Kezdőlap Magazin 2020-4 A francia kapcsolat – teljes verzió

A francia kapcsolat – teljes verzió

Fotók: Hilbert Péter, Erdélyi Gábor -
305
0
Kovács Patrícia

Kovács Patríciát senkinek nem kell bemutatni. A népszerű színésznő mesterségének egyik kiválósága, aki tizennégy éves kora óta játszik. Színházi és filmszerepeiben szinte mindenféle karaktert megformált már, most tavasszal azonban egy rendhagyó felkérésnek is eleget tett: ő lett a PSA csoport prémium márkájának, a DS-nek az arca.

Miközben Patríciára várok, azon gondolkozom, mennyire stílszerű lehetne az interjú összképe, ha az autószalon környezetét nem demoralizálná a karnyújtásnyira lévő Nagykőrősi út kamionoktól hemzsegő forgalma. El is játszom a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha az André Citroën utca az „Eiffel-toronnyal” a hátterében egy pillanatra mini Párizzsá változna, ami keresve sem lehetne jobb helyszín egy beszélgetéshez egy színésznővel, és akkor a helyzet romantikáját már meg sem említem. Mindebből azonban csak egy valós díszlet marad: a DS szuperdizájnba öltöztetett szalonja. Miközben ezen merengek, örök mosollyal az arcán megérkezik Patrícia is, akinek szeméről az ember nehezen veszi le a tekintetét.

Kovács Patrícia
Kovács Patrícia

Régebben erre mondták, hogy delejes a nézése. Egy pillanatra bennem is meginog a férfiúi mivolt, és azt gondolom, hogy bármit mond, el tudom hinni, és persze annak az ellenkezőjét is. Gyorsan oldódik köztünk a hangulat, az interjú prológusát a covidjárvány éppen aktuális történései szolgáltatják, amiről lassan úgy beszélünk, mint az angolok az időjárásról. Gyorsan kiderül, hogy a pandémia miatt kialakult helyzet a szinte minden nap fellépő színésznőtől is folyamatos újratervezést igényel. Azonban – mint mondja – nemcsak vírushelyzet okozta krízis hozott változásokat számára. Patrícia szerint még egy sor más miatt is emblematikus marad neki a 2020-as esztendő.

Barna András (B. A.).: Már nagyon fiatalon a színészet felé fordultál. Honnan eredt ez a nagyon korai szerelem a szakma iránt? Esetleg valamilyen családi indíttatás?

Kovács Patrícia (K. P.): Egyetlenegy színpadi ember sincsen a felmenőim között, úgyhogy tőlük egészen biztosan nem jött az ötlet. Az viszont tény, hogy nagyon kezelhetetlen gyerek voltam, semmi nem érdekelt, az iskolát sem szerettem, de nagyon könnyen tanultam szöveget, ezért sok versmondó versenyen vettem részt, nagy sikerrel. Így aztán a szüleim beírattak egy musicalstúdióba, abban a reményben, hogy ez majd jó hatással lesz rám. Igazuk lett! (Nevet.)

B. A.: A szüleid mivel foglalkoztak?

K. P.: Az édesanyám a Malévnál dolgozott, először stewardessként, majd később a földön, az édesapám pedig sebész-nőgyógyász volt.

Kovács PatríciaB. A.: Gyakorlatilag ezzel a színitanodával meg is adták neked a kezdőlökést?

K. P.: Igen, ugyanis ide eljártak az Operettszínházból gyerekszereplőket válogatni, és engem is beválogattak, ami tulajdonképpen el is indította a pályafutásomat. Gyakorlatilag tizennégy éves korom óta ezt csinálom. Annyi színház lett hirtelen az életemben, hogy gimnázium utolsó két évét már magántanulóként fejeztem be.

B. A.: Ennek ellenére úgy tudom, hogy csak sokadjára vettek fel a főiskolára. Hogyan élted ezt meg, és mi volt szerinted az oka?

K. P.: Értelemszerűen nagyon rosszul éltem meg, de ma visszagondolva ez kellett ahhoz, hogy eljussak odáig, ahol most vagyok. Egyébként valószínűleg én sem vettem volna föl magamat akkor. Amikor beadtam a jelentkezésemet a Vas utcába, azt gondoltam magamról, hogy nekem már nem lehet újat mutatni, hiszen tizennégy éves korom óta színpadon vagyok. Volt rajtam egy csomó felvett póz, allűr, és persze azt is elképzeltem, hogy nekem milyennek kell lennem, amikor a felvételire bevonulok. Röviden tehát azt gondoltam, hogy mindent tudok, de aztán szembesülnöm kellett azzal, hogy egyáltalán nem. Ma azt mondom, hogy ezek a kudarcok jót tettek nekem emberileg és szakmailag is. Végül is többszöri próbálkozás után felvettek, és a sok üröm után nagy örömömre a főiskolán a legjobb helyre kerültem, Máté Gábor osztályába.

B. A.: Ez úgy hangzott, mintha nagyon bíznál a sorsszerűségben.

K. P.: Fatalista vagyok. Az egész életemről, a világról azt gondolom, hogy minden úgy történik, ahogy annak történnie kell. Minden rossz dologról – kudarc, visszautasítás –, ami velem történik, úgy vélem, hogy jelek, amelyek küzdésre tanítanak, de minimum azt jelzik, hogy máshova tegyem a fókuszt.

Kovács Patrícia
Kép: Erdélyi Gábor

B. A.: A főiskola után Egerbe kerültél. Milyen volt a vidéki élet szakmai szempontból?

K. P.: Korábban az volt a rend, hogy a főiskola után először mindenkinek vidéken kellett játszania. Én akkor egy nagyon jó kis csapattal és egy új rendezővel együtt kerültem oda. Az elkövetkezendő négy évben pedig szinte minden olyan szerepet eljátszottam, amit el lehet egy fiatal színésznőnek. Az összes elképzelhető stílusban kipróbálhattam magam az operettől kezdve a királydrámákon át a kortárs színművekig. Roppant hálás vagyok ezért az időszakért.

B. A.: Egy kollégáddal beszélgettem, aki azt mondta: az a baj, hogy a vidéki színházak hangja nem hallatszik fel Pestre. Mit gondolsz erről, te nem éreztél ilyet?

K. P.: Azt gondolom, hogy ez nagy igazság. Én is elégedetlenkedtem, mert mindig azt éreztem, hogy egy csomó jó dolgot létrehozunk, és ezt szinte senki nem látja. Utólag mégis azt gondolom, hogy fiatalon nem azzal kell foglalkozni, hogy minél ismertebb legyek, mert az úgyis eljön. Az egri négy év számomra rendkívül jó alapokat adott szakmailag.

B. A.: Nem leszek ezzel a kérdéssel túl eredeti, de mégsem hagynám ki: film vagy színház?

K. P.: Számomra a színház az elsődleges, a filmre úgy tekintek, mint egy ajándékra, és nem győzök hálás lenni azért, ha forgathatok egy filmet, egy mozit, egy sorozatot. A film az számomra egy extra, egy különlegesség, de mégsem tudnám feltenni rá az életemet, mert a színház adja meg számomra a legnagyobb biztonságot.

Kovács PatríciaB. A.: Hogy érzed, a karrierednek milyen szakaszában vagy most?

K. P.: Nem gondolnám, hogy a csúcson vagyok. 2020-ban nagyon sok minden történt, nemcsak a világban, hanem velem is. Nagyon sok dologra kellett nemet mondanom, egy színházra, egy sorozatra, ami egyfelől veszteség, ugyanakkor bizonyos értelemben pozitív élményként éltem meg ezeket, mégpedig azért, mert meghoztam olyan döntéseket is, amiket mondjuk tíz évvel ezelőtt nem mertem volna. Szóval nem gondolom, hogy a csúcson vagyok, de azt már megtehetem, hogy nemet mondok valamire. Ez a magam számára mindenképpen egy felfedezés volt 2020-ban, ami nagyon jó tartást ad emberileg, és ettől jól érzem magam.

B. A.: Értem, mire célzol, és bár mi ezeken az oldalakon soha nem beszélünk napi politikáról, de azt tudom, hogy az elsők között szólaltál meg az SZFE-ügy kapcsán. Megtetted, mert úgy érezted, hogy megteheted.

K. P.: Igen, úgy gondolom, hogy megtehettem. Úgy vélem, hogy színházigazgatók, politikusok, kultúremberek jöhetnek-mehetnek, én akkor is színésznő leszek. Egyszer Törőcsik Mari mondta nekem, hogy ő minden díjat mindenkitől átvett, akárki adta, hiszen akármi is történik, ő színésznő marad. Úgy vélem, itt kialakult egy állapot, egy olyan szakmai helyzet, amilyenhez én nem tudom tovább adni az arcomat akkor, ha nincsen megegyezés a többi szereplővel. Nyilván tisztában voltam azzal, hogy ez nem marad szó és tettek nélkül, és ez így is történt. De ennek ellenére sem tudok úgy csinálni, mintha minden rendben lenne.

Kovács PatríciaB. A.: Politikus alkat vagy?

K. P.: Nem tartom magamat annak, és nem is vagyok általában véve sem jó politikus. Soha nincsenek megtervezett válaszaim. De az tény, hogy gyerekkorom óta rendszeres hírfogyasztó vagyok, talán ezért sem véletlen, hogy a novemberi amerikai elnökválasztás pár napja nálam Trump–Biden-őrületben telt. A családom amúgy önmagában is megosztó, mert otthon mindkét oldal képviseltette magát egy vasárnapi ebédnél, úgyhogy bennem ott van a jobb- és a baloldal is. (Nevet.)

B. A.: A siker hozta népszerűségnek van egy másik vetülete is, ami egyfajta hozzáadott értéke az elismertségnek. Ezt az elismertséget manapság a marketing alaposan meg is lovagolja, de mondhatnám úgy is, hogy kihasználja. Az influenszerek ma már egy külön kategóriát képviselnek a kommunikációban, a te követői táborod is tekintélyes. Mit gondolsz erről a ma már bevett gyakorlatként működő dologról?

K. P.: Én is idegenkedtem ettől, de be kell látni, hogy ma már ezek nélkül a csatornák nélkül nem lehet létezni. De azt gondolom, hogy nem akarok influenszer lenni, mert azért az nem olyan jó ám. (Nevet.) Komolyra fordítva a szót: az a hetvenezres követői tábor, amelyet magam mögött tudhatok, organikusan nőtt, akik engem követnek, azok maguktól jöttek. Erre a számra egyébként pont azért vagyok büszke, mert önmagától fejlődött fel ennyire. Ha kommentelek, akkor én kommentelek, nem valaki a nevemben. Amikor megengedek egy vitát az oldalamon, azt én engedem meg és én is rekesztem be, ha úgy érzem, hogy parttalan. Számomra fontos ez a csatorna, mert így nagyon sok emberhez eljutok, és adott esetben nem szükséges plusz – esetleg számomra másodlagos – orgánumokat is igénybe vennem.

Kovács PatríciaB. A.: Ez mennyi időt vesz el az életedből?

K. P.: Beosztom az életemet a kommunikációmat tekintve is, tehát sokat.

B. A.: A DS arca lettél nem olyan régen. Hogyan találtatok egymásra?

K. P.: Ha azt mondanám, hogy teljesen véletlenül, az nem lenne igaz. (Nevet.) Egy közös ismerős jóvoltából jött létre a kapcsolat, aminek a vége egy márkanagyköveti státusz lett.

B. A.: Egyébként te egy autós csajszi vagy?

K. P.: Azt gondolom, hogy a női vezetők nagy átlagánál jobban érdekel vagy fontosabb számomra az autó. Imádom az ilyen típusú kihívásokat, egyszer még a Hungaroringen is kipróbáltam magam. Az is tény, hogy nem nyitogatom a motorháztetőt, mint ahogy az is, hogy egy autónak nem csak a színe érdekel. A klasszikus hagyományos váltókért voltam oda, és „lenéztem” azt, aki automatával jár, azonban mostanság igen nehezen lehetne visszaültetni egy kézi váltós modellbe. Ebből is látszik, hogy én is változom! (Nevet.)

B. A.: Miből ültél át a DS-be?

K. P.: Korábban szintén egy szabadidő-autóval jártam, de a családi Almerából szálltam át a DS-be, ebbe a teljesen új műfajba, hiszen ez a verzió teljesen elektromos, ilyet pedig azelőtt soha nem vezettem.

B. A.: Megérintett ez a dolog, mármint az elektromos autózás, mert azért valljuk be, hogy ez egy másféle vezetési stílust hoz magával.

K. P.: Azt hiszem, soha ilyen nyugodt vezető nem voltam még. Olyan békésen el tudok csordogálni egy piros lámpáig, ahogy életemben eddig soha, és ezalatt nem csinálok mást csak nézem a többiek vesszőfutását, miközben az autóm termeli vissza az energiát. Meg is dicsértek az itteniek, hogy milyen szuper hatótávokat produkálok. (Nevet.) Summázva azt gondolom, hogy az egész vezetési stílusom nyugodtabb lett.

Kovács Patrícia
Kép: Erdélyi Gábor

B. A.: Aki elektromos autót használ, az akarva-akaratlanul is önmaga logisztikusa lesz. Te is megélted ezt a metamorfózist?

K. P.: Abszolút, de lehet, hogy duplán is, mivel én egy olyan társasházban lakom, ahol nincsen lehetőségem a töltésre, így minden kilométeremet megtervezem. Tehát pontosan tudom, hogy mikor és hol fogom az autómat tölteni, és addig mit fogok csinálni. Az én életem az valahol egy cirkuszi élet, amit állandóan felülír a szakmám, emiatt állandóan improvizálnom kell. De most ez a jó értelemben vett káosz sokkal jobban lett rendszerezve, és be kell vallanom, hogy ez nekem nagyon jót tesz. Az sem titkolhatom, hogy nagyon féltem attól, hogy ez az elektromos autózás nálam miként válik be. Hiszen korábban csak lement az ember a garázsba, beült az autójába, és ment viszonylagos korlátok nélkül. Szerencsére ez az átállás sokkal könnyebbnek bizonyult, mint ahogy korábban gondoltam. Arról nem beszélve – és erről muszáj beszélni –, hogy mennyivel olcsóbb, ami szemmel jól látható a pénztárcámon is.

B. A.: Az alkarodon látok két tetoválást. Tulajdonképpen, ha Audrey Hepburn képe lenne, akkor legfeljebb csak magamban konstatálnám a dolgot, de mégis úgy érzem, hogy ennek a két feliratnak van valami szimbolikája is. Ezt jól érzem?

K. P.: Noha mindkettő egyszerre készült, a mondanivalójuk két irányba mutat, és számomra nagyon fontosak. A valid, ami valóst, igazat jelent, az egy mementó is számomra, hogy a belső hangom mindig igaz legyen, mert ha igaz, akkor bárhova és bárki elé ki lehet állni. Ez fontos számomra, ugyanis nagyon sokszor úgy érzem, hogy nem hallgatunk arra, ami ott igazán legbelül van.
Kovács PatríciaA másik kevésbé szofisztikált üzenetet hordoz. A gyerekem kedvenc meséjének, a Toy Storynak az örök életű Buzz Lightyear-mondása: a végtelenbe és tovább. Minden este ezzel köszön el tőlem, amikor lefekszik.
Egyébként nekem a tetoválás is 2020 nagy változásai közé tartozik. Amióta az eszemet tudom, mindig is szerettem volna, de állandóan lebeszéltem magam, mert azt gondoltam, hogy majd állandóan téma lesz, és zavarni fogja például a sminkest vagy a jelmeztervezőt a munkában, a közönségről és az édesanyámról nem is beszélve. Aztán egy nap úgy éreztem, hogy elérkeztem már abba a korba, amikor ez nem érdekel, és „lázadok”. (Nevet.)

Kovács Patrícia
Kép: Erdélyi Gábor

B. A.: Az biztos, hogy 2020-at nem írjuk majd piros színnel. Hogyan látod ennek jövőbeni hatásait általában és magadra nézve?

K. P.: Ahogy a beszélgetésünk kapcsán többször is szóba került ez az év számomra sok változást hozott. Korábban mindig azt gondoltam, hogy nekem nincs más dolgom a szakmámban, mint hogy színész legyek, és lehetőség szerint a szerepeimet a lehető legjobban eljátsszam. Az első covidos leállás kizökkentett a komfortzónámból, és nemcsak engem, hanem az egész szakmát. Elkezdtünk gondolkozni azon, hogy mi lesz a színházzal, mi lesz a filmekkel. Ezt az egész streamdolgot akkor találtuk ki, de ezt le kellett fejleszteni úgy, hogy New Yorktól Tokióig jól működjön. A kérdés számomra az volt, hogy miként tudok én ennek a háziasszonya lenni. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy streameljük az előadásokat, hanem arról is, hogy megmutatjuk a színházat hátulról is, adunk az előadásnak egy kis backstage-jelleget is. Ez az újszerű megközelítés elgondolkodtatott és magával rántott, megéreztem, hogy több dolgom is lehet annál, mint hogy jól eljátsszak egy szerepet. Ez elindította bennem a változást: hogy ne csak egyszerűen azt várjam, hogy gondolkodjanak bennem, hanem megmutassam egy másik oldalamat is. Most azt látom magamon, hogy jobban érdekel ennek az egész streamnek a felépítése, mint az, hogy mondjuk milyen lesz az esti fellépésem.

Kovács PatríciaB. A.: Szerinted meg fog változni a színházba járás kultúrája? Mekkora lesz a későbbiekben ezeknek az innovációknak a hatása?

K. P.: Egészen biztos, hogy meg fog maradni. Nagyon sok külföldön élő ismerősömmel beszélgettem, akik szinte kivétel nélkül azt mondták, hogy nagyon hiányzik nekik Budapest rendkívül színes kulturális élete. Ez alatt nemcsak a színházat értem, hanem a zenét, a koncerteket. Ki vannak erre éhezve. Másrészt pedig ily módon sokkal több emberhez el tudunk jutni, azokhoz is, akik például nem engedhetik meg maguknak, hogy családilag elmenjenek egy színházba. Itt viszont egy jegy árért tulajdonképpen akárhányan részesei lehetnek az előadásnak. Szóval ha ebből az aspektusból nézem, akkor ez a streamelés nemcsak egy technikai megoldás, hanem egy misszió is.