Végtelen történet

Krizsó Szilvia, az egykori Riporter kerestetik győztese, ma már a magyar újságírás egyik emblematikus személyisége. Hitelességét, hozzáértését nemcsak számos szakmai elismerés dokumentálja, hanem az is, hogy megannyi interjúalanya közül számosan csak neki hajlandók nyilatkozni. Sok év közéleti újságírással eltöltött év után némileg műfajt vált, és a Radnóti Színházban készít beszélgetős esteket. Talkshow-i nem sokkal később már kamerák előtt folytatódnak, ezzel párhuzamosan pedig több egyetemen is kommunikációt tanít, mellette personal tréner, coach. Mostanában egyre több podcastban és beszélgetős videóban láthatjuk – nem véletlenül. Szilvi színes szakmai múltja szinte „kiabálna egy cikknyi” összegzésért, azonban már a beszélgetésünk első öt perce után rájövök, hogy ez esetben a történetének időrendiségét el kell engednem.

Krizsó Szilvivel a Dunapark kávéházban találkozunk, így némi túlzással azt is mondhatom, hogy ezzel mi is részesei lettünk a pandémia utáni nagy nyitásnak. Most találkozunk először, de ha egy kívülálló hallotta volna a korábbi telefonbeszélgetéseinket, akár azt is gondolhatná, hogy ezeréves barátság köt össze bennünket. Ugyanis a mobilos egyperceseink több ízben is spontán poénokkal megtűzdelt párbeszédekké avanzsálódtak.

A földszinti nyüzsgéstől egy kicsit távolabb, az illusztris étteremgalérián kapunk helyet, azonban a családias miliőt nem kell lent hagynunk az alsó szinten, ugyanis Szilvit a lánya és Melange kutya is elkísérte az interjúra. A helyzetnek innentől kezdve különleges bája lesz, és azt gondolom magamban, hogy ez a beszélgetés inkább lesz diskurzus, mint klasszikus kérdezz-felelek. És utólag úgy vélem, nem is tévedtem nagyot. Őszintén szólva az interjú során újból felfedeztem magamnak Krizsó Szilvit, és a KrizShow-tól visszafelé haladva az időben poroltam le az emlékeimet vele kapcsolatban. Szilvi meg is jegyzi: „érdekes az aspektus, mert általában a múltidézés nálam fordítva szokott működni”. Akkor legyen így, és tekerjünk egy jó nagyot az idő kerekén!

Barna András (B. A.): A pályafutásodat összegző életrajz úgy kezdődik, hogy színésznő szerettél volna lenni. Ne engedjük el ezt a romantikus szálat! Miért akartál az lenni?

Krizsó Szilvia (K. Sz.): Volt bennem egy nagy adag exhibicionizmus. Amatőr színjátszó társulatban játszottam, szavalóversenyeket nyertem, közben pedig nyolc éves koromtól húszéves koromig énekeltem. Először az Operaház gyerekkórusában, majd egy leánykarban, ahol ugyanúgy, mint az Operában, Csányi László és Botka Valéria voltak a karmestereink.

B. A.: A színészethez való vonzódás az egy belső inspiráció volt?

K. Sz.: Abszolút az volt. Anyukám elbeszéléséből tudom, hogy már az óvodában is én voltam az, aki elsőként kiperdült a terem közepére. Az is viszonylag gyorsan kiderült, hogy szép hangom van. A színészet iránti lelkesedésem viszont a gimnázium végére elmúlt, mert a magyar tanárom -finoman szólva- nem támogatott, sőt, úgyhogy meg se próbáltam a felvételit. Maradjunk annyiban, hogy a színészi ambíció hamvába holt a gyerekkori álom.

B. A.: Nem gondoltál arra, hogy ezt az Amanda Learére hajazó hangodat valamilyen más műfajban kihasználd? (Nevetek.)

K. Sz.: Nagyon érdekes, mert az énekhangom egyáltalán nem mély, inkább mezzo-szoprán, de tudom, hogy kevés ember van, aki ezt elhinné, amikor velem beszélget. (Nevet.) Emlékszem, volt egy időszak, amikor a kórusban áttettek az alt szólamba, ami számomra felért egy szíven döféssel, de aztán visszatornáztam magam a felső szólamba, úgyhogy az Amanda Leares vonal szóba se jött nálam. De miért kérdezed?

B. A.: Azt gondolnám, hogy ha valaki a színésznői pálya felé kacsingatott, tehát megvan benne az exhibicionizmus, de az vonal nem jön össze, akkor egy másik úton indul el a világot jelentő deszkák irányába.

K. Sz.: Bár jó hangom volt, de annyira azért nem, hogy lássam magam az énekesi, mondjuk opera énekesi pályán, és a futottak még kategória nem volt az én világom. Különben Bródy Sándor egyszer azt mondta nekem, hogy sanzonokat kellene énekelnem. Még az is lehet, hogy egyszer belevágok.

B. A.: Még egy megjegyzés ehhez, de hívjuk inkább átkötésnek. Egy ilyen hangerősség a tanári pályán is erény lehet.

K. Sz.: Azt hiszem, nem vagyok tanítóalkat, bár sokáig tanítottam németet mindenféle nyelviskolákban, de a pedagógusi pálya nem az én utam. Miközben persze mondhatjuk, hogy tanítok, hiszen tréningeket tartok.

B. A.: Ha jól tudom, Szegeden is tanítasz.

K. Sz.: Egy tehetséggondozó program keretében egyetemistáknak tartok kommunikációs kurzusokat, ami kis kitérő, hiszen alapvetően üzletembereknek tartok tréningeket. Korábban a Debreceni Egyetemen is voltak önálló kurzusaim posztgraduális képzésen, és oktattam a Budapesti Kommunikációs Főiskolán is, a mai Metropolitan Egyetemen, szóval az élet időről időre megtalál ilyen feladatokkal. A fő profilom mégis az, hogy üzletemberek kommunikációját és vezetői képességeit fejlesztem mind coaching-, mind tréningfolyamatban, illetve részt veszek szervezetfejlesztési projektekben is. Ezenkívül kommunikációs tanácsokat is adok. Közel húsz éve foglalkozom ezzel, abban segítve a vezetőket, hogy hitelesek és hatásosak legyenek a nyilvánosság előtt, akár vállalaton belül, akár azon kívül, hogy sikeresen hajtsák végre és kommunikálják a szervezeten belüli változásokat, hogy jól szerepeljenek a médiában, vagy éppen konferenciákon. A coaching folyamataimban pedig, amelyeket több mint 12 éve vezetek, nagyon sokszor kell abban támogatnom a partnereimet, hogy tudatosabbak, magabiztosabbak legyenek és úgy vezessenek másokat, hogy példaképpé váljanak.

B. A.: A saját tapasztalataidból merítesz?

K. Sz.: Igen. Egyfelől támaszkodom újságírói múltamra, hiszen a kérdések felvetése, majd az arra adott válaszok elemzése rengeteg tapasztalatot jelent. Ahogy a sorok közti olvasás képessége, és az elhallgatások értelmezése is. A színházi talk showm során pedig rengeteget gyakorolhattam, hogy hogyan lehet a legjobban másokat helyzetbe hozni, hogyan lehet megmutatni egy ismert ember addig ismeretlen arcát. Az eleve erőteljesen bennem lévő empátiám tovább erősödött, és ezt nagyon jól tudom kamatoztatni akkor, amikor az ügyfeleim erősségét kell úgy a felszínre hoznom, hogy közben elhiggyék magukról, hogy mennyivel több van bennük, mint amit addig képzeltek. Szerintem az, hogy politikai újságíróként mások száját, a talk showmban pedig mások szívét kellett megnyitnom, olyan kombót jelent, amely nagyon sokat ad azoknak, akikkel együtt dolgozom, hiszen egyszerre tudok racionális és emocionális oldalról közelíteni egy-egy felvetett problémához, amely jól jön például a döntéstámogatásban. De nemcsak a tévés karrieremre támaszkodom. Mindig is szerettem tanulni, úgyhogy még 2009-ben elvégeztem egy coaching iskolát, egyfelől, hogy több lábon álljak, másfelől, hogy még jobban tudjak segíteni másoknak. Azóta is számos szakmai kurzuson vagyok túl, mind itthon, mind külföldön, mert a támogató szakma állandó tanulási folyamat is egyben.

B. A.: Tulajdonképpen a közéleti újságírástól indultál, utána elkanyarodtál a kulturális irányba, majd jött a tanítás, és most a coaching és a tréningek. A pályafutásodat tekintve ezeket a stációkat korszakokként éled meg?

K. Sz.: Úgy gondolom, hogy ezek csak kívülről látszanak korszakoknak, hiszen majdnem azóta tartok képzéseket, amióta elkezdtem tévézni. Csak míg régen a tévézés volt a fő ág és a tréningek jelentették a hobbit, ma ez fordítva van. Az egész úgy kezdődött különben, hogy valaki megkeresett, hogy tartanék-e tréninget egy cégnél, én pedig igent mondtam. És kifejlesztettem egy olyan módszertant, amivel viszonylag rövid idő alatt lehet elérni egy sokkal tudatosabb, sokkal hatásosabb és hitelesebb előadásmódot, amely segít az üzenetek jobb megfogalmazásában és átadásában. Először médiatréningeket, majd prezentációs tréningeket tartottam, aztán jött a változásmenedzsment kommunikációja, majd a coaching. Nem igazán szoktam erről beszélni, mert nagyon hiszek a szájhagyomány útján terjedő marketingben, vagyis, hogy mások fogalmazzák meg rólam, hogy miért ajánlanak. És hál’isten sokan ajánlanak. Általában úgy, hogy azt mondják, aminek nagyon örülök, hogy rajtam keresztül sokat tanultak magukról, és hogy én megláttam bennük valami olyasmit, aminek a létezéséről nem tudtak, és aminek a későbbi sikereiket köszönhetik, plusz, hogy a jóval tudatosabb kommunikációjuknak köszönhetően az élet szinte minden területén jelentős, pozitív változásokat értek el. Számomra ez nagy öröm, mert a coaching iskolái záródolgozatomban azt a hasonlatot fogalmaztam meg, hogy tulipánokat gondozó kertész szeretnék lenni, hiszen a tulipán az a virág, amely zárt, és elsőre keveset mutat meg magából, de ha valaki vizet ad neki és fényhez juttatja, kinyílik, és megmutatja valódi szépségét. És én ez a valaki szeretnék lenni azoknak, akik megtisztelnek bizalmukkal.

B. A.: Már nagyon régen nem látunk a képernyőn – legfeljebb csak egy-egy műsorod ismétlése révén –, mégis minek tudod be a máig is tartó és tulajdonképpen töretlen népszerűségedet?

K. Sz.: A múltamból élek (nevet). Szerintem az Este és a Szólás Szabadsága tett ismertté és talán elismertté, vagy a Te szavaiddal élve népszerűvé, hiszen az adásainkat ötszázezren, sőt olyan is volt, hogy kilencszázezren nézték esténként, de miután pont tíz éve nem vezetek közéleti műsorokat, azért már nem ismernek meg annyian az utcán. A KrizShow másfajta ismertséget hozott, hiszen ott sokkal jobban megmutattam a személyiségemet, ami viszont leginkább a Köztünk szólva videósorozatban látható, amit Náray Tamással csinálunk a facebookon. Nekem lételemem a változatosság, ezért is vágok bele rendszeresen új dolgokba, de mindig az a vezérelv, hogy értéket adjak másoknak. Ezért kezdtem el most például a Future Talks üzleti podcastot, a Trade Magazin égisze alatt, hogy gazdasági nagyágyúkkal, illetve a tudomány jeles képviselőivel beszélgetve segítsek eligazodni abban, hogy mi lesz velünk tíz, húsz, év múlva, és mit kell kezdenünk magunkkal ahhoz, hogy akkor is legyen értelme az életünknek. Ez megint teljesen közszolgálati tartalom, ahol klasszikus riporterként vagyok jelen, és ahova a vendégeim valószínűleg azért jönnek el első szóra, mert tudják, hogy jó kezekben lesznek.

B. A.: Kit hívnál vagy kit nem hívnál meg a műsorodba?

K. Sz.: Politikusokat egészen biztosan nem hívnék, mert egyáltalán nem szeretnék velük beszélgetni. Annak ellenére, hogy folyamatosan vannak megkereséseim, hogy vezessek politikai műsorokat, de az életemnek ezt a részét én lezártnak tekintem. Nekem nagyon fontos, hogy ha valakit meghívok, akkor arra fel tudjak nézni mind szakmailag, mind emberileg.

B. A.: Valakitől egyszer azt hallottam, hogy tulajdonképpen a KrizShow-t azért hagytad abba, mert elfogytak a „jó emberek”. Van ennek a kijelentésnek igazságtartalma?

K. Sz.: A KrizShow-nak nagyon sok szempontot kellett figyelembe vennie. Olyan embereket kellett meghívnom, akik egyfelől tényleg letettek valamit az asztalra, másfelől erről szórakoztatóan tudnak beszélni. Ezen kívül azt is fontos tudni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy akit megnéznek a tévében, azért elmennek a színházba is, vagy éppen fordítva. Már pedig, miután ez saját produkció volt, a szó szoros értelmében létkérdés volt számunkra, hogy teltház legyen a színházban. És persze az sem volt mindegy, hogy egy adást aztán hányan néznek meg a tévében. A KrizShow összesen hét évig ment, ebből három évig csak színházban, kamerák nélkül, majd négy már tévés közvetítéssel. Hét éven keresztül tehát folyamatosan hívtam vendégeket, a hazai művészvilág nagyjait, de aztán eljött egy pont, amikor -a biztos siker érdekében-másodszorra kellett volna meghívni a korábbi vendégeket, amihez már nem volt kedvem.

B. A.: Hallgatva téged, felvetődött bennem a kérdés: csapatember vagy magányos farkas vagy?

K. Sz.: Is-is, de inkább ez utóbbi. Amikor ment a KrizShow, akkor persze volt egy stáb, akikkel sokat ötleteltünk és dolgoztunk a közös sikerért, de mivel én maximalista vagyok, nagy elvárásokkal, az elképzeléseim kapcsán pedig nehezen meggyőzhető, így nem volt mindig könnyű velem, bár a volt kollégáim közül többen mondják rendszeresen, hogy szeretnének még velem dolgozni. Most viszont főleg magam vagyok, hiszen az esetek többségében egyedül dolgozom, illetve egy operatőr barátnőmmel, de nem bánom, mert alapjában véve öntörvényű vagyok és makacs, és ezért nagyon megválogatom, hogy kikkel „közösködöm”. Ebből a szempontból az a fajta szakmai közeg, ami az Esténél vagy a Szólás szabadsága című műsoroknál megadatott, azért hiányzik.

B. A.: Az öntörvényűséged, de hívjuk inkább karizmának, kivetül a magánéletedre is?

K. Sz.: Hát erről a lányomat vagy a férjemet kellene megkérdezni. A férjemmel huszonegy éve vagyunk együtt, ennek fényében azt gondolom, hogy jól viseli, hogy olyan vagyok, amilyen. A kapcsolatunk mozgatórugója, hogy jókat tudunk beszélgetni és sokat nevetni. Ő nem szakmabéli, viszont mindenről van véleménye, ami teljesen jó, mert legalább tudunk min vitatkozni. (Nevet.) Én az öntörvényűségen azt értettem, hogy nekem soha nem lehetett megmondani, hogy ezt meg ezt csináljam, vagy hogy ezt vagy azt kérdezzem, vagy éppen ne. Mondjuk meg is van az eredménye, mert nem tudtam betagozódni sehová, de hogy őszinte legyek, nem is akartam, mert ez nem összeegyeztethető az igazságérzetemmel.

B. A.: Az öntörvényűség és a nagy igazságérzet nemcsak manapság, hanem általában véve sem szokott kifizetődő lenni, mert valamilyen módon visszaüt talán onnan, ahonnan az ember nem is várná. A pályádon tapasztaltál ilyesmit?

K. Sz.: Azt gondolom, hogy a hitelességemnek az az egyik alapja, hogy engem nem lehet megtörni. Inkább felállok és hátat fordítok, mert az egészen biztos, hogy nem állok be a kórusba, ha azt a szólamot, amit rám osztanának, nem éneklem szívesen. Soha nem érdekelt, hogy mi lesz velem, a megélhetésemmel, ha a váltásról döntök, mert mindig úgy gondoltam, hogy megteremtem majd magamnak a lehetőséget.

Náray Tamás mondta egyszer, hogy az apukájának volt egy olyan mondása, hogy „ha valaki az egzisztenciájáért feláldozza a szabadságát, akkor előbb-utóbb mind a kettőt elveszti”. Ebben nagyon hiszek, és én egész életemben így is éltem.

B. A.: Ennek fényben a te életedben a pénz hogyan jelenik meg?

K. Sz.: Nem szeretnék álszent lenni, hiszen szeretem, ha van, és szeretek jól élni, és még azt is mondhatom, hogy jól is élünk. De számomra nem a pénz az első, amikor döntéseket hozok. Ha egy munkát elvállalok, akkor azzal persze szeretnék jól keresni, de csak azért nem vállalok el valamit, mert jól fizetnek. Nagyon sok olyan munkát utasítottam vissza, ami a saját elveimmel, a saját elképzeléseimmel, a saját minőségfelfogásommal nem volt összeegyeztethető. És sokszor volt olyan is, hogy megcsináltam valamit ingyen, vagy szinte ingyen, mert kedvem volt hozzá, és örömömet leltem benne. De a teljességhez mindenképpen hozzátartozik, hogy az anyagi lehetőségeinket a férjemmel együtt teremtjük meg, és mindketten azt valljuk, hogy nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy élhessünk, miközben természetesen szeretünk dolgozni és alkotni.

Amikor megszületett a kislányunk, akkor gyökerestül fordult meg velem a világ, és teljesen átrendeződtek a prioritások. Azt nem tudnám elképzelni, hogy ne dolgozzak, csak otthon legyek, de azt sem, hogy éjjel-nappal máshol legyek, és ne lássam, hogy a lányom hogyan fejlődik, mert igenis ott kell lennem minden fontos és kevésbé fontos lépésénél.

B. A.: Amit én korszakoknak definiáltam az életedben, az a te olvasatodban inkább egy vonal, vagy inkább több párhuzamos vonal. Hogyan látod ezeknek a vonalaknak a végét? Vagy esetleg ezek összeérnek majd valahol a jövődben?

K. Sz.: Ezt ma még nem tudom meghatározni, mert számomra soha semminek nincsen vége. Ha most nagyon őszinte akarok lenni, akkor számomra anno a tévés karriernek sem lett volna vége. 2011-ben is jó lett volna azt tudni, hogy öt, tíz vagy akárhány év múlva is ott vagyok a képernyőn, mint ahogy ezt Amerikában és az Egyesült Királyságban látjuk, ahol az életkor előrehaladtával kap valaki egyre nagyobb feladatokat és lehetőséget, hiszen az embernek már megvan a kellő tudása és élettapasztalata. Hogy nálam ez nem így alakult, az egy szerencsétlen tényező, amivel nekem meg kellett barátkoznom, de egyben meg is határozta, hogy merre menjek tovább. Ma is azt nézem, hogy melyek azok a kurzusok, amiket el kell végeznem ahhoz, hogy fejlődjek, hogy akiknek dolgozom, azoknak a legtöbbet tudjam adni. Benne van a fejemben az is, hogy jó lenne akár egy olyan műsort is csinálni, ahol a kommunikáció kerül az előtérbe, ahol teret kapna például az, hogy hogyan kell másokkal beszélgetni, illetve az is, hogy hogyan beszéljünk saját magunkról vagy éppen másokról, másokkal. Engem például elképeszt, ahogy a social mediában közelítenek egymáshoz az emberek.

B. A.: Ma már sokak véleménye szerint az emberek a frusztráltságukat ezen keresztül vezetik le…

K. Sz.: Az lehet, de ennek a nap végén valamennyien a kárát látjuk. Azt gondolom, hogy ezt is meg kellene tanulni. Kilencvenöt százalékban mindig az intuíción, az érzelmeink alapján hozunk döntéseket, miközben persze azt hangoztatjuk, hogy mi racionálisak vagyunk. De ez nem igaz. A véleménykülönbségek ellenére nem kellene egymás nyakán ugrálnunk, ez nagyban javítaná a közhangulatot. Ma jóformán nem tudsz olyan kérdést feltenni, a legapróbb dolgokat tekintve sem, hogy ne törnének a felszínre gyilkos ösztönök. Az, hogy egy ilyen helyzetben vagy helyzetekben nincs egy józan hang, az nem normális.

Én azért nem hiszek például a konfliktusok írásos rendezésében sem, mert amikor én megírok valamit, akkor aki ezt olvassa, a saját szűrőjén keresztül értelmezi, és beleláthat olyan dolgokat, amiket nem állt szándékomban megfogalmazni. Így ő valójában már a saját olvasatára reagál, amivel belőlem vált ki valamilyen reakciót, ami meg az én feltételezésem az ő szándékairól. Ennek következményeként úgy „beszélünk el egymás mellett”, és úgy lovaljuk bele magunkat konfliktusokba, hogy szinte észre sem vesszük, illetve mire észrevesszük, már rég rossz.

B. A.: Szerinted ez a társadalmi megosztottság nem a politikából gyökeredzik?

K. Sz.: De, ez mindenképpen a politikából gyökeredzik, és erről nekem nagyon markáns véleményem van. Egészen 2002-ig vissza tudom vezetni, hogy honnan ered ez a társadalmi megosztottság. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy ami most van, nagyon káros a magyar társadalomra nézve.

B. A.: A jövőképed és annak holdudvarát jól körbeírtad, ha szűkebb körben nézzük ugyanezt a képet, akkor a lányodban látod magadat reinkarnálódni?

K. Sz.: Egyáltalán nem hiszek a reinkarnációban, abban pedig végképp nem, hogy egy gyerek valamelyik szülőjének a „folytatása”. Luca különben író szeretne lenni, és elképesztően jól ír. Nagyon jó versei, novellái vannak, sőt belekezdett már egy regénybe is. Hihetetlen szókincse és humora van, nagyon érzékenyen fog meg témákat. És mi boldogok vagyunk ettől.

B. A.: Akkor valamilyen módon megmutatkoznak a gének.

K. Sz.: Valamennyire nyilván a genetika is közrejátszik, de én nagyon hiszek a nevelés erejében. Nekem a művészvonal nagyon fontos, ezért figyelmet fordítottam arra, hogy Luca sok mindenben kipróbálja magát, sok mindent lásson. Például nekünk anno sem helyünk, sem pénzünk nem volt zongorára, úgyhogy én fúvós hangszereken játszottam, mert azok kis helyen is elférnek, de Lucusnak vettünk egy zongorát, mert megfogalmazta, hogy szeretne megtanulni. És gyönyörűen játszik rajta. De nem mellesleg egy hónapos korától már hangosan olvastam neki a híreket, aztán a verseket és meséket, meg énekeltem neki, szóval tudatosan próbáltam fejleszteni az ezirányú érzékenységét, képességeit, miközben eredendően tehetséges. És folyamatosan dicsérem és erősítem, hogy higgyen magában, mert én meg abban hiszek, hogy ez is kell ahhoz, hogy szárnyakat növesszen és tudjon is szárnyalni. Szerintem nagyon sokan ott rontják el, hogy keveset dicsérnek, nemcsak a családon belül, hanem a családon kívül is. Mondjuk vezetőként.

B. A.: Szerinted milyen anyuka vagy?

K. Sz.: Nagyon jó. Ez az egy, amit ki merek jelenteni magamról, minden másban visszafogottan fogalmazok. Ha van valami, amire büszke vagyok – és ezt hál’isten a gyerekem egy nap százszor is visszaigazolja –, akkor az az, hogy mindig is éreztem, hogy az én kislányomnak adott esetben és pillanatban mire van szüksége, és ezt mindig meg is kapta, és természetesen nem anyagi dolgokra gondolok. Az első perctől kezdve partnerként tekintettem rá, és a mai napig mindent megbeszélünk egymással. Komolyan veszem, miközben rengeteget komolytalankodunk. Liberálisan nevelem, de keretek között. Talán ennek köszönhető az is, hogy bárki, aki megismeri, azt mondja róla, hogy nagyon kiegyensúlyozott, harmonikus személyiség. Egyébként abszolút jó kombója a férjemnek és nekem.

B. A.: Szerinted a mai világban ez a nagyon céltudatos, nagyon liberális nevelés és nagyon sok dicséret, szülői szeretet mennyi munícióval látja majd el?

K. Sz.: Remélem, hogy annyival, amennyi elég lesz egészen élete végéig, de az biztos, hogy mi mindig mindenben támogatjuk, mert bár közhelynek hangzik, az ő boldogsága, boldogulása a sajátunknál is fontosabb.

Írta: Barna András | Képek: Balogh Róbert