni?
SZ. T.: Érdekes, hogy nem. Sokkal inkább a végeredmény érdekelt. Úgy voltam vele, hogy – és ezt elmondtam az édesanyámnak és a nagymamámnak is – eljön még az az idő, amikor ezt nekem igen sokat kell majd csinálnom.
B. A.: Mit szóltak a szüleid a választásodhoz?
SZ. T.: Az édesanyám eredetileg óvónő, az édesapám pedig repülőgép-műszerész volt, és egy beszélgetés alkalmával azt mondták nekem, hogy szülői ráhatás miatt egyikük sem csinálhatta azt, amit szeretett volna, és már csak ezért sem szólnak bele a pályaválasztásomba. Egyébként pedig azt gondolom, ha valaki már nyolcéves gyerekként azt mondja, hogy ő vendéglátóipari iskolába akar menni, akkor nincs miben kételkedni.
B. A.: Az iskolai évek alatt már megmutatkozott a tehetséged?
SZ. T.: Nem tudom, hogy azt akkoriban minek lehetett nevezni, de egy biztos: a tanulmányi átlagomnak, a hozzáállásomnak és az akkori német nyelvtudásomnak köszönhetően bekerültem gyakorlatra a Kempinskibe. Ez óriási szó volt, nemcsak a hely miatt, de azért is, mert az évfolyamról mindössze öt embert válogattak be. A Kempinskiben eltöltött gyakorlati évek meghatározó tényezők a későbbi életemet tekintve, mivel akkor ismertem meg azokat, akikkel a mai napig is együtt dolgozom.
B. A.: A Kempinskit lehet egyfajta ugródeszkának tekinteni?
SZ. T.: Nem ugródeszkának nevezném, hanem egy fantasztikus érzésnek: kinyílik előtted a világ. Amikor bekerültem a Kempinskibe, pontosan azt kaptam ettől a világtól, amire vágytam, amit akartam, és ez nekem nagyon tetszett, és szerettem. A Kempinski egyébként sok mindenben más volt, mint a többi szálloda. Német sztenderdek alapján működött, német konyhafőnökkel, német konyhafőnökhelyettessel, akik vasfegyelmet tartottak. Mindezek mellett itt olyan szakemberekből állt össze a csapat, akik korábban mind egytől egyig külföldön dolgoztak. Szóval az átalakuló szocializmus szele sem érintette meg a Kempinskit, hiszen ott már réges-régen nyugat volt, mind az alapanyagokat, mind a konyhatechnológiát, mind pedig a morált tekintve.
B. A.: Ott maradtál a Kempinskiben suli után?
SZ. T.: Nem, mert abban az évben, amikor végeztem, a Kempinski egyik séfhelyettese, Hamvas Zoltán átigazolt a Gerbeaud-ba, és vitte magával az úgymond kemény magot, azokat, akik számára fontosak voltak. Én is bekerültem ebbe a csapatba, s ezután tizenhat év jó időszak következett. 2010-ben jött az Onyx, a nyitócsapatának szintén tagja lettem, és ezzel tulajdonképpen megérkeztünk oda, amit mindig is szerettünk volna csinálni, és aminek a gyümölcse a Michelin-csillag lett. Majd az itt töltött évek után jutottunk el addig, hogy saját üzletet tudtunk nyitni.
B. A.: Mindig ez fine dining vonal izgatott?
SZ. T.: Engem minden izgat, aminek jó íze van. Egyébként ezt a kifejezést ugyanúgy nem szeretem, mint a kézművest, mert nagyon nehéz megfogni, hogy mit is takar valójában. Igazából lefordítani sem tudjuk rendesen. Csak a példa kedvéért említenék egy helyzetet: ha én fogok egy harcsát, amit elkészítek bográcsban, a barátom eközben készít egy házi gyúrt tésztát, amiből serpenyőben csinálunk egy túrós csuszát, akkor ez most fine dining?
B. A.: Akkor a ki meg a hol határozza meg fine dining fogalmát?
SZ. T.: Itthon sokan azt gondolják, hogy attól lesz fine dining valami, ha drága. Egy nagyon egyszerű, kis étterem is tud nagyon drága lenni, erre külföldön találunk példákat. Ha valaki egy ilyen helyen bébiangolnát rendel, akkor azért simán kifizethet egy adagért 150 eurót.
Amit általában az emberek fine diningnak gondolnak, az véleményem szerint a gourmet éttermi kategória egy tasteing menüvel, ami arról szól, hogy ott a vendég eltölt három kellemes órát.
B. A.: A versenyzés hogy csatlakozott be életedbe?
SZ. T.: 2003-ban volt az első nemzetközi versenyem, a Chaine des Rotisseurs, ami egy nagyon érdekes és előremutató megmérettetés. Ennek a versenynek az a lényege, hogy az ember felkészülés nélkül kap egy alapanyagokkal teli csomagot. A csomag tartalma előre nem ismert, viszont minden elemét kötelező felhasználni. A kapott nyersanyagokból három fogást kell elkészíteni négy főre, három óra alatt. Ez egy nagyon improvizatív verseny, aminek akkor a döntője Dél-Afrikában, Cape Townban volt, ahol megint csak kinyílt előttem a világ, mert rá kellett döbbennem, hogy milyen óriási alapanyag-különbségek vannak. Ugyanis krumpli és krumpli vagy bárány és bárány között is hatalmas lehet a különbség, mivel minden alapanyagnak létezik, megvan a saját terroir-ja. Egész addig azt gondoltam, hogy tudom, merre tartok, de amikor odakint huszonéves fejjel szembesültem ezzel a ténnyel, akkor ismét bebizonyosodott számomra, hogy óriási és szerteágazó szakma a miénk, amit ha magas fokon akar művelni az ember, akkor egész életében tanulnia kell.
B. A.: A ma emberét a főzőműsorokon keresztül a média megtanította arra, hogy milyen fontosak az alapanyagok. A gourmet kategóriában ezt a minőségi színvonalat hogyan lehet tartani? Kiépült erre már egy iparág, vagy mindenki küzd, és úgy szerzi be a nyersanyagait, ahogy tudja?
SZ. T.: Tíz évvel ezelőtt aki komoly éttermet üzemeltetett, az egy az egyben külföldről vásárolt mindent, mert itthon szinte semmit nem lehetett kapni. Mára nagyon sokat fejlődött a helyzet, aminek hála csak nagyon kevés dolgot kell kintről beszerezni, mert sok jó alapanyag elérhető idehaza is. Az általános probléma viszont az, hogy a minőség ingadozó, erre a jövőben még jobban oda kell majd figyelni, de én azt látom, hogy egy komplett szezont le lehet fedni hazai alapanyagokkal.
B. A. Tudnál példát említeni arra, milyen alapanyagok jelentik a „vékony jeget”?
SZ. T.: Úgy látom, hogy a csirke minőségén lehetne még javítani. Vannak már nagyon jó minőségűek, használjuk is, viszont sült csirkének még nem érzem alkalmasnak. A marhahús esetében hasonló a helyzet. Nagyon jó minőségű húsokat lehet már beszerezni, ami kiváló például a gulyáshoz vagy mondjuk a pörkölthöz, de steaknek még nem választanám.
B. A.: Te egyébként rábízod magad egy kereskedőre, vagy pedig szereted magad beszerezni az alapanyagokat?
SZ. T.: Is-is, mind a kettő működik. Sok jó termelő és sok jó étterem van, akik a legjobb alapanyagokra nem sajnálják a pénzt. A kettő közötti csatorna még fejlesztésre szorul, de már sok ügyes termelő megkeresi ezeket az éttermeket. De mi és még sokan, együtt dolgozunk egy kertészmérnök sráccal, aki ennek csatornának a fejlesztését végzi. Kapcsolatban áll a termelőkkel, mindig tájékoztat arról, hogy éppen mikor minek van a szezonja, de túl ezen van még egy pozitív hozadéka ennek a dolognak: általa képbe kerülnek új alapanyagok forrása is, ilyen volt például a som.
B. A.: Tekinthetjük a Chaine des Rotisseurs-t a te olvasatodban a Bocuse d’Or egyfajta előszobájának is?
SZ. T.: Tulajdonképpen igen. Az első Bocuse d’Or-élmény 2011-re tehető, amikor már itthonról is elérhető lett ez a verseny. Én azt gondoltam, hogy ez „jó móka”, és elindultam rajta.
B. A.: Belülről mi motivál? Ég benned egy olthatatlan versenyszellem?
SZ. T.: Némileg paradox, amit mondok: nincsen bennem versenyszellem, viszont jó versenyző vagyok, és nem vagyok egy izgulós fajta, ez már az évek alatt sokszor kiderült. A legjobb az egészben – és ez most lehet, hogy kicsit közhelyesen hangzik –, hogy amikor egy versenyre készül az ember, akkor abban a szituációban rákényszerül az ötletelgetésre, egy megfelelő technológiai út keresésére. Úgy vélem, hogy mindig eggyel magasabb lépcsőfokra léptem egy ilyen versenyen, mert lehetett ötletelgetni, új dolgokat lehetett kitalálni, s mellé persze társult egy sor inspiráció is. Szóval egy verseny mindig egy lehetőség a fejlődésre, aminek a tapasztalatait később át tudja ültetni az ember az éttermi gyakorlatba is.
B. A.: Létezik egy mondás, miszerint minden erős férfi mellett áll egy erős nő. Ti Szulló Szabinával egy nagyon erős párost alkottok.
SZ. T.: Szabinával a kapcsolatunk a kempinskis évekig nyúlik vissza. Ott ismerkedtünk meg, és tulajdonképpen azóta vagyunk minden tekintetben társak, és nem utolsósorban rokon lelkek.
B. A.: Olyan régen együtt vagytok, hogy talán nem tartod majd ízetlennek a kérdést: két dudás megfér egy csárdában?
SZ. T.: Abszolút jól megvagyunk ebben a helyzetben. Ha egy kicsit kívülről nézem ezt a dolgot, akkor a konvenciók miatt sokan azt gondolják, hogy egy étterem egy séfről szól. Holott ez egyáltalán nincs így, hiszen nagyon sok olyan kétkezi munka létezik, amit egyedül senki nem tud megcsinálni. Egy jó séfnek van legalább két-három olyan embere, akik ha nem lennének, akkor nem tudna semmit sem elérni. Másrészt mi Szabinával évek óta elfelezzük a feladatokat, így sokkal könnyebb. Nyilván adódnak olyan helyzetek, hogy valamiben nincsen egyetértés, de ezek a dolgok a végén mindig kisimulnak, ami tök jó.
B. A.: Mit gondolsz, merre tart ma a gasztronómia, a kulináris világ, akár az alapanyagokat, akár a konyhatechnológiát nézzük?
SZ. T.: Szerintem egyre nehezebb nagy lépéseket tenni, hiszen piszok gyorsan cserél információt a világ, a gourmet éttermek hasonlóan vélekednek. Ma mindenki a fenntarthatóság jegyében próbál továbblépni, amivel nincs is probléma, de óriási kiugró lépést nem látok a közeljövőt nézve. Viszont azt látom, hogy a növényközpontúság és a fenntarthatóság befolyásoló tényező lesz. Ez pedig egy marketingeszközzé is válhat azonnal, mert ha egy étterem először fel tudja mutatni, hogy a legkisebb ökológiai lábnyomot hagyja maga után, akkor ez tágabb értelemben is nagy hatással lesz a vendégkörre, a tudatos vendégkörre. Ez egyébként egy előremutató út lehet szerintem.
B. A.: Ha már így rávezettél, akkor mit mondanál a hús nélküli hús kérdéséről?
SZ. T.: Ebben a világban én nem hiszek, és úgy látom, hogy nem is lesz jellemző ez a gondolkodásmód a mi szakmánkra. Sokkal inkább azt a jelenséget figyeljük, hogy alapanyagok egy része természeténél fogva nélkülöz bizonyos elemeket. De nem a hús nélküli húsról beszélünk, ami egyébként az otthoni étkezésben minden további nélkül elfogadható lesz, étteremben viszont szerintem nem.
B. A.: Ha már az ízvilágot említettük, akkor ez az én véleményem szerint az utóbbi években nagyon eltolódott. Például a paradicsom íze nem olyan ma, mint gyerekkoromban. Elfogadom, hogy a kőzetgyapot kockában nevelt növény ugyanazokat a tápanyagot megkapja, de a végeredmény mégis más.
SZ. T.: Ezt a dolgot két részre kell bontani. A mai világban sokkal szigorúbb szabályok mellett kell etetni sok millió vagy milliárd embert, mint mondjuk negyven-ötven évvel ezelőtt. Ez egy fontos változás, mindazonáltal elérhető mind a két ízvilág. Az pedig már megint egy erkölcsi és nem mellesleg anyagi kérdés, hogy a kettő közül melyiket választja egy szülő a gyerekének. Van ennek dolognak egy prózai olvasata is, amiről kevés szó esik, mégpedig az, hogy a klímánk változik, ami miatt például nem tudsz másként létrehozni biológiai védelmet, csak üvegházban. Tehát nagyon megnőtt a termesztési rizikófaktor, ezért sokrétű és összetett tevékenység áll a termesztés hátterében.
Ma én azt látom, hogy a választás joga hiányzik a boltok polcairól, ellentétben mondjuk Ausztriával. Idehaza sok esetben a hűtőpultban lévő csirkéről elhisszük azt, amit el akarunk hinni, mert nincs más alternatíva. A Lajtán túl mindenki tudja, hogy a tízeurós csirke felfújt mellel az a ketreces csirke, az ötveneurós pedig a kapirgálós. Idehaza még szórványos az ilyen deklarált lehetőség. Ez ma még gond a magyarországi kínálatban.
B. A.: A Bocuse d’Oron egyfajta rendhagyó módon a skandinávok szerepelnek jól, miközben az igazi gourmet nemzetek, a franciák, az olaszok, hogy csak néhányat említsek, nem „villognak”. A te coachod is egy dán séf volt. A skandinávoknak nincsen látványos gasztronómiájuk, minek tudod be mégis az ő sikereiket?
SZ. T.: Az európai konyhában meghatározó országok, a franciák, az olaszok, egy nagyon populáris gasztronómiai kultúrát képviselnek, amibe a kétezres években úgy robbantak be a skandinávok, hogy gyakorlatilag távolról sem volt erős a konyhájuk, ráadásul az éghajlatuk miatt még nyersanyagokban is szegények voltak. De megoldották azt a helyzetet, hogy az ő terroir-juknak megfelelően egy nagyon-nagyon jóízű és fenntarthatóbb színvonalú konyhát hoztak létre, mint a populárisabb és megszokott európai. Európa ma nemes egyszerűséggel a skandinávokat másolja, mind koncepcióban, mind technológiában.
B. A.: Érdekes, mert egyébként egy nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a skandináv gasztronómiáról tízből kilenc embernek az IKEA-ban megvásárolható svéd húsgombóc jut eszébe.
SZ. T.: Ezzel nem értek egyet. Ha a bútoráruházi példánál maradunk, akkor mit látunk? Azt, hogy ha az ember bútort akar venni magának, akkor valóban tíz emberből kilencnek biztosan az IKEA jut az eszébe. És miért? Mert alternatív a stílusát és az összeállítást tekintve is, aminek a végeredménye mindenképpen egy sikerélmény. A gasztronómiájukra is ugyanez igaz. El kell menni és meg kell kóstolni, hogy milyen finomak az ételeik. Az ember nem is gondolná, hogy például milyen remek kávéjuk van, amit pedig egész biztosan nem termelnek meg, viszont valamiért piszkosul jól meg tudják főzni. De kiváló a pékárujuk és nagyon jó éttermeik és ételeik vannak, amelyek jellemzően növényi központúak. Menjünk egy országgal odébb, és nézzük meg a dánokat is, akiknek éghajlat ide vagy oda, a leginnovatívabb a mezőgazdaságuk a térségben. Az, hogy valami bio legyen, náluk nem probléma, mint ahogy az sem, hogy ebből ipari mennyiséget termesszenek. A világ legjobb burgonyái és almái ma véleményem szerint Svédországban és Dániában teremnek. Ha ott bemegy az ember a boltba, akkor egészen biztosan talál legalább tizenötféle almajuice-t, mindegyik tartósítószermentes, egyik sem oxidált és fantasztikus az ízük.
Én azt látom, hogy ellentétben Európa népszerű konyháival, a skandinávok méltatlanul keveset vannak a porondon, emiatt nagyon kevesen ismerik őket.
B. A.: Elképzelhetőnek tartod, hogy a skandináv gasztronómia egyszer majd olyannyira trendivé válik, hogy begyűrűzik, mint a ma népszerű konyhák?
SZ. T.: Erre nem tudok válaszolni, de például van egy norvég ismerősöm, aki éppen most próbál meg létrehozni egyfajta halas gyorsétteremet. Mondjuk északon a tenger bőséges alapanyaggal szolgál ehhez. Ennek ellenére mégsem a halas, hanem a zöldségvonal erősebb a mindennapi receptúráikban.
B. A.: Szinte csillog a szemed, amikor erről beszélsz. Nagy hatással van/volt rád konyhájuk, életvitelük?
SZ. T.: Azért volt rám nagy hatással, mert ez volt a kulcs ahhoz, hogy ezt valamelyest ötvözve a magyar konyhával, labdába rúghassunk a Bocuse d’Or zsűrije előtt. Ez végül is bevált. Azt kell mondanom, hogy a magyar konyha nagyon hasonlít az évezredes múltra visszatekintő franciához. Szabinával a kettőnk fejében szerintem több száz nagymamarecept van. A skandinávoknak ilyen múltjuk nincsen, ennek ellenére kint találkoztam például fermentált medvehagymával. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy ez eddig nekünk miért nem jutott eszünkbe, miközben medvehagyma-nagyhatalom vagyunk. Egy kis internetes kutakodással rátaláltam, hogy nálunk is savanyítják a medvehagyma termését, csak nálunk medvehagymakaprinak hívják. Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy ami odakint megvan, az idehaza is létezik. De lehet egymástól kölcsönösen meríteni is, például a bodzából mi leginkább szörpöt készítünk, ők meg ecetet.
B. A.: A bevezetőmben is megemlítettem, hogy nem olyan régen az Audi márkanagykövete lettél. Mennyire vagy autós ember?
SZ. T.: Nem vagyok egy autófan, sokkal inkább eszköz számomra. A mostani kocsim előtt egy Golfom volt, de egyébként meg nagyon sok autót vezettem. Én elég racionális oldalról közelítem meg az autót, mert azt szeretem, ha egy kocsi funkcionális, és kiszolgál engem. Nagy márkák esetében is elfordult többször, hogy a második bőröndömet az első ülésre kellett tennem, mert a csomagtartóba nem fért be. Ez frusztráló. Ugyanakkor igyekszem az autómmal precízen bánni és ugyanúgy karbantartani, mint ahogy a konyhai eszközeimet, de nem nyitogatom a motorháztetőt vasárnap délelőttönként. Az nem én vagyok.
B. A.: Ha jól tudom, az Audival egy speciális együttműködés jött létre.
SZ. T.: Annyiban valóban nem hagyományos, hogy én nem használatra kaptam ezt az autót, hanem megvásároltam. Ugyanis valóban le akartam már cserélni a korábbi tizenéves Golfomat, és olyan autót kerestem, ami kiszolgája az igényeimet, társ a városban, és társ akkor is, ha mondjuk horgászni megyek a Tisza-partra, és dagonyáznom kell a sárban. Nagyjából az Audi egyébként már képben volt nálam, mint alternatíva, így a végleges elhatározás izgalmas időszakában kerültem a márkával szorosabb kapcsolatba, és ezt követően jött létre az együttműködés. Úgy vélem, ez a kooperáció ízléses és elegáns köntösbe öltözteti a kapcsolat marketingértékét, amelyben mindkét fél kölcsönösen előnyökhöz jut.
B. A.: A pandémia egyik legnagyobb vesztese a vendéglátóipar. Ennek véleményed szerint milyen megmaradó hatásai lesznek?
SZ. T.: Az már most látható, hogy rengeteg a pályaelhagyó, ami felveti azt a kérdést, hogy egy újranyitás esetén a rendszerből kikerült szakembereket vajon hogyan tudjuk majd pótolni. Ennek hatására egészen biztos vagyok abban, hogy csökken az éttermek száma is, aminek köszönhetően átrendeződik a piac.
A vendégek részéről már most érezhető a változás. Nálunk az elmúlt években kiegyensúlyozott volt a forgalom, ami jól tervezhetővé tette a működést. Ezzel szemben ma nagyon sokan ad hoc módon élnek, ami azt jelenti, hogy az emberek nem foglalnak, terveznek előre, hanem csak „beesnek” az étterembe. Szóval még nem tudjuk, hogyan változik meg az étterembe járás kultúrája, és azt sem, hogy ennek lesz-e valamilyen kihatása a kínálatra.
B. A.: Ennek szellemében hogyan látod a jövőtöket, vannak-e terveitek, lehet-e előre tervezni?
SZ. T.: A helyzetből fakadóan elég nehéz manapság tervezni, de ha vannak is tervek, azt egy lehetőség mindig keresztülhúzhatja. Ez egy bizonyos értelemben a normális élet velejárója. Jelenleg két éttermünk van, ez és az Attila úton egy másik, emellett vannak más irányú elkötelezettségeink is. Úgy gondolom, hogyha ezeket jól tudom menedzselni, akkor ez már nekem bőven elég lesz. A covid miatt még inkább észnél kell lenni, hogy az üzleteink hónapról hónapra a lehetőségekhez képes stabilan tudjanak működni, és ez azért nagyon sok energiát felemészt. Talán ezért sem nézek távolabbra pillanatnyilag, de a meglévő dolgainkat szeretném fejleszteni és még jobbá tenni. Ez most a mindennapok feladata.
