„Váltások és megváltások”

A világ felett jócskán beborult az ég. Két éve még a pandémia akart bennünket elkaszálni, most pedig a sarló. Csak a változás állandó, szoktuk mondani, és hogy ez mennyire igaz, arra ma különösen könnyű példákat felhozni. Azonban nem kell a világot is megrengető krízisnek bekövetkeznie ahhoz, hogy az ember olyan korszakos döntéseket hozzon a saját életében vagy az üzleti tevékenységében, ami új szélbe állítja a vitorláit. Úgy vélem, hogy talán ez lehetne a mottója a Méhész Mónikával készített interjúmnak.

Mónikával nem most találkozunk először, majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt beszélgettünk első ízben. Ahogy akkor is, most is soha el nem múló mosollyal az arcán fogad a cég központjában. Lendülete pedig mit sem változott legutóbbi találkozásunk óta.

A Clean Up Grand Service Kft. alapítója az élelemiszeripari érettségije után nem a szakmája szerinti a területen helyezkedik el, hanem jónéhány évig végzett sportoktatóként dolgozik. A „sportállása” mellett mérlegképes könyvelői oklevelet szerez, majd ennek köszönhetően később egy német-magyar cég vezetőjének pénzügyi jobbkeze lesz. A főállása mellett először csak részben, majd teljes egészében irodaszer-nagykereskedelemmel kezd el foglalkozni. A családi vállalkozásban üzemelő kis cég ügyfelei révén egyre többször és mélyebben belelát a takarítói piac minőségi problémáiba, ami arra inspirálja a családot, hogy szerencsét próbáljanak ezen a területen is. Elindítják a szolgáltatási szektorban is kisvállalkozásukat, ami önmaga stratégiai partnere lesz, és ott kezdik el tevékenységüket, ahova korábban irodaszereket szállítottak. Rövid időn belül a partneri ajánlások révén az ügyfelek szinte egymás kezébe adják a kilincset úgy, hogy eközben egy fillért nem költenek reklámra, mert számukra – ahogy Mónika többször is megerősíti – a versenytársak taposták ki az utat. A cég forgalma hihetetlen tempóban ível felfelé, ennek okán felszámolják az irodaszer-nagykereskedelmet, és immáron teljes erővel a takarításra fókuszálnak. Néhány év alatt hatalmas fejlődést érnek el: töviről hegyire kitanulják a szakmát, folyamatosan fejlesztenek, és óriási energiákat fektetnek abba is, hogy egy degradált foglalkozásból elismert szakmát csináljanak. Pont.

Egy sikersztorit megírni legalább olyan jó, mint olvasni, de muszáj Mónika történetét megakasztanom egy pillanatra, hiszen – bármennyire is úgy tűnik – a siker kapujáig még ebben a töretlen karrierben sem a vörös szőnyegen keresztül vezetett az út. Mónika életében 2014-ben jön el a pillanat, amikor minden jól van, de mégsem, és amikor el kell gondolkoznia azon, hogy újragombolja-e a kabátot, vagy megadja magát a társas magány és a sehova sem vezető üzleti vállalkozás nihiljének. Tükörbe nézős, arcát tenyerébe temető időszak következik az életében, majd dönt, és egy nagy tabula rasát csinál. Új időszámítás veszi kezdetét.

A reformnak köszönhetően a családi vállalkozás végképp kilép a familiáris keretek közül, és új cégér kerül a régi helyére. Mónika teljesen átalakítja a menedzsmentet, számos új kollégával egészíti ki a csapatát, s a fejlesztések hatására bővül a tevékenységi körük is, ami további növekedést hoz. A Clean Up Grand Service Kft. ma egy több lábon álló vállalkozás, Magyarország legnagyobb takarítócégeinek egyike.

Barna András (B. A.): A vállalkozói lét másról sem szól, mint a változásokhoz történő alkalmazkodásról. Ez a mostani helyzetünkre különösen igaz, ahol a ma kérdéseire adott válaszok sok esetben már holnap sem állják meg a helyüket. De kardinális döntéseket nemcsak akkor hoz meg az ember, amikor reng a világ, és ezt te is megtapasztaltad a saját bőrödön.

Méhész Mónika (M. M.): 2014-ben a vállalkozásom ugyan már több száz milliós forgalmat realizált, viszont még mindig kézi vezérléssel működött, emiatt a rendszerben nem voltak kiépítve a megfelelő kiszolgáló divíziók. Emiatt olyan rettentően sok terhet cipeltem, hogy egyszer azt mondtam magamnak: ha ez a siker, akkor én abból köszönöm, nem kérek, akkor inkább nem kell a pénz, legyen az akármennyi is. Ahhoz, hogy ez az állapot ne a teljes kiégéshez vezessen, az alapokat is érintő változások kellettek, és nekem is változnom kellett. Három irányba indulhattam el: vagy mindenestől eladom a cégemet, és visszamegyek mérlegképes könyvelőnek, vagy hagyom a vállalkozásomat ebben a langyos, sehova sem mutató állapotában, lemondok a fejlődésről és az anyagi sikerekről, vagy totálisan másképp kezdek el mindent csinálni. Az utóbbi mellett döntöttem, mert fejlődni akartam, ami persze nem ment egyik napról a másikra.

B. A.: Korábban is hoztál korszakos döntéseket, ilyen volt például az is, amikor eladtad az irodaszer-nagykereskedést. Az nem volt ilyen traumatikus?

M. M.: Az idő sok mindent megszépít, de azt is látni kell, hogy akkor más volt a piaci környezet, és az akkori cégnagyságot sem lehet összevetni a maival. Majdnem két évig párhuzamosan vittem a két céget, és később azért a takarítás azért maradt meg, mert a számok beszéltek. De alapjában véve még egy kisvállalkozásról volt szó, amiben egy asszisztenssel a napi teendőket nagyjából meg lehetett oldani. Egy idő után azonban rá kellett jönnöm arra, hogy bármennyire is terhelhető vagyok, egy ponton túl nem lehet ezt már egyedül vagy másodmagammal csinálni. Egy dinamikusan fejlődő középvállalkozásnál már nem lehetett azt megtenni, hogy ne legyen rendben a HR, a pénzügy, a géppark vagy a kiszolgáló technológia, hogy csak néhány példát említsek. Ez egy idő után mindenképpen lecsúszáshoz vezetett volna.

Korábban annyival voltam kényelmesebb helyzetben, hogy bizonyos tekintetben mindenre jutott idő, a folyamatokban lassúbb volt a tempó, a váltások – ha kellettek – sem „fájtak” annyira, mint most. Ma egyik napról a másikra kell reflektálni bizonyos helyzetekre. Például, akik a pandémia alatt csak egy szektorban szolgáltattak, mondjuk csak szállodáknak dolgoztak, és emiatt nem tudtak azonnal váltani, azok zöme csődbe ment. Mi több lábon álltunk már korábban is. Három éve beléptetőkapukat üzemeltetünk bevásárlóközpontokban, de pont a covid alatt indítottuk el az ipari mosodánkat, és ez csak két dolog a teljes szolgáltatási portfóliónkból. Összességében én erről az egészről azt gondolom, hogy aki a saját vállalkozásában nem látja azt, hogy merre bővíthet, az egy krízisben nem tud majd csak egy iparági szolgáltatásból megélni, fejlődni meg semmiképp.

B. A.: A mai helyzetet lehet elemezni és annak hatásait is, de az tuti, hogy nincsen biztos recept a holnap kérdéseire. Ti hogyan tudjátok kezelni a ma számtalan problémáját?

M. M.: A helyzet kétségtelenül félelmetes. Még nem is olyan régen voltak bizonyos kérdések, amelyekre hagytam magamban a választ érlelődni, ma viszont ezt nem lehet megtenni. Szerencsére most már egy olyan emberrel dolgozom együtt, akivel közösen tudjuk meghozni a döntéseinket, és ha a terület speciális, akkor a többi kollégámat is bevonom ebbe a folyamatba. Ez pedig rendkívül jó dolog, még akkor is, ha végső döntés és a felelősség mindig az enyém.

B. A.: A partnereitekkel hogyan tudjátok elfogadtatni a kényszerű lépéseket, például az áremeléseket?

M. M.: Ma mindenki tisztában van a gazdasági helyezettel, ugyanakkor mindenki a saját érdekeit tartja szem előtt. Ennek ellenére a személyes kommunikációval be lehet őket vonni a folyamataink megismerésébe, ami sokat segít a végeredmény elérésében. De emellett azt is tapasztalom, hogy a legtöbb cégben megvan a kompromisszumkészség, így adott esetben közösen tudjuk kitalálni azt a megoldást, ami mind a kettőnk számára a legjobb döntés – és ez fáj általában a legkevésbé is.

B. A.: Visszatérve az eredeti kerékvágásba: az üzleti döntésekben aligha illik emóciókról beszélni, ugyanakkor egy kisvállalkozásban nem lehet figyelmen kívül hagyni az érzelmi faktort sem, mindig lesznek fájó pontok egy családi cég esetében, talán hatványozottabban is. Amikor úgy döntöttél, hogy rálépsz arra a bizonyos harmadik útra, amit korábban említettél, ott mennyiben játszott ez szerepet?

M. M.: Amikor nyolc évvel ezelőtt elhatároztam, hogy mindent másként fogok csinálni, akkor már tudtam, hogyan viszem ezt véghez, de azt is, hogy ezt egyedül nem bírom majd. Meg kellett tehát néznem, hogy kire vagy kikre számíthatok ezen a jövőbe vezető úton, és nemcsak kollegiális, hanem családi vonalon is. Ez is közrejátszott abban, hogy nem sokkal később kiléptem egy huszonhat éves házasságból. Ennek az egyik legfőbb oka az volt, hogy már otthon is „tisztogatnom” kellett, mert nem működött, és ezt a terhet nem akartam tovább cipelni. Az élet szerencsére hálás volt hozzám, mert felgyorsította ezeket az eseményeket is.

A szemléletváltás ebben a helyzetben is benne volt – de nemcsak bennem, hanem a volt férjemben is, aki pontosan, jól látta a saját szerepét nemcsak ebben a vonatkozásban, hanem életünkben is, ami ekkor már külön utakon járt.

B. A.: Számodra ez döntés mennyiben volt értelem és érzelem kérdése? Azért hoztál egy ilyen elhatározást, mert a kapcsolat „túlkoros volt”, és emiatt kiégett, vagy egyéb okok is közrejátszhattak, hiszen arról nem feledkezhetünk meg, hogy esetetekben egy olyan családi cégről beszélünk, amelyik gazdasági közösséggé is vált az évek során.

M. M.: Természetesen – ahogy egy válás esetében legtöbben – a kapcsolatom, házasságom kezdetekor nem szerettem volna, hogy így alakuljon, de az évek alatt ezt is szépen feldolgozza az ember, és egyben bizonyosságot is ad, hogy ennek így kellett történnie. Azt gondolom, hogy a gyermekeim édesapjától nem kaptam meg azt a háttértámogatást, amire egy ilyen gyors cégfejlődés során a női lelkemnek szüksége lett volna. És bizton állíthatom, hogy ebben ő sem vitatkozna velem. (mosolyog)

B. A.: Ezt úgy kell értenem, hogy nem vette ki eléggé a részét?

M. M.: Ha arányosítanom kellene, akkor a növekvő terhek a munkát mellett 60:40 százalékban osztottuk meg kettőnk között a javamra, de én sokkal inkább azt szerettem volna, ha ez fordítva lenne. Paradox módon ugyanakkor a családi oldalon meg teljes mértékben támogató volt. Legegyszerűbben úgy tudnám definiálni, hogy esetünkben felcserélődtek a szerepek, ami viszont kevés volt a további lendülethez és házasélet fenntartáshoz is.

Amikor az ember olyasvalakivel él együtt, aki már teljes egészében más utakat jár, egészen mások a napi örömei, ott egy kapcsoltban kétséget kizáróan mind a két fél magányossá válik. Egy ilyen viszony édeskevés egy olyan energikus nőnek, mint amilyen én is vagyok, és ezt a hiányt semmivel nem lehet kompenzálni. Gondoljon itt bárki bármit.

B. A.: Milyen válást tudsz magatok mögött ezekután?

M. M.: Igazságosat, hiszen a húszéves vállalkozói létünknek ő is része volt, függetlenül attól, hogy ez később aztán milyen arányokban mozdult el. Tehát anyagilag tisztességesen váltunk el, de nem szépen, aminek oka a kettőnk közötti értékrend-eltolódásnak és a külső körülmények nem megfelelő kezelésének is nagyban köszönhető volt.

B. A.: Azt gondolom, jól körülírtad a pillanatot, amikor egy nap más emberként mentél be az irodádba. Mivel indult az újkori reneszánsz?

M. M.: Alapdolgokkal: létrehoztuk a munkaügyi rendszerünket, lettek szakmai kézikönyveink, megfogalmaztuk a cégfilozófiánkat, a küldetésünket, és sorolhatnám… Ezek korábban nem voltak, mert olyan gyorsan fejlődtünk, hogy ezt – amint már említettem is – nem tudtuk lekövetni. Szép lassan beindultak a dolgok, de ekkor már tisztában voltam azzal, hogy ezt a teljes megújulást a voltférjemmel együtt nem vagyok képes megcsinálni –, aki még velem volt bő egy évig ennek a folyamatnak az elején. Ennek okán egy nagyon fontos láncszem tehát még hiányzott: egy olyan személy mellém, akire százszázalékosan támaszkodhatom. Hamarosan ez a kérdés is megoldódott.

2014-ben teljesen egyedül, majd nem sokkal később már a mostani ügyvezetőmmel, Falta Viktóriával együtt vittük tovább a céget. Vikivel közel húsz éve ismerjük már egymást, az élet mindig elsodort minket egymás mellől, mégis – ha csak távolról is – végigkísérte az életemet és váltásaimat. Így amikor néhány évvel korábban ismét többször összefutottunk, akkor újból szorosabbá vált a kapcsolatunk. Már valahol ekkor azt éreztem, hogy ő az én emberem, mert jól kiegészít engem, olyan dolgokban erős, amiben én nem annyira, és fordítva. Szóval a mai napig is tökéletes közöttünk az összhang. Büszke vagyok arra, hogy – ellentétben a sztereotípiákkal – nőként ennyire kedveljük, tiszteljük, elismerjük egymást, ami nem mellesleg motiváló is. Nagyjából fél éven keresztül beszélgettünk, mielőtt a korábbi cégétől átjött hozzánk, hozzám. Egy dolgot megfogalmaztunk még a kezdet kezdetén: azt, hogy a kapcsolatból kizárjuk az irigységet, és mindent őszintén megbeszélünk egymással.

Négy éve dolgozunk együtt, és ez idő alatt nemcsak harmincszázalékos növekedést könyvelhettünk el, hanem további üzletágakat is bevezettünk, és azt a rendszert, amit én elkezdtem felépíteni, együtt még tovább fejlesztettük. A közös munkánk további hozzáadott értéke az lett, hogy végre én is el tudtam kezdeni normálisan élni, és nem 12-14 órát dolgozni, és még otthon is e-maileket nézni.

B. A.: Egyébként a már meglévő kollégáid mennyiben voltak partnerek ebben a reneszánszban?

M. M.: Amikor „magányos” vállalkozóként meghoztam a döntésemet a cégátalakítással kapcsolatban, fogtam egy darab papírt, és leírtam, melyek azok a fájdalmas pontok, amiken változtatni kell…

B. A.: Leírtad?

M. M.: Le, és nyilván egy sor probléma került elő, de az is világos volt, hogy az összeset egyszerre úgysem tudom megoldani. Lépésről lépésre haladtam, és először kiválasztottam a három legfájdalmasabbat. A legkényesebb a vezetői szint volt, mert csak jó vezetőkkel lehet a célokat véghez vinni, tehát nekik kellett elfogadniuk, magukévá tenniük az új jövőképet, amit meg akartam valósítani. Mindenkivel elbeszélgetve elmondtam, hogy bizonyos dolgokat ezután hogyan szeretnék csinálni, és milyen úton akarok továbbhaladni, amihez minden segítséget megadtam, de ennek ellenére később több vezetőmtől meg kellett megválnom, leginkább a hozzáállásuk miatt.

Van egy előadásom, aminek az a címe, hogy „A békát, ne akard megtanítani repülni”. Ez arról szól, hogy amikor cipeled a problémáidat, legyen szó vállalati ügyekről, kollégákkal kapcsolatos viszonyról vagy magánéleti dolgokról, akkor közben rájössz, hogy minden akaratod és jószándékod ellenére a béka soha az életben nem fog megtanulni repülni. Én megtapasztaltam ezt a vállalkozásomban, és ebben az attitűdben éltem a házasságomban is, ezért sem itt, sem ott nem akartam még egyszer ugyanabba a hibába belesni, mert óriási terhet jelent így élni és dolgozni, és nem mellesleg konfrontációkhoz és feszültségekhez vezet.

B. A.: Az általad képviselt szemléletváltásban az emóciók kiemelt szerepet játszanak. Új életet kezdtél minden tekintetben, de ha intimebb húrokat is megpengetek, akkor ennek egyfajta konklúziójaként azt is be kellett vállalnod, hogy a nap végén mégis csak egyedül mész haza. Foglalkoztál ezzel?

M. M.: Erre az egész állapotra egy átmeneti időszakként tekintek és tekintettem eddig is, de tisztában voltam azzal is, hogy nekem regenerálódnom kell. Két évig tartott, amíg azt mondhattam magamról, hogy már valahova megérkeztem, ugyanakkor ez nem jelentette azt, hogy a magánéletem is révbe ért. De mivel a rendíthetetlen optimizmusom miatt mindig látom, hogy mit szeretnék, ezért ezzel a kérdéssel is úgy vagyok, hogy ha már olyan sok minden sikerült idáig is, akkor ez az egy dolog miért ne sikerülne. (Nevet.)

B. A.: Mondhatjuk, hogy a sportoktatói tevékenységeddel kezdődött a nagybetűs életed. A korábbi beszélgetésünkben említetted, hogy nagy vágyad ehhez visszatérni, sőt akkor már volt egy kis tornastúdiód is. Mennyiben alakult azóta ez a vonal?

M. M.: A covid jól megtépázta a kis közösségünket, arra viszont ez nagyon jó időszak volt, hogy az a koncepció, amit meg akarok valósítani, még erősebben körvonalazódjon. Amit én szeretnék, az egy olyan női közösség kiépítése, aminek a mottója az ép testben ép lélek. Az általam elképzelt stúdióhoz csatlakozik egy doktornő is, akinek az égisze alatt a tevékenység orvosi szolgáltatással is kiegészül majd, a hét minden munkanapján különböző szakorvosokkal lehet majd konzultálni. A stúdió kifejezetten az ötvenes és ötven feletti nőknek szánt mozgásformákra, gerinctréningre, pilatesre és a jógára fókuszál majd, természetesen avatott szakemberek mellett. A szolgáltatási kör pedig kiegészül egy japán szaunaággyal is, ami szinten egy szuper eszköz az egészség megőrzésére. A startpisztoly igazából akkor fog eldördülni, amikor már az összes részletet kidolgoztuk, és többek között meglesznek azok a szakember, szakorvosok is, akik a működéshez szükségesek, utána viszont szárnyalni fogunk. Addig is alapjáratban üzemelünk.

Amikor ezzel a dologgal foglalkozom – ám a vállalkozásomban is többször megtapasztaltam már, hogy ha az ember nagyon rákoncentrál valamire, és tényleg vannak konkrét tervei, és csatlakozik még valaki hozzá, lásd Viki kolléganőm belépése egykor a cégbe –, akkor ezzel együtt több energia is áramlik, ami hihetetlenül inspirál, és megtöbbszörözi az erőmet. Azt vallom, és az édesapámnál is ezt láttam, hogy az embernek mindig kell, hogy legyenek tervei, mert ez teszi őt igazából sokáig tevékennyé. Ez a stúdió egy újabb gyöngyszem lesz az életemben, ami talán a testi-lelki változások egyfajta szimbolikájaként is felfogható, és egyébként nemcsak egy teljesen új, de vágyott terület is számomra.

Írta: Barna András