A színházcsináló

Barnák László 2006-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Jordán Tamás és Lukáts Andor osztályában. Az ifjú színészt azonban a szerepálmok mellett a „színházcsinálás művészete” is izgatja, ez irányban is képzi magát. A MOME-n (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) művészetmenedzsmentet tanul, majd a Metroplitan Egyetemen stratégiai marketinget, a Károli Gáspár Református Egyetemen pedig a színháztudományok mesterképzést is elvégzi. 2008-ban kerül Szegedre, 2018-ban megpályázza, majd elnyeri a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatói státuszát, 2021-től pedig már a Szabadtéri Játékok is a keze alá tartoznak. Olyan lendülettel beszél a pályafutásáról, mintha az tegnap kezdődött volna. Hogy honnan a töretlen optimizmus és milyen jövőképet lehet építeni egy ilyen, szinte állandóan változásban lévő területen – ezt is elmeséli.

A szegedi belváros kánikulájában csak a Reök-palota vet árnyékot az arra sétálókra. Nem lehet úgy belépni az épületbe, hogy az ember ne pásztázná végig a szemével a homlokzatot. Az egykori impozáns lakóház 1907-ben épült Magyar Ede tervei alapján, és lett a magyarországi szecesszió egyik gyöngyszeme. Az épületet százéves születésnapjára teljesen felújították, azóta a kultúrát szolgálja: itt kapott helyet a Regionális Összművészeti Központ (REÖK), és itt található a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatójának egyik irodája is. Van némi ráutalás a rövidítés és az épület története között: ugyanis 1912-től a Reök család lakta az ingatlant jó néhány évig.

Barnák László irodájának „előszobája” egy hatalmas kiállítótérből nyílik, ahol megannyi kép lóg a félhomályban. Egy gondolatnyival előbb érkezem, mint László, így van időm körbenézni. Az iroda stílusa inkább az art decóra hajaz, a plafonról lelógó lámpa meghatározó eleme a térnek. Nagyon jól néz ki. Mire körbeér a tekintetem, megérkezik László is, akiről már az első pillanatban is azt gondolom, hogy rendkívül közvetlen személyiség. Mire leülünk, szinte már beszélgetünk is, és azon ritka helyzetben találom magam, hogy felcserélődnek a szerepek, ő kérdez, én meg felelek. Hosszú percekkel később, amikor fordul a kocka, már úgy érzem, mindennek a közepében vagyunk, legalábbis majdnem.

Barna András (B. A.): A szüleid hallássérültek, tehát neked feltehetően nagyon hamar fel kellett nőnöd. Jól érzem?

Barnák László (B. L.): Egy albertfalvai lakótelepen laktunk egy másfél szobás panellakásban. A szüleim a Híradástechnikai Gépgyárban dolgoztak, édesanyám takarítónő, az édesapám pedig dekoratőr volt, olyan, aki például megfestette a május elsejei transzparenseket a vállalat számára. Persze hobbiból is festegetett, vagy éppen szobrokat faragott fából. Kreatív ember volt.

És valóban jól érzed, nekem már nagyon fiatalon segítenem kellett őket, tulajdonképpen én voltam a „tolmács” a szüleim és a külvilág között. Nyilván meg tudták magukat értetni, de a társadalom korántsem volt olyan elfogadó vagy segítőkész a sérült emberekkel, mint például mostanság. Én benne éltem egy helyzetben, ami számomra természetes volt, de a külvilág számára egyáltalán nem. Kiskamaszként sokszor szégyelltem magam, mert attól tartottam, hogy a szüleim megítélése valahogy majd rám ragad. Azzal is sokat küzdöttem, hogyan legyek otthon az otthonomban olyan szülőkkel, akikkel nem tudtam mindent megbeszélni, miközben kamaszként a világ egyre inkább kinyílt előttem. Tízévesen már szavalóversenyekre jelentkeztem, tizenhárom éves koromtól a Harlekin színjátszó körbe jártam, ahol kötelező olvasmányokat vittünk színre. Egészen tizenhét éves koromig tartott ez az időszak, ami meghatározó volt a számomra, hiszen minden benyomást szinte csak ebben a közegben tudtam kibeszélni. A Harlekin után több színjátszó csoportba is becsatlakoztam, később pedig én voltam az, aki összehozta a társaságot. Talán tudat alatt ennek köszönhetem azt az identitást, ami a színházcsinálás irányba terelt.

B. A.: Alapvetően exhibicionista alkatnak tartod magad, vagy a kommunikáció motivált inkább, amikor a színészetet választottad?

B. L.: Kétségtelen, hogy a kommunikáció egy releváns része volt a döntésemnek, ugyanakkor ha valaki színésznek áll, abban biztosan megvan a vágy a magamutogatásra. Bár most mást csinálok, de a színészetet nem zártam ki az életemből, minden évad egy bemutatójában játszom, egyet pedig rendezek. De ennél többet nem is engednék meg magamnak a jelenlegi munkakörömet tekintve, és ezt a fenntartó is elfogadta.

B. A.: A továbbtanulás szempontjából csak a Színművészeti Egyetem jöhetett szóba?

B. L.: Igen, ennek viszont ötször futottam neki, és csak ezután nyertem felvételt. Kitartóan próbálkoztam újra és újra, és ma azt mondhatom, hogy akkor sikerült, amikor rátaláltam a saját utamra. Ugyanis korábban mindig belefutottam abba a csapdába, hogy valamilyen akartam lenni, és nem pedig önmagam. Ez a felismerés nagyon fontos viszonyítási pont az életemben vezetőként is, mert sokszor fel kell tennem magamnak a kérdést: kinek akarok megfelelni? A fenntartónak, a társulatnak, a nézőknek, a szakmának vagy saját magamnak? Erre nincsen jó válasz, meg kell valahogy találni a közös hangot.

B. A. Amikor diplomával a kezedben kiléptél az egyetemről, mit gondoltál, milyen irányba mutathat a karriered?

B. L.: A tanulmányaimat akkor kezdtem el, amikor a színművészeti még főiskolaként működött, de mire végeztem, már egyetem volt, ahol a színészet mellett rendezői szakra is felvételiztem. Az évfolyamunk nagy létszáma ellenére szinte mindenki le tudott szerződni. Én a szolnoki Szigligeti Színház társulatánál kaptam lehetőséget, amit viszont egy év után színigazgató-váltás miatt otthagytam. Az útkeresés időszaka következett, ez alatt még pincérkedtem is, közben csiszoltam az angoltudásomat, és ekkor iratkoztam be a MOME művészetmenedzsment szakára is. A színészet mellett mindig is érdekelt a szervezői munka, és volt bennem alkotói vágy is, és ezt az Új Színháznál rendezőasszisztensként ki is élhettem. Azonban a MOME után sem láttam még tisztán a jövőmet, csak azt tudtam, hogy még tovább akarom képezni magam.

B. A.: Hogyan kerültél Szegedre?

B. L.: A szolnoki munkámnak köszönhetően kaptam lehetőséget Szegeden, ahova az akkori főrendező hívott. A társulati munka mellett beiratkoztam a Károli Gáspár Egyetem színháztudományok mesterképzésére, mert azt tudtam, hogy később rendezéssel is akarok foglalkozni, és szerettem volna a tudásomat még jobban elmélyíteni. Egyébként már az első szegedi évben önálló produkcióként színpadra vihettem az első darabomat, a Hal a zacskóbant. Az ambíciómat látva később gyerekelőadások rendezését is megkaptam, de ennek az időszaknak a csúcsát a 12 dühös ember jelentette, amiből még Budapesten is négy telt házas előadás lett a Játékszínben. A kuriózuma az volt, hogy az esküdtek szerepét nem színészek, hanem a való életben is ügyvédként, ügyészként vagy bíróként dolgozók alakították. Azt gondolom, ez volt első olyan pont a pályafutásom során, amikor felfigyeltek rám. A tanulást a Károli után sem fejeztem be, a Metropolitan Egyetemen a stratégiai marketinget választottam. Az évek alatt megszerezett sokféle tudás segít, ha kérdéseim vannak.

B. A.: Végül is hogy jutottál el addig a pontig, hogy megpályázd a mostani pozíciódat?

B. L.: Már korábban is figyeltem a színigazgatói pályázatokat, és nemcsak általában, hanem a szegedi színháznál is igyekeztem minél jobban rálátni a folyamatokra, és próbáltam ezeket magamban analizálni. Ez vezetett odáig, hogy aztán 2017-ben megírtam, 2018-ban pedig beadtam a pályázatomat a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatói pozíciójára. A lényege az volt, hogyan csináljuk úgy másként, hogy még jobb legyen. Nagyon fontos, hogy én nem valami ellen írtam meg ezt az anyagot, hanem azért, hogy még jobban működjön a struktúra.

B. A.: Nem gondoltál arra, hogy ezzel a pályázattal ingoványos talajra tévedsz? Az a terület, ahol te dolgozol, a kelleténél is jobban előtérben van, nem mentes a konspiratív elméletektől sem, ráadásul a szakmai közeg – még a kívülálló szemével is – nagyon szenzitív. Mit szóltak?

B. L.: A lehető legkésőbb tettem közzé a pályázati szándékomat, hogy elkerüljem a találgatásokat, de így is lett visszhangja, már csak azért is, mert a városi vezetés a korábbi menedzsmentet vitte volna tovább. Én egy meglepetésbomba voltam, a kinevezésem híre nemcsak házon belül, hanem a szakmában is robbant.

B. A.: Úgy tudom, hogy egy színház karakterét általában a művészeti vezető befolyásolja a legjobban, nem pedig az igazgató. Ez a struktúra hogyan működik nálatok?

B. L.: Nálunk nem így van. Művészeti kérdésekben van segítségem, vannak iránymutató kollégáim is, a dráma- és az operatagozat vezetői, és melléjük becsatlakozik a kommunikációs vezető is, aki azért fontos láncszem, mert a nézői visszacsatolások hozzá futnak be. Az eddigi státuszaimat tekintve nagyon sok mindennel foglalkoztam már, de ha egy szóban kellene megnevezni a tevékenységemet, akkor színházcsinálónak vallom magam, aki azzal foglalkozik, hogy a semmiből hogyan lesz valami. Hogyan lesz egy ötletből, egy szövegkönyvből egy olyan előadás, aminek a lenyomata a nézők lelkében él tovább, már csak azért is, mert a színház a jelen művészete, csak arról az egy estéről szól, amikor az eladóművészek és a közönség találkoznak egymással. Tehát nem olyan, mint egy film vagy zeneszám, amit akárhányszor meg lehet nézni, hallgatni.

Főigazgatóként a döntés felelőssége nyilván az enyém, de egy közös munka eredménye például az is, hogy milyen irányba szeretnénk elvinni a repertoárt. Az elmúlt években én nagyon tevékenyen részt vettem abban a folyamatban, amelynek során kiválasztottuk, milyen rendezők jöjjenek ide, milyen darabokat vegyünk elő, és kiket szerződtessünk le. Talán ebből is érzékelhető, hogy nem ügyvezetője, hanem résztvevője is vagyok a művészeti kérdéseknek, azaz nem pusztán az elfogadója, hanem a formálója is vagyok, de nemcsak ennek, hanem a működésünknek és a marketingünknek is.

B. A.: Ha már a működés és a marketing szóba került: immáron köztudott, hogy a Szabadtéri játékok is a Szegedi Nemzeti Színház égisze alá került, ami egy merőben új felállás.

B. L.: 2021 januárjában szembesültem azzal a fenntartói döntéssel, hogy a Szabadtéri Játékok a Nemzeti Színház működtetése alá kerül, s ennek értelmében a jövőben a nemzeti intézménye szervezi és bonyolítja le az egyébként kilencvenegy éves Szabadtéri Játékokat. Két tradicionális dolog került egy ernyő alá. Végiggondoltam a helyzetet, és azt a döntést hoztam, hogy a továbbiakban is külön márkaként kezelem a két intézményt, mert ez a nézők fejében is két külön márka és két külön identitás. Bármilyen más döntés presztízsvesztéssel járt volna. Az elmúlt évek során az elődök nagyon jól felépítették a Szabadtéri Játékokat mint brandet, nagyon jó a híre, és mi is ezen az úton haladunk tovább. A művészeti programokban léteznek átfedések, hiszen volt és lesz a Dóm téren néptánc- és opera-előadás is, ami a programunk részeként egyfajta kulturális missziónak is tekinthető. Ha csak profitorientáltan próbálnék gondolkozni, akkor csak musicaleket játszanék, viszont ezért könnyen megkaphatnám, hogy ez mind jó és szép, de hol van a klasszikus művészet.

B. A.: Ma a dolgok úgynevezett újragondolása nagyon népszerű, legyen szó akár a gasztronómiáról, akár az iskolai kötelező olvasmányok kiválasztásáról. Nehéz az egyensúlyt megtalálni, hogy mindenkinek minden jó legyen. Ezt ti mennyire érzitek, kihat-e a repertoár összeállítására?

B. L.: A kultúrpolitikában érezhető egy olyan irányzat, amely a magyarság gyökereihez, a magyar kultúra identitásformáló szerepének növeléséhez kapcsolódik vagy ragaszkodik. Ezzel mi tulajdonképpen analógiában vagyunk egyrészt a Szegedi Nemzeti Színházban, másrészt a Szabadtéri Játékok esetében is, hiszen a Petőfi 200 évhez kapcsolódó, Petőfi Sándor életútjáról szóló nyitódarabunk, A szabadság, szerelem, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes részvételével, jól illeszkedik ebbe a koncepcióba. A néptánc, a népzene és a színház fúziójából jön létre, egy teljesen új bemutató – és ez nagyon fontos a Dóm tér történetében –, amit máshol nem láthat a közönség. Nekünk kuriózumokkal kell előállnunk, és nemcsak azért, mert itt nagyobb a színpad, és nagyobb a nézőtér. A Traviatával, a Chicagóval, a Szabadság, szerelemmel – ez csak három cím a repertoárból – sehol máshol nem találkozhatnak ilyen méretekben és ilyen módon. Az is egy különleges dolog, hogy a Chicagót például még soha nem mutatták be a Szabadtéri Játékokon, pedig nagyon sok musicalt játszottak már. Nem mellesleg a musicalek egyik első bázisa volt a Szabadtéri Játékok, a Mamma Miát – ami most lesz öt éve, hogy műsoron volt – azért hívtam vissza, mert a 2014-es bemutatása óta mindig telt házas volt. Ez egy olyan családi darab, ami egyfelől bevonzhat más előadásokra is nézőket, másfelől idehozza Szegedre a turistákat is, ennek okán több vendégéjszakát töltenek itt el. És sokáig lehetne sorolni a rendezvényünk további értékeit.

B. A.: Budapestiként mennyire lettél szegedi lokálpatrióta?

B. L.: Olyannyira, hogy 2016-ban felszámoltam a budapesti életemet, és leköltöztem Szegedre. Sokáig kétlaki életet éltem és ingáztam, ezért Budapesten is fent kellett tartanom egy lakást. Aztán egy nap egyszer csak azt éreztem, hogy úgy szeretnék élni, ahogy élni szeretnék, és nem úgy, hogy kényszerűségből ingázom. Akkor, harmincnyolc évesen azt szerettem volna érezni, hogy van egy otthonom, egy egzisztenciám, ami reményeim szerint majd hosszú ideig Szegedhez köt. Tehát teljesen felszámoltam a budapesti életemet, és az édesanyámat is ideköltöztettem. Azonban az elmondottak ellenére azt gondolom, hogy ez még mindig csak egy ideiglenes állapot.

B. A.: Miért?

B. L.: Az életemet négy részben képzelem el, aminek első stációjában először volt egy kis panel, most van egy kis kertes ház, a következő szakaszom lehetne egy domboldal, ahonnan az ember egy kicsit rálát a környezetére, és talán a negyedik szakasz lehetne egy folyó, egy tó vagy egy tengerpart. Nekem ez a vízióm az életemről, amiben nem az a prioritás, hogy bármilyen pozíciót hajhásszak.

B. A.: Azt gondolom, hogy ahol te most vagy, az pont egy olyan terület, ahol egy csapásra meg tud változni a koncepció, ami újraírhat bármilyen létező forgatókönyvet.

B. L.: Az igazgatókinevezések az elmúlt időben szorosan összefüggtek a kultúrpolitikai változásokkal. Azzal például, hogy felállt egy új rendszer, újrafogalmazták a színházak finanszírozását, majd ehhez hozzákötötték azt, hogy mennyiben szólhat bele a fenntartók részéről az állam vagy az önkormányzat, hogy kit nevez ki színházigazgatónak, nagyban befolyásolja azt is, hogy valaki milyen esélyekkel pályázik egy ilyen pozícióra.

B. A.: Te egy bomba meglepetés voltál, ahogy említetted. Nálad nem volt csavar a történetben?

B. L.: Meglepetésember voltam a fenntartó számára is, akivel egyébként korábban nem sikerült leülni erről beszélgetni, csak azok után, hogy kiderült, támogat a társulat. Tehát nekem itt az egyetlen hátszelem a társulati támogatás volt. Ez később a fenntartót is meggyőzte arról, hogy adjanak esélyt valakinek, akinek korábban nem volt ilyen tapasztalata. Persze rengeteg kérdőjel volt, és sok drukker és ellendrukker. Az első évadom után 29 ezerrel lett több a jegyvásárlónk, ami véleményem szerint annak köszönhető, hogy látták a gyökeres változást a kommunikációban, a műsorkínálatban, a rendezők személyében és a társulat összeállításában is.

Ebbe a felfelé ívelő ágba szólt bele a covid, a háborús helyzet, az infláció, és ebbe zavartak be a mindenki által ismert, jelen pillanatban is zajló gazdasági folyamatok. Egy ilyen helyzetben került sor a Szabadtéri Játékok beolvadására is, ami további kihívást jelent, és amibe nagyon keményen beleszól a kultúrpolitika is a finanszírozás tekintetében. Ugyanis a tao utáni többlettámogatásokból egy fillért sem kaptunk meg tavaly, ami a korábbi évben háromszázmillió forintot jelentett. Tehát alaposan nehezített körülmények között kellett megtervezni az idei évadot, amihez a fenntartói támogatás segített hozzá, és persze a nézők bizalma. Ez utóbbiért nagyon hálás vagyok, örömmel tölt el, hogy az emberek vesznek jegyet és költenek a kultúrára. Ezt látva, érezve nem fogalmazódik meg bennem egyetlen kérdőjel sem, csak az boldog tudat, hogy ezért érdemes teljes gőzzel dolgozni még akkor is, ha időnként szembeszél fúj. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a jövő sok kérdőjellel fog együtt járni, de bárhogyan is alakuljon az életem, a sok tudást, tapasztalatot, amit színházcsinálóként szereztem, később akár más kulturális területen is tudom hasznosítani, ami egyben megerősít abban is, hogy „csak maga a színészet” már nagyon kevés nekem.

B. A.: Nem morzsol fel téged ez a munka? Mondjuk látva azt a lendületet, ahogy beszélsz, úgy tűnik, hogy nem, de… Van de?

B. L.: Az első időben nagyon nehezen viseltem azt, hogy nem tudtam, miként kezeljem a felelősséget. Később aztán megtanultam, hogy a problémák jelzése nem egyenlő az én munkám megítélésével. Szerencsére tudok támaszkodni a kollégáim munkájára, ami rettentő fontos, mert olyan szakemberek vesznek körül – az intézményi működés minden szegletében –, akik évtizedek óta elkötelezettek a színház iránt, ez pedig leveszi rólam a terhek egy részét. Egyébként igyekszem nem hazavinni az adódó gondokat, de ezt azért nem lehet megúszni. Ennek ellenére jól alszom, mert ezekben a dolgokban egyrészt kihívásokat látok, másrészt pedig a problémákat megpróbálom átformálni. Abban, hogy fejben elértem ide, nagyon sok munkám volt és van magam felé vezetőként és emberként is. Nyilván ez a kettő nagyon szorosan összefügg. Például nagyon sok Pál Feri-előadást hallgattam végig, őt később az színház első évadnyitójára is meghívtam, hogy a kollégáimnak beszéljen a változásokról. Ugyanis tudtam, hogy a változás sokak számára azzal lehet egyenlő, hogy megijednek, elbizonytalanodnak, mert azt hiszik, hogy „bántani fogják őket”. Holott a változás előremutató is lehet, amiből mindenki profitálhat. Azzal is tisztában voltam, hogy számos kolléga és szakember már évtizedek óta itt dolgozik, megéltek már jó néhány igazgatóváltást, és feltehetőleg még párat túl fognak élni, hiszen az igazgatók gyakrabban váltják egymást, mint a jó szakemberek. Ennek okán nagyon figyelek arra, hogy jó és helyes önképet közvetítsek magamról. Erre mondtam azt korábban, hogy nagyon nem mindegy, hogy az ember kinek akar megfelelni. Nagyon sok ezzel kapcsolatos szakirodalmat, cikket elolvastam, és beszélgetek erről hozzáértőkkel is, mert tudom, ha én nem vagyok rendben, akkor az intézmény sincsen rendben.

B. A.: És van olyan nálad, hogy én-idő?

B. L.: Sokszor körbeér a nap, ami a délelőtti próbákkal kezdődik. Miután a nap jellemzően egyeztetésekkel telik, például a levelek megválaszolása estére marad. Persze néha ki kell kapcsolni, akkor egy jó színház, könyv vagy egy film segít ebben.

B. A.: A színházigazgatók egyébként mennyire figyelik egymást? Létezik valamiféle ki nem mondott „rangsor”?

B. L.: A Vidéki Színházigazgatók Egyesületében viszonylag szoros kapcsolatban állunk egymással, többet is beszélünk. Nyilván mindenki tudja, ki hány ciklust csinált már végig ebben pozícióban. Amikor az ember jobban belelát ebbe a világba, akkor elkezdi jobban tisztelni a másikat, hiszen mindenki ugyanazokkal az elemekkel küzd azért, hogy minden jól működjön. A Szegedi Nemzeti Színház, főleg most már a Szabadtéri Játékokkal, egy másik magasság. Arról, hogy milyen az én megítélésem, kapok néha visszajelzéseket. Egyébként nemsokára újra kiírják az igazgatói pályázatot, és ha sokan pályáznak, akkor ez azt jelenti, hogy a státusz kapós. A visszajelzésekből pedig azt látom, hogy a Szegedi Nemzeti Színház elindult egy olyan úton a szakmán belül, ahonnan korábban kikopott.

B. A.: Ha már felhoztad a pályázati kiírást: te is újból felveszed a kesztyűt?

B. L.: Igen, már csak azért is, mert a társulattól 2018-ban kaptam egy bokszzsákot és egy pár -kesztyűt. Nemrég egy városi gálán ezzel a kesztyűvel mentem fel a színpadra, jelképesen szimbolizálva azt, hogy ez alatt a pár év alatt mennyi minden mentünk keresztül, és mennyi mindennel kellett megküzdenünk. Nagyon sokféle tapasztalat és komplex tudás birtokában látom azt is, hogy mennyi mindenen lehetne még változtatni és fejleszteni, és azt érzem: igen, van még bennem erő és elszántság, hogy megpróbáljam továbbvinni a színház ügyét.

B. A.: A kérdés költői: van B terved?

B. L.: Látom azt, hogy mi vesz körül minket, és tisztában vagyok azzal, hogy egy ellenzéki város kulturális intézményét vezetem. Hiába nem hordoz az ember magán bélyeget sem az egyik, sem a másik irányba, sajnos ez nem védi attól, hogy ne süssék rá valamelyiket, és ezzel nem tudok mit kezdeni. A szabadtéri és a kőszínház összevonva már egy olyan nagy falat, ami bizonyos emberek számára presztízsszempontból érdekes lehet, ezt nem vonom kétségbe, és természetesen látom és érzékelem. Azonban sokszor nem is sejtik vagy gondolják végig, hogy e mögött mi van, mennyi munka, mennyi fejlesztés, ehhez mennyi pénzt kellett összehozni. Ha tisztában lennének vele, akkor valós képet kaphatnának a pozícióval együtt járó rengeteg munkáról.

B. A.: Ha lenne egy saját színházad, ahol nem kell semmilyen kritériumnak megfelelni, milyen repertoárt állítanál össze?

B. L.: Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, azt gondolom, a legfontosabb az egészben az – bármilyen műfajról is legyen szó –, hogy hasson. Hasson rám, hasson azokra, akik beülnek az előadásra. Ez csak úgy tud működni, ha olyan izgalmas alkotókat hívunk meg, akik hitelesen tudnak beszélni a máról. Szóval a jelenidejűség és a hatás a legfontosabb, hogy ez milyen formában kerül színpadra, az majdnem teljesen mindegy.

B. A.: Az én-időt mindössze egyetlen gondolat erejéig érintettük. Ha lemegy a függöny, akkor mi kapcsol ki teljesen?

B. L.: Alapvetően van bennem egy jó adag hedonizmus, ezért szeretek jókat enni és nagyon szeretek utazni is. A színház és az utazás azért fontos az életemben, és azért jól összeköthető számomra, mert mind a kettő azzal jár, hogy el tudom képzelni, hogy egy másik dimenzióban egy másik életet élek.

Az én utam most ideköt Szegedhez, ahol intézményvezetőként, színházcsinálóként dolgozom, de annyi érdekes területe van a világnak, helyszínként, munkaként vagy akár hobbiként, hogy sokszor azt érzem, csak egy kérdőjel választ el tőlük, hogy éppen miért pont nem azokat csinálom. Szeretném továbbra is fenntartani magamban ezt a kíváncsiságot, mert hiszem, hogy ez előrevisz. Lehet, hogy már nem leszek színházigazgató, de a lenyomatom itt marad. Ugyanakkor – bárhogyan is alakuljon a jövőm – a saját bőrömben szeretném jól érezni magam, és nem rákényszerülni arra, hogy egy adott pozícióhoz ragaszkodva próbáljak meg jól élni. Ezt újra és újra tudatosítania kell az embernek magában. Meglátásom szerint sokan erre a kérdésre egyáltalán nem gondolnak. Nekem van egy vízióm, amit szeretnék megvalósítani, de az elengedés is nagyon fontos számomra, mert ha az ember elkezd valamihez nagyon erősen ragaszkodni, és az nem úgy működik, ahogy kellene, akkor az megbetegíti.

Írta: Barna András | Képek: Szegedi Nemzeti Színház