Kezdőlap Magazin 2020-4 Palackozott történelem

Palackozott történelem

Fotók: Dreher -
237
0
Dreher múzeum

A múzeum a kulturális javak tudományosan rendszerezett gyűjteményeiből álló muzeális intézmény – definiálja röviden az online tér egyik legismertebb lexikona. Noha az elmúlt évtizedekben rengeteget változtak a régmúlt prezentációi, ennek ellenére a hétköznapi ember számára egy múzeumlátogatás sokszor nem más, mint a kíváncsiság bolyongása a száraz történelmi tények között. A most következő beszélgetés több okból sem lesz majd száraz, így aztán alaposan rácáfolhatok erre a sztereotípiára.

A Dreher megújult sörmúzeuma a 165 éves vállalat emblematikus és szerves része, ám mára több, mint csupán márkajelkép. Dr. Török Róbert főmuzeológus vendége vagyok, aki az emléktár megújulásának vezetője. Róbert fiatal kora ellenére számos jeles tisztséget lát el a múzeumi világban: a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (MKVM) igazgatóhelyettese, a legnagyobb múzeumi társaság, a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület alelnöke, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság titkára, a Magyar Múzeumi Történész Társulat felügyelőbizottságának elnöke, és nem utolsósorban a Söripari Emléktár Dreher Sörmúzeum főmuzeológusa.

Dreher múzeum
Dr. Török Róbert

Már találkozásunk első percében sem hagy kétséget afelől, hogy rajong a hivatásáért, felcsillan a szeme, amint belefog a történetbe. Innentől kezdve egészen biztos vagyok abban, hogy azon szerencsések egyike lehetek, aki a legnagyobb alaposság mellett tekinthet a söröspalackok és -dobozok mögé. Nem kell csalódnom. Ráadásul Robi nagy mesélőket idéző ízes retorikája különös atmoszférába burkolta a tárlatvezetést, anekdoták egész sora mellett kísérhetem végig az aranyló nedű készítésének történeti szakaszait. A beszélgetés egy ponton átlendül a sörtörténeti kronológián, és bepillantást enged a Dreher dinasztia nagyvállalkozói filozófiájába is, ami akár egy újabb fejezet előszava is lehetne.

Barna András (B. A.): Stílszerűen a történész történeténél kezdem a beszélgetést: hogyan kerültél erre a pályára?

Dr.Török Róbert (Dr. T. R.): Gyerekkoromban nagyon sokszor eljártunk kirándulni, aminek szerves része volt, hogy rengeteg várban, múzeumban megfordultunk. De azt gondolom, hogy egy máig meghatározó élménynek bizonyult számomra a 1981-ben megnyílt Szórakaténusz Játékmúzeum is, ahol gyerekfejjel szintén sokszor jártam. A történelmet egyébként mindig is nagyon szerettem, jó tanárom is volt, mégis közgazdasági szakközépiskolába jártam. Talán e két téma érdekes elegyeként lettem gazdaságtörténész. A vállalkozás és a cégtörténet a két nagy profilom.

Dreher múzeumB. A.: Akkor gyakorlatilag egyenes út vezetett a középiskola után a történelem irányába?

Dr. T. R.: Sok helyre jelentkeztem, de igazából a kommunikációs irány tetszett, újságíró akartam lenni, ám aztán a tárgy szeretete miatt az ELTE-re jelentkeztem történelem szakra. Tulajdonképpen mindenhova felvettek, de mivel az ELTE-t jelöltem meg az első helyen, ezért ide mentem. Az írásról sem kellett lemondanom, hiszen, azóta is számos kutatási munkában részt veszek, sokat publikálok, több könyvet is írtam már.
A történelmet már az egyetemi éveim alatt is kicsit száraznak találtam, hiányzott ennek a tudománynak a gyakorlati oldala, ezért választottam párként hozzá a muzeológiát. Ez egy jó döntés volt, mert bebizonyította számomra, hogy tárgyakon keresztül is meg lehet az élő történelmet, a hétköznapi és gazdaságtörténelmet ismerni.

B. A.: A muzeológus a szó jó értelmében egyfajta mindenes?

Dr. T. R.: Igen, mindenki a maga szakterületének polihisztora, ahol teljesen univerzális a teendője. Egy muzeológus ír, tudományos munkát végez, gyűjt, publikál, előad, oktat és még sorolhatnám.
Dreher múzeumEgy muzeológusnak annyiban talán nehezebb a feladata mondjuk a tudományos hivatkozásokra építő régészénél, hogy a speciális szakterületen dolgozó történésznél nem gond, ha néha kevésbé közérthető, és nem mindig értik meg az emberek. A múzeumi világ sokkal közérthetőbb, hiszen egy közvetítő szerepet tölt be. Egy muzeológus a mindennapi ember számára rendez kiállításokat, amit mindenkinek egyformán meg kell értenie, éppen ezért az lebeg a szeme előtt, hogy a látogatók élvezzék is, amit látnak. A cél az lenne, hogy mindenki tanuljon valamit a múltról és adott esetben a jelenről is.

B. A.: Mikor és legfőképp hogyan dől el ezen a pályán, hogy ki merre szakosodik?

Dr. T. R.: Ez egy folyamat része, amiben benne van az egyetem terelgetése és persze az is, hogy kit melyik része izgat a történelemnek. Mi az egyetemen az ókortól kezdve hat-hét szigorlatot tettünk minden korszakból. Ezekhez kapcsolódnak a társ- és segédtudományok, amilyen például a muzeológia. Engem ez utóbbi terület érdekelt, továbbá a gazdaságtörténet, a vállalkozástörténet, a családok, a hétköznapi élet, s ehhez még kapcsolódik az élelmiszeripar is, tehát nem véletlenül vagyok itt a sörgyárban. A Dreher Sörmúzeum csemege egy muzeológus számára, mert itt tulajdonképpen mindennel lehet és kell is foglalkozni a numizmatikai anyagoktól kezdve a fotókon át a speciális gépekig, szóval sok olyan dolog és terület jelenik meg, amit sok esetben nekem is tanulnom kell.

Dreher múzeumB. A.: Nem gondolnám, hogy a muzeológiáról valaha is eszembe jutott volna az élelmiszeripar…

Dr. T. R.: A fő (MKVM) munkahelyemen a hűtőipartól kezdve a tartósításon át a hadigazdaságig sok mindennel foglalkoztam. De visszatérve a tanulmányokra: akkoriban számos tanórát múzeumokban tartottak, így nagyjából volt rálátásunk az intézmények munkájára. Az egyetemi képzés keretében kerültem a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba, ahol később számos dolgot kutattam is, de azt mégsem gondoltam volna egykor, hogy majd visszakerülök ide. Ugyanakkor a terület nagyon vonzott, talán nem véletlen, hogy a diplomamunkámat a Meinl Gyula, azaz Julius Meinl Kávébehozatali Részvénytársaság történetéből írtam.

B. A.: Azt gondolom – ha csak a dokumentumcsatornák felhozatalából indulok ki –, hogy ilyen területtel foglalkozó műsort alig lehet látni. Honnan ez az inspiráció a téma iránt?

Dr. T. R.: Tulajdonképpen ez azért nagyon érdekes, mert ezeket a dolgokat evidensnek, természetesnek gondolják az emberek, és ezzel én sem voltam másként. Hozzászoktunk, hogy van hűtő, van sör, van müzli, van konzerv, mert ezek a hétköznapjaink részei, és ennél tovább nem is nagyon látunk. De ha egy kicsit jobban belemegyünk a kutatásukba, akkor azt láthatjuk, hogy müzli csak száz éve létezik, viszont például sört már sokezer éve iszunk, azaz készítünk. De hogy hol, melyik országban és mikor kezdődött el egy folyamat, az egy másik kérdés.

B. A.: Hogyan kell elképzelni a kutatást, és hogyan maradhat az ember objektív és hiteles?

Dr. T. R.: Mi források alapján dolgozunk, és a történészek azt mondják, hogy egy forrás nem forrás. Ha három forrás megerősíti ugyanazt, akkor is még csak azt mondhatjuk, hogy „valami úgy lehetett”. Az ember a képzettségénél fogva tudja, hogy milyen forrásokhoz kell nyúlnia, azokat tárja fel. Itt a Drehernél már voltak az elődeim által készített anyagok, amiket fel lehet tárni, elemezni. A Drehernél működik egy szakkönyvtár, adattár, szóval vannak kiindulási források. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban, amit egyébként a „Hétköznapi élet Múzeumának” is hívunk, rendeztünk már egy, azóta is vándorló kiállítást „Ez sör” címmel.

Dreher múzeumTulajdonképpen ez jelentette a kapcsolatot a Dreherhez, és ennek köszönhetően már egy gyakorlott csapat kezdett el dolgozni a projekten. Négy néprajzos vagy történész muzeológus és két külsős szakember hozta létre azt a kiállítást, ami most már látható. De rajtuk kívül még számos további szakember segítette a munkánkat, olyanok, akik otthon vannak a sörtörténelemben.
Egyébként a kutatás nem egy öncélú tevékenység, benne van az is, hogy megosztjuk, kicseréljük egymással a tapasztalatainkat, feltárt eredményeinket. Ennek köszönhetően kiderülhet sok olyan dolog, amely korábbi elméleteket dönthet meg vagy új kutatási eredményként mutatható fel. Most is számos új tény került napvilágra.

B. A.: Például?

Dr. T. R.: Például a sörrel való koccintás története, ami örök vitaalap. A megoldása pedig prózaian egyszerű. Ugyanis egykoron a vendéglátós azért tiltotta a koccintást, mert nem akarta, hogy összetörjenek a poharak. És azért törtek össze, mert vékony falú, osztrák üvegpoharaik voltak. A másik legenda pedig 1848-ról és az osztrákokról szól, és nem más, mint a történet körítése. A sörgyárosaink – a Drehernél legalábbis – cseh, morva, osztrák, német származásúak voltak, és ez már eleve kialakított egyfajta ellenállást. És ki konspirált? A vendéglátós meg a borosgazda. És miért? Mert amikor jött a filoxéra, és elpusztult a szőlő, akkor jöttek a sörösök, és elvették előlük a piacot. Így került a koccintás 1848 történetébe, meg a 150 éves iga, aminek okán utálhattuk őket, mert ők is osztrákok voltak. Szóval így keveredik össze a népi és a történeti hagyomány, a tárgykultúra és a gasztronómiai szokás. Ez egyébként valahol jellemzi az élelmiszeripar históriáit is: a legendák gyakran keverednek a valósággal.

Dreher múzeumB. A.: A Dreher múzeum nemrég túlesett egy megújulási folyamaton. Mikor kapcsolódtál be a feladatba?

Dr. T. R.: A kezdetektől irányítom a mostani rekonstrukciót, ami úgy indult, hogy múzeumi szakfelügyelőként, tanácsadóként felkértek engem és velem együtt tulajdonképpen az „Ez sör” alkotói és muzeológuscsapatát, hogy mérjük fel a múzeumot szakmailag és jogi értelemben is. Komoly munka következett, számos szakemberrel, és a végén készítettünk a sörgyár 165. évfordulójára egy időszaki kiállítást. Túl azon, hogy sok új elem gazdagította – film, könyv – ezt a tárlatot, számtalan díjat és elismerést is besepertünk. Ez a belépő tulajdonképpen újjáélesztette a Sörmúzeumot, ami korábban csak emléktárként, múzeumi szakgyűjteményként működött. Kicsit leegyszerűsítve: korábban egyszemélyi lelkesedés tartotta életben a múzeumot Kozmáné Oláh Júlia személyében, akinek a nyugdíjba vonulása után kicsit elgazdátlanodott az emléktár, mivel az akkori tulajdonos nem fordított rá különösebb figyelmet. Aztán jött a japán Asahi, egy tradíciótisztelő vállalat, és jött egy magyar menedzsment is, akiknek szintén fontos volt a múlt- és hagyománymegőrzés.

Dreher múzeumB. A.: Meglátásod szerint ez a hagyományőrző tendencia általánosságban erősödik?

Dr. T. R.: Én azt látom a múzeumi megkeresések révén, hogy a klasszikus magyar – nevezzük magyarnak, bár tulajdonosi szinten számos nemzetközi – történelmi cégek egyre jobban kezdenek érdeklődni a saját múltjuk után. Paradox módon ez annak a következménye, hogy a rendszerváltás utáni évek, évtizedek alatt külföldi tulajdonba került magyar tradicionális cégek esetében ezeket a fontos identitásjegyeket részben az idő, részben pedig az érdektelenség elsorvasztotta.
Ha jobban belegondolunk, akkor azt látjuk, hogy régebben az ágazatok koncentráltabbak voltak. Létezett húsipar, édesipar, malomipar, söripar, konzervipar, mindnek megvolt a saját gyűjteménye, ami egyfajta ipartörténeti megőrzés volt. Aztán ezek a gyárakkal és ipari ágazatokkal együtt megszűntek. Óriási szerencsére, hogy a Drehernél ez megmaradt; 1979 óta létezik itt ez az emléktár, múzeum, ami fontos helyszín a magyarországi gasztronómiai és italtörténelemben is. Például ebben a gyárban készült először licencsör, aminek a szerződését emblematikus módon itt a múzeumban írták alá. De ezen a helyen mutatták be az első dobozos sört és az első partihordót is. Szóval nemcsak múzeumról beszélünk, hanem egyfajta történelmi helyszínről is.

B. A.: Egyébként melyik volt az első licenszsör?

Dr. T. R.: A Tuborg (1982).

Dreher múzeumB. A.: Mekkora kihívás volt ez a projekt? Mint mondjuk szűz hóba lépni?

Dr. T. R.: Szerencsére annyira nem, hiszen voltak előzmények, másfelől ezen egy rutinos és hozzáértő csapat dolgozott. Mindemellett maga a munka hatalmas volt, ami nemcsak feltárásokat, új kiállítási elemeket, optikai megújulást hozott magával, hanem digitalizációt is. Menet közben a változások jó irányát, az apró sikerélményeket pedig a visszacsatolásokon keresztül élhette meg az ember.
A múzeum az egy csapatjáték, nem egy magányos harcos küzdelme. Itt együtt kell dolgozni a restaurátorokkal, a kivitelezővel, a kommunikációval, a múzeumpedagógiával, a marketinggel, és sorolhatnám. És ez mindig így van, nemcsak a Dreher-múzeum esetében. Úgy gondolom, hogy a Dreher 165 kiállítással jó alapoktól indultunk el, jól lehetett rájuk építkezni. A kutatásaink során olyan anyagok, új installációk – például a Dreher sörgyár makettje – kerültek elő, amelyek eddig nem voltak láthatók, így aztán tovább lehetett fejleszteni és fel lehetett újítani ezeket. A projekt talán legszemélyesebb, legközvetlenebb epizódjai azok voltak, amikor maguk a dolgozók jöttek be a felújítás alatt érdeklődni. Csak a múzeumot is magába foglaló irodaházban háromszázan dolgoznak. De az sem mellékes, hogy nap mint nap kapok valamilyen ereklyét a dolgozóktól, ami innen-onnan előkerül. Ez az egész pedig azt fémjelzi, hogy ez a múzeum gyáron belül valahol egy közös ügy mindenki számára.

Dreher múzeumB. A.: Melyik volt számodra az a tárgy, ami leginkább megdobogtatta a szíved?

Dr. T. R.: Számomra a legérdekesebb talán egy festmény, ami a házon belül is megosztotta a közvéleményt. Nem is csoda, hiszen tényleg nagyon rossz állapotban volt, bár azóta már el is kezdtük a restaurálását. A kép Gambrinus királyt ábrázolja, a sörfőzés egyik kitalált vagy valós (?) alakját, akit egyébként a belgák és a franciák is magukénak tartanak. Úgy gondoltam, ez a kép egy cégért ábrázol. Elkezdtem nyomozni utána, de mivel jelzés nélküli alkotásról van szó, az elején elég kilátástalannak tűnt a keresés. Később egy teljesen más irányú kutatás során bukkantam a cégér történetére. Kiderült, hogy a Király utca közepén egy Hild József tervezte ház alsó részében működő sörház (Bécsi Sörház) cégére volt, ahol a Dreherek tulajdonában lévő schwechati söröket főztek. Így vált ez a nagyon rossz állapotú és ezért nem kedvelt alkotás nemcsak dreheri, hanem italtörténeti unikummá is.

Dreher múzeumB. A.: Általánosságban mit mondanál, a gyökerek keresése mit jelent a cégek életében? A tradíció erősítése a marketingértéket növeli, vagy valóban az ősök iránti tisztelet mutatkozik meg benne?

Dr. T. R.: Én azt gondolom, hogy nem a marketingérték a fő motiválóerő, de semmiképp nem kihagyható tényező. Ha túlnézünk az említett üzleti oldalon, akkor azt látjuk, hogy az államosítás után ez a család, de inkább családoknak nevezném őket – mert itt volt több sörös család is, hiszen mindenki mindenkinek rokona volt a Drehereknél –, egyszerűen átörökítette a hagyományt. Megtörtént az államosítás, meghalt Dreher Jenő, mégis folyamatosan élt a kapcsolat a Kőbányai Sörgyár és a Dreherek között még a szocialista időszakban is. És a korszellemmel szembemenve ebben az érában kezdődött meg a hagyomány feltámasztása, aminek köszönhetően 1987-ben fel is vették a Dreher nevet. Azt érzem, hogy itt még mindig egy idézőjelbe téve egy „nagy család” dolgozik, és nagyjából így is működik. A Dreher fénykorában hatezer ember dolgozott a nyolc gyárban, és még ma is nagyon sokan generációról generációra követik apáikat. Szóval lehet, hogy ez kívülről marketing, de belülről egyáltalán nem így látszik.

Dreher múzeumB. A.: Ha valaki itt jár, és nem csak a sörre koncentrál, akkor itt egyéb, a családnévhez kapcsolódó más termékekbe is belebotlik, ami további izgalmas terepet nyithat meg esetleg a későbbiekben. Mennyire volt ismert a Dreherek egyéb tevékenysége, vagy milyen további információkra derült fény az anyagok kutatása közben?

Dr. T. R.: Szerintem a lista akár alá is gördülhet, ugyanis Dreher Jenőnek volt például nyugdíjbiztosítója is, és övé volt a Duna-parti szállodasor, mivel a két háború között virágzott a turizmus. Korának leggazdagabb nagyvállalkozói közé tartozott, de a húszas években egy hajszál választotta el a csődtől, mert az emberek nem ittak sört. Bizonyíték van arra, hogy 1930 januárjában mindösszesen harminc üveg sört adtak el, mert akkoriban az luxuscikknek számított. A megoldást az előremenekülés jelentette, és az előrelátásnak volt köszönhető. A gyár megmentésének első lépései a meglévő anyagok újragondolt felhasználására irányultak. Dreher Jenő azt mondta: ha van szesz, akkor van cukor is, és elkezdett édességet gyártani, a maradék malátát megetette a tehenekkel, így lett tej, ha van tej, az jó lesz tejcsokinak, így lett csokija. De érdekeltsége volt a kőbányai textilgyárban és a Richter gyógyszergyárban is, aminek a laborjában húspótló készítményeket gyártottak. És azt hiszem, a sor még bizonyosan folytatható. A titok nyitja ugyanis ott rejlik, hogy Dreher és az összes korabeli kereskedő tudta, hogy nemcsak a sörgyártásba kell invesztálni, hanem minden másba is, hiszen bármikor beüthet egy nem várt krach, amikor egy másik lábra kell támaszkodni.