„Péntek voltam a Robinson szigetén”

László Árpád 2021-ben megkapta a Dining Guide életműdíját. A Robinson étterem tulajdonosa elképesztően kalandos életutat tudhat maga mögött, a karrierje igazi filmbe illő történet, nemcsak a vállalkozói létének tökéletes lenyomata, hanem a rendszerváltás körüli időszaké is. Árpád egy igazi „a jég hátán is megélő” személyiség, aki egykor azonban egyáltalán nem az „Antarktiszon” képzelte el a jövőjét, hanem sokkal inkább egy szigeten a Városligeti-tóban. Már az ötlet is hajmeresztő, így bizonyára sejteni lehet, hogy most egy nem mindennapi fordulatokkal tűzdelt és anekdotákkal fűszerezett interjú következik, amelyben ezen a délutánon én voltam Péntek Robinson szigetén.

Három évtizeddel ezelőtt aligha hihette bárki komolyan, hogy a Városligeti-tóra mesterséges sziget épülhet. Helyesbítek: egy ember egészen biztosan hitt a dologban: László Árpád. A Robinson az elmúlt több mint harminc év alatt a liget részévé vált, ahogy Árpád is, aki később alapítója lett a Liget Köztársaságnak is.

Vendéglátónkkal szinte egyszerre érkezünk a tóparti étteremhez, de mégsem itt kezdődik a történetmesélés, hanem a Robinson szomszédságában, a Nádor hídon lévő BRGR hamburgerezőnél, ami Árpád számára a ligeti lét origóját is jelenti. Az általa felújíttatott tulajdonképpeni „fél hídon” állt korábban Budapest első olasz fagylaltozója, amire a Robinson mellett olyan vállalkozások bölcsőjeként is tekinthetünk, mint a pesti alsó rakparton álló Columbus Pub, a Spoon, a belvárosi Fusion és a Cucina, vagy az egykor a Fontana-házban üzemelő Vendetta éttermek és az említett ligeti BRGR is. Árpád elmondása szerint – jó térlátása és tervezésimádata miatt –, ha nem a vendéglátásban helyezkedett volna el, akkor egészen biztosan belsőépítész vagy építész lett volna. Szerencsére ezen a területen sem kellett a kreativitásáról lemondania, hiszen minden éttermében kifejezésre jut az alkotói szabadság. Sokoldalúsága azonban nem csak a jó térlátásban mutatkozik meg, kitekint a vendéglátáson túlra is. Létrehozza a Happy Box franchise-hálózatot, amely két évtizedes fennállásának fénykorában negyvenöt franchise partnert és százhúsz „shop in shop” üzletet tudhatott maga mögött.

Árpádot hallgatva és figyelve úgy látom, hogy ez az intenzív vállalkozói lét jóformán barázdát sem húzott a szemei köré. A korát meghazudtolóan néz ki, és szája szegletében pedig szinte állandóan ott bujkál a mosoly. Még öt perce sem beszélgetünk, de úgy érzem, hogy életének szinte minden percében történt valami izgalmas és felejthetetlen dolog. Talán ez tette őt nagy mesélővé, akin elég csak egy „gombot” megnyomni ahhoz, hogy ennek a históriának én is részese legyek.

Barna András (B. A.): Honnan gyökereztethető a vendéglátás iránti szereteted?

László Árpád (L. Á.).: Azt is mondhatnám, hogy talán már óvodás koromtól, ugyanis imádtam napos lenni, aki leszedi az étkezés után a tányérokat. Később a szüleimmel igen sokat jártunk jó éttermekbe, ahol számomra nagyon imponált a felszolgálók nettsége, és az az elegancia, ahogy szervírozták az ételeket. Jóllehet kívülről csak ezeket látta az ember, de engem megfogott. A nyolcadik után a Huba utcai vendéglátóipari szakközépiskolába mentem. Ez az iskola általános képzést, mindenbe csak egy kis betekintést adott, így a végére egy kicsit szakácsok, egy kicsit felszolgálók és egy kicsit üzletvezetők is lettünk. Az iskolai évek gyakorlatai alatt számos helyen megfordultam tanulóként, ami már egy sokkal izgalmasabb része volt ennek a mesterségnek, hiszen az ember láthatta, hogy működik a rendszer a kulisszák mögött. És ez az időszak persze jól megmutatta számomra azt is, mit lehetne még jobban csinálni.

B. A.: Hol kezdtél?

L. Á.: 1976-ban érettségiztem, abban az évben, amikor nyitott a budai Hilton, ide jelentkeztem. Angolul, franciául jól beszéltem, és egy kicsit németül is, úgyhogy fel is vettek. A Hilton volt az „első és utolsó” munkahelyem.

B. A.: Némileg ismerve az életutad, azt gondolom, hogy te már gyerekkorodban is a jó értelemben vett „csibészek közé” tartozhattál. Így volt?

L. Á.: Egyáltalán nem, sőt azt mondhatom, hogy tulajdonképpen burokban nőttem fel. Nyolcéves koromban egyszerre kezdtem el sportolni és komolyzenét tanulni. Tíz évig jártam egy héten háromszor este héttől nyolcig zongoratanárnőhöz, aki a Szent István parkban lakott. Amikor a többi gyerek rúgta a homokot a játszótéren, én kottákkal a hónom alatt ballagtam az órámra. Hazafelé pedig már kihalt volt a tér, mert abban az időben minden gyereknek este nyolcra haza kellett érnie. Én letettem a cuccomat a hinta mellé, felültem az egyikre, és tíz percig tiszta erőből hajtottam magam.

B. A.: Nem lázadtál otthon a helyzet ellen?

L. Á.: Tulajdonképpen nem volt időm lázadni, ugyanis a zongora mellett tíz éven keresztül versenyszerűen úsztam egy olyan szigorú edző mellett, akinél enyhén szólva sem volt apelláta. Minden áldott reggel hatkor már a tizenötös buszon ültem és mentem a Sportuszodába. Leúsztam minimum kétezer métert, az edzés végén jött értem az édesapám, és vitt az iskolába. Olyan fegyelmezett környezetben éltem, és ez annyira beleivódott a mindennapjaimba, hogy esélyem sem volt esetlegesen egy rossz társaságba keveredni.

B. A.: És azon nem gondolkoztál, hogy sportvonalon indulj el, vagy ebbe invesztálj nagyobb energiákat?

L. Á.: Érdekes, hogy nem, de a sport iránti rajongásom a mai napig él. Az úszás után egy jó ideig cselgáncsoztam, majd kipróbáltam magam háromtusában is, azóta pedig teniszezem egy héten háromszor. Ha visszatekintek az eddigi életemre, talán fél év volt, amikor nem sportoltam semmit, de akkor is csak azért, mert elszakadt a keresztszalagom.

B. A.: Ott hagytuk abban, hogy Hilton…

L. Á.: Fiatal korom ellenére a Hitonban megválasztottak brigádvezetőnek, ami azért volt érdekes momentum, mert a kollégáim mind tíz-tizenöt évvel idősebb és tapasztaltabbak voltak, mint én. A munka mellett elvégeztem a felsőfokú áruforgalmi szakot, majd kitaláltam, hogy visszatérek a zenéhez is, és dzsesszzongorista leszek. Ezzel a lendülettel jelentkeztem az ORI dzsessz tanszakára, mely karriernek akkor és abban a pillanatban lett vége, amikor elvittek katonának. Noha megpróbáltam kibújni a dolog alól, de a végén úgy voltam katona, ahogy akkor Magyarországon csak nagyon kevesen. Bármilyen furcsán is hangzik, de ez az időszak egy újabb adaléka lett a jövőmnek.

B. A.: Ezek szerint jó helyre kerültél?

L. Á.: Némi vargabetű után igen. Határőrnek vonultam be, és szinte biztos voltam abban, hogy Pesten maradok, mert az édesapám akkor a BM-nél volt gépkocsivezető, és azt hittem, majd a papa elintéz mindent. Ehelyett Sopronba kerültem, amit akkor csak gladiátorképzőnek hívtak. Itt aztán minden volt, amit nem kíván az ember. Gumicsizmában lapátoltuk a mínusz huszonöt fokban a havat a szögesdrót mellől, de még a sopronkőhidai börtönt is őriztük, majd felkerültem az Ady-ligeti laktanyába. Két hete lehettem ott, amikor érkezett egy telex, hogy elvezényelnek. Olyan filmszerű világba kerültem, mint a Rejtő Jenő regényben a Galamb nevű légiós, aki sivatag szélén luxus környezetbe találja magát. Az alumínium kanalak után a Herendi étkészletek, ólomkristály poharak nem tűntek valóságosnak. Budai protokollvillákba kerültem felszolgálóként. Abban a másfél évben a Magyarországra érkező államfőknek voltam a személyi pincére. Az első munkáim egyike volt, hogy a kuvaiti emírnek kellett három napig felszolgálnom, de olyan megközelíthetetlen emberek reggelijét is szervíroztam mint például Kadhafi vagy Arafat. Eszméletlenül érdekes, ugyanakkor bizonyos tekintetben tudathasadásos állapot és időszak volt, hiszen ezekkel az emberekkel földi halandó alig találkozhatott.

B. A.: A leszerelésed után visszakerültél a Hiltonba?

L. Á.: Igen, és rá fél évre kiküldtek a düsseldorfi Hiltonba továbbképzésre, ahol a felszolgálás mellett partiszervizeket adtunk. Házon belül volt egy francia étterem, ahova engem a jó nyelvtudásomnak köszönhetően elég sokszor beengedtek dolgozni. Ez nagy hatással volt rám, mert megtapasztaltam, hogy van olyan étterem, amilyet még nem láttam, és azt gondoltam, hogy minden étteremnek így kellene működnie a világban. Alaposan feltöltődve jöttem haza. A kint szerzett tapasztalataimból fakadó ötleteimet próbáltam itthon is megvalósítani, de ezek mindig elhaltak valahol.

B. A.: Ez a tény sarkalt arra, hogy lépj egy nagyot?

L. Á.: Ebben az időszakban már lehetett vállalkozni. A kollégáimmal az üzemi étkezdében ülve mi is ábrándoztunk a jövőről. Mindegyikünkben buzgott a tettvágy. Az egyik lángossütőben, a másik hurkasütőben gondolkozott, a harmadik menyasszonyiruha-kölcsönzőbe társult volna. Amikor engem kérdeztek, akkor azt válaszoltam: én egy fagylaltozót csinálnék a Városligetben. Az ötletet Olaszországból hoztam magammal, ahol már voltak utcai fagylaltospultok, de ez idő tájt idehaza még nem voltak ilyenek, csak cukrászdában lehetett fagylaltot kapni.

B. A.: Ez indította el benned a lavinát?

L. Á.: Igen, ugyanis elhatároztam, hogy a kétszáz éves Nádor híd tetejére építem meg az álmot egy nagy terasszal. Óriási aknamunkába kezdtem. Egy magam kreálta megbízólevéllel – mert csak így lehetett akkoriban ide bejutni – elmentem a Munkásmozgalmi Múzeum archívumába, ahol számos korabeli képet találtam a helyről, aminek alapján megcsináltam a látványrajzokat, és ezzel elmentem a tanácsházára. Az ügyintéző nyitott volt, vagy talán elfogta valamiféle nosztalgikus érzés, mert azt mondta: ha beszerzem az ehhez szükséges csaknem negyven szakhatósági engedélyt, akkor ő nem fog a terveim útjába állni. Akkoriban a Ligetben húsz éve nem adtak ki építési engedélyt. Annyira felvillanyozott a dolog, hogy 1985-ben kiléptem a Hiltontól. Munkás időszak következett: a legnagyobb nehézséget az infrastruktúra kiépítése jelentette, de megoldottam, majd elmentem Olaszországba kitanulni a fagylaltfőzés mesterségét, mert mi nem por-, hanem főzött fagyit készítettünk. Ezzel együtt megvettem az ehhez szükséges Carpigiani gépeket, amik az első darabok voltak idehaza. A bolt hihetetlenül beindult, óriási sorok kígyóztak, és kialakult a megfelelő stábom is, akik egy idő után vitték az üzletet. Ennek köszönhetően lett egy kis szabadidőm, és új dolgokról ábrándozhattam.

B. A.: A Robinsonban?

L. Á.: A fagylaltozó mellett/mögött már évek óta néztem az egykor jobb időket látott ligeti tó üresen álló betonteknőjét, és arra gondoltam, milyen jó lenne, ha el tudnám intézni, hogy legyen benne újra víz benne egy kis szigettel, szökőkúttal és egy csupa üveg étteremmel. Újabb látványterveket készítettem, és újra elmentem a tanácsházára engedélyt kérni. Az ötleteimen „edződött” előadó majd infarktust kapott a kis sziget projektemen. De a Nádor híd felújításával már lett annyi respektem, hogy ismét adtak egy esélyt, és azt mondták, ha megszerzem az ehhez szükséges immáron hatvan szakhatósági hozzájárulást, akkor kiadják az engedélyt. És én megszereztem.

B. A.: A koromból fakadóan is tudom, hogy milyen nehéz volt még normál helyzetben is engedélyekhez jutni. Nem szegte kedvedet a bürokrácia?

L. Á.: Iszonyú sziszifuszi munka volt. Képzeld csak el, hogy csatornát, villanyvezetéket kellett kihúzni a szigetre. A csatornát az Állatkerti úton lévő fővezetékbe kellett bekötni, de a BKV nem adott bontási engedélyt az aszfaltra. Felfogadtam egy alagútfúró csapatot, akik beástak hat méter hosszan az út alá, és így rá tudunk kötni a csatornára. Ugyanis azt nem mondták, hogy alagutat fúrni nem lehet. De nem ez volt az egyetlen ilyen nehézség. Akkoriban még a Postához tartoztak a telefonvonalak, amire akár tíz évet is várnia kellett egy igénylőnek. Szinte lehetetlen küldetésnek tűnt hozzájutni, de amikor kiderült, hogy a Városligeti-tó közepére adtam be vonaligényt, akkor végképp őrültnek tartottak. Végül is vállaltam, hogy a nyolcszáz méterre lévő állomásig saját költségemen kiásatom az árkot, aminek köszönhetően aztán kiadták az engedélyt. De ezzel még nem ért véget a tortúra, ugyanis kiderült, hogy a Kábelgyárban nincs olyan vezeték, amilyen nekem kellene. Óriási szerencsémre pont jó időben voltam jó helyen, mivel némi egyezkedés és egy üveg orosz pezsgő hatására átállították az egyik gépsort, így pár nap múlva ott volt a kért QV5 kábelmennyiség. Azért fontos a megnevezése, mert kiderült, hogy ezzel rögtön öt telefonvonalam lett, amiből kettőt megtartottam magamnak, a többit eladtam a környező butikosoknak. Végül is 1986. június 16-án megnyitott a Robinson.

B. A.: Ez is úgy beindult, mint annak idején a fagyizó?

L. Á.: Tulajdonképpen igen, de ahhoz, hogy minőségi vendéglátást csináljon az ember, ahhoz óriási erőfeszítés kellett. Akkoriban még látótávolságban sem volt a gasztronómia forradalom, nem voltak megfelelő alapanyagok, úgyhogy minden héten kimentem a bécsi piacra, és mindent hoztam, ami csak a csomagtartóba belefért. Az, hogy ez akkor így működött, talán ma már elképzelhetetlen. Később aztán felzárkózott a piac, és könnyebb lett az élet.

B. A.: Az eddig elmondottak alapján az ember azt hihetné, hogy szinte minden arannyá válik a kezedben, vagy legalábbis sikerre van ítélve. Ezt te is így érzed?

L. Á.: Az ember jellemzően mindig a jó dolgokra emlékszik vissza, de nyilvánvalóan előfordultak nehézségek és olyan esetek is, amikor meg kellett fizetnem a tanulópénzt. Egyébként ma is tartom, hogy minden bukás csak megerősít, ha célt határozottan látod és nem adod fel. Persze azt is gyorsan fel kellett ismerjem, hogy az üzleti élet nem egy „one man show”. Kellenek azok a jó képességű vezetők, akik ugyan olyan maximalizmussal állnak hozzá a feladatokhoz ahogy azt én átadom. Arra azért büszke vagyok, hogy ami nem ment elsőre, azt makacs akarattal újra szervezve, építve sikerre vittem.

B. A.: Miért fogtál bele egy ilyen tőled távol álló dologba, mint az ajándékkereskedelem?

L. Á.: Azért, mert láttam egy piaci rést. Amikor elindultam ezzel a vállalkozással, Magyarországon még senki nem foglalkozott ajándékkereskedelemmel és díszcsomagolással. Úgyhogy igazi erőpróba volt olyat létrehozni, amit itthon még senki nem csinált. A felfutás mai szemmel elképesztően gyors volt, és most már megvallhatom azt is, hogy úgy építettem fel egy franchise-rendszert, hogy magáról a franchiseról kevés fogalmam volt a kezdetek kezdetén. Húsz évig szinte egyedül voltunk a piacon és aki másolni próbált az hamar elbukott. A negyvenöt üzlet és a százhúsz „shop in shop” partner nagyon erős hátteret jelentett. Egyébként ennek a vállalkozásomnak az üzleti mivolta mellett nagyon fontos adaléka volt, hogy a közben felépült éttermeim mellett szellemi kikapcsolódást is jelentett számomra.

B. A.: Nálad mikor nem jött ki a lépés?

L. Á.: Életem során mindig különleges szimbiózisban voltam a vízzel, amit talán a sok úszásnak köszönhetek. Feltehetőleg tudat alatt ez is munkált bennem akkor, amikor megálmodtam, hogy csinálok egy hajóbárt a Dunán. Vettem egy kiselejtezett uszályt, és felépítettem rá a Columbus Piano bárt. Az egykori Forum Hotel előtt horgonyzott, és mindenki számára és a számomra is úgy tűnt, hogy ismét belenyúltam valami tutiba, mert akkor – 1995-ben – ilyen még nem volt, mert a Dunára mint használható és kiaknázatlan területre senki nem gondolt. Azonban hiába a süppedős szőnyeg a hófehér zongora és az illusztris helyszín, a hatalmas megnyitói csinnadratta, a hely csak nem akart beindulni. Akik az első nap zseniális ötletnek tartották, azok pár hónappal később azt mondták, nem való a Dunára étterem, bár és ha nem karok többet bukni, meneküljek. Én azonban nagyon hittem benne, és a Duna varázsában is. Előre menekülve lebontottam mindent, amit alighogy felépítettem – csak a nevét hagytam meg –, és egy új, angol típusú pubot csináltam belőle. Mintha ma lenne, úgy emlékszem arra, hogy az átalakított hely öt nappal a nyitás után úgy tele volt, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni. És ez utána így ment hét évig.

A siker annyira felvillanyozott, hogy néhány évvel később vettem egy másik kiszuperált, hetvenöt méteres, rozsdás hajótestet, ami Dunaújvárosnál volt kikötve, és szemétlerakónak használták. Gondoltam a pub hangulata után létrehozok egy elegáns éttermet. Ebből lett a Spoon, egy háromszintes, két étteremmel üzemelő, nagy teraszos állóhajó a Columbus mellett. Volt benne lift, és a konyha miatt még a gázt is bevezettettem, amit szintén nem volt egyszerű jóváhagyatni. Végül is egy olyan flexibilis csövet használtunk, mint amilyet az olajfúrótornyok és a tankerek közötti összeköttetésre használnak, így ennek köszönhetően az engedély is zöld utat kapott.

B. A.: Több hajót már nem bírt el a rakpart, hogy beljebb kerestél lehetőséget?

L. Á.: Elbírna, hiszen a negyed ilyen széles Szajnán százhatvan állóhajó, étterem, hotel fér el békésen egymás mellett. Én mégis egy kicsit eltávolodtam a parttól. Egy ismerősöm szólt, hogy a Zsolnay Kávéház – az egykor az City Grill volt – megüresedett. Ide álmodtam meg a Fusion étteremet, aminek a belsőépítészetére vagyok a legbüszkébb. A keleti konyha volt a specialitása, és három séffel indultunk el: egy japánnal, egy kínaival és egy indiaival. 2007-ig minden parádésan működött, de aztán jött a válság, és megállt minden, mint a golyó a falban. Döntenem kellett, és ahogy a Columbus esetében, itt is előre menekültem, és egy teljes átépítés után újranyitottam Cucina néven. A keleti étteremből olasz étterem lett, olasz séffel. Úgy gondoltam, hogy csak ez lehet az egyetlen megoldás, hiszen az olasz konyhát mindenki ismeri, és sokan meg tudják fizetni. Jó lépésnek bizonyult az új koncepció, mert már az első napon telt házunk volt. Később a Müller tulajdonában lévő Fontana-házban is nyitottam egy szintén olasz éttermet. Ennek a dolognak több pikantériája is volt. Egyfelől a háromezer négyzetméteres nagysága, mert ekkora étterem soha nem létezett még Budapesten. Kétezer négyzetméterre megvoltak az elképzeléseim és látványterveim, de a harmadik ezer négyzetméterrel igazából nem tudtam mit kezdeni, ezért oda lakásokat terveztem. Az aláírandó tízéves szerződés mellékletét képezték a szintenkénti tervek. Sajnos amikor meglátták odakint az elképzeléseimet, akkor lecsaptak a „lakásötletre” és a háztulajdonos, a Müller drogériák atyja az épület bontását határozta el. Hosszútávú szerződés helyett kaptam egy azonnal felbontható megállapodást, azzal a megjegyzéssel, hogy ha ilyen feltételekkel is nyitnék, akkor adnak harminc napot magára az építkezésre. Nem szeretem, ha sarokba szorítanak, de elvállaltam. Szerencsémre elég lassan lehet itthon építési engedélyhez jutni így ha nem is tíz évig, de négy és fél évig miénk volt a hely és a Vendetta.

B. A.: A te életedben minden volt: rendszerváltás, Bokros-csomag, gazdasági válság, most meg a pandémia, és ehhez társult nem mellesleg még egy gasztroforradalom is. Sokat látott vendéglátós emberként mit gondolsz a mai állapotokról?

L. Á.: Sok jót nem, de főleg ezt most a teljes munkaerőhiányra értem. Ma az éttermi világ – a médiának is köszönhetően – a séfek köré épül. Míg korábban keveset beszéltünk a szakácsokról, ma csak róluk szól egy étterem. Felértékelődött a jó séfek ázsiója. Nehéz megnyugtató kondíciókat biztosítani, ami sokáig ott tartja a munkaerőt, mert mindig akad valaki, aki többet ígér. Szinte licitálnak az éttermek, hogy üzemelni tudjanak. Van, ahol a séf az egyik tulajdonos és a befektető így érzi magát biztonságban. Sajnos azzal is szembesülni kellett jó pár tulajdonosnak, hogy az általa felépített séf, akibe energiát, pénzt fektetett és minden kívánságát teljesítve megteremtette a hátteret, hogy a hőn áhított Michelin csillagot elérjék, a következő évben már a saját útját keresve lelépett. Persze ez is egy természetes folyamat, mert ki ne akarna a saját konyháján sepregetni. A pandémia tovább rontott a helyzeten. Mi százhatvan napig voltunk zárva, és én százhatvan napig fizettem a legfontosabb dolgozóimat. Szerencsém volt, mert meg tudtam tartani őket, de nem mindenki volt így ezzel a szakmában. Itt jegyzem meg, hogy az újranyitás után a vendégkör is átalakult. Míg korábban nagyjából harminc-hetven százalék volt a magyar és a külföldi vendégek aránya, addig mostanság ez az arány megfordult. Azóta sokszor feltettem már magamnak a kérdést: harminc év alatt nem sikerült ezt az arányt elérnem és most a legnagyobb bajban ők telítették meg az éttermet minden nap.

B. A.: Először érzek a hangodban szkepticizmust…

L. Á.: Ha most azt vizionálnám, hogy minden visszaáll a régi rendbe, és újból özönlenének a turisták, és még kinyitna mondjuk száz étterem, akkor nem lenne elegendő jó, szakképzett munkaerő. Én két hónapja nem találok egy szakképzett szakácsot és a felszolgálókat is lasszóval kell fogni. Miért? Mert a szakma felhígult, és nem jószántából, hanem a szükség okán. Az egykori munkaerőknek meg kellett találniuk a maguk boldogulásának útját, ami lehet – sőt biztos –, hogy egy másik bizonyos fokig kényelmesebb életvitelhez vezetett. Arra gondolok, hogy esetleg egy új munkahelyen már nem kell hétvégén vagy például ünnepnapokon is dolgoznia. Tehát sokan felcserélték a kicsit kevesebb bért egy olyan más típusú szabadságért, ami azt eredményezte, hogy például többet lehet együtt a családjával. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a bennük lévő félelem sem múlt el, mert mi van akkor, ha ismét beüt a krach, és megint minden bezár.

B. A.: Lehet, hogy naiv a kérdés, de a lojalitás egy ilyen helyzetben lehet életszerű elvárás?

L. Á.: Nekem óriási szerencsém volt, mert a stábom megmaradt, amiben persze az is közrejátszott, hogy ezt finanszírozni is tudtam. De egészen biztos vagyok abban, hogy nem tudnék még egyszer százhatvan napra, de még kevesebbre sem bezárni. Ebből az aspektusból nézve feltehető az a kérdés, hogy én egy ilyen helyzetben mennyire vagy mennyi ideig tudnék lojális lenni a munkavállalóimhoz. Hiszen a lojalitásom nekem is csak addig tart, amíg a zsebem engedi. Az én esetem nem egyedi, nagyon sok étterem-tulajdonos küzd még ezzel.

B. A.: A pandémia okozta általános bizonytalanság és depresszív hangulat hagyott nyomokat azon a progresszív habituson, ami téged jellemez?

L. Á.: Állandóan tele vagyok ötletekkel, és vallom, hogy a Robinson számomra a leginspiratívabb hely, az ötletek tárháza. Itt a legújabb fejlesztésünk egy kéttestű kis hajó, tulajdonképpen egy kis úszó sziget. Egy kis elektromos motor hajtja, és nyolc ember tud rajta étkezni egyszerre, és olyan lassan halad körbe a tavon, ami alatt mondjuk az előétel végére érnek. Amikor beér a dokkba, már várja őket az új fogás, és a hajó indul egy újabb romantikus körre. Jövő tavasszal debütál ez az unikális projekt, de már volt néhány tesztüzem, és akik ezen részt vettek, azt mondják, hogy nagyon különleges élmény.

B. A.: Ha már szóba került az insipráció: vannak olyan ötleteid, amelyek a fiókban maradtak?

L. Á.: Van néhány. (Mosolyog.) 2006-ban egy hosszabb egyeztetés után sikerült megvásárolnom egy Clark Ádám téri foghíjtelket, ahova egy hetvenszobás szállodát terveztem, a földszinten egy bisztróval a tetején egy skybárral. Azonban az első kerületi önkormányzat nem akarta kiadni rá az engedélyt, mert ők leginkább játszóteret képzeltek el oda, pedig vagy ötven-hatvan pályamű közül választhattak. A legvégén már én terveztem egy hotel homlokzatot, ami egy „dunai” hullámra emlékeztetett. Ezt végül azért nem fogadták el, mert ahogy akkor mondták: látványában elvonta volna a figyelmet az Alagútról. (!!!) Aztán ránk zuhant a 2008-as válság, és a további invesztíciók olyan kockázattal jártak volna, amiket már nem akartam bevállalni és eladtam a projektet.

A szállodaépítés tervéről azonban nem mondtam le. Néhány éve vettem ötszáz tonna vaslemezt, ezekből épült egy negyvenhárom szobás úszó butikhotel, azonban – számomra érthetetlen módon – a már megkapott kikötési engedélyemet a budapesti rakpartra visszavonták -, úgyhogy most várja a jobb időket a komáromi hajógyárban.

B. A.: Azt a lendületet és energiát, ami végigkísérte az életedet, valamelyik gyereked örökölte?

L. Á.: A legidősebb lányom politológiát tanul az ELTE-n, a másik angol nyelvű kommunikációt hallgat, a fiam még gimnazista, belőle még akármi lehet, de egyelőre ő sem mutatja annak a jelét, hogy mit szeretne csinálni. De nem élem meg ezt valamiféle traumaként. Azt szoktam mondani: a hatvanhárom éves testemben egy húszéves szív dobog, és engem ma is úgy visz a lendület, mint korábban bármikor. Ennek okán addig csinálom ezt a dolgot, amíg lehet, és ha mondjuk húsz év múlva le kell tennem a lantot, akkor még mindig eldönthető, hogy van-e olyan a családban, aki tovább viszi az üzletet, vagy pedig el kell majd adni.

B. A.: El tudod képzelni, hogy a liget patriótájaként elhagyd ezt a helyet?

L. Á.: Ezen nem gondolkozom, de tény, hogy a liget részévé váltam. 1985 óta vagyok itt, és átéltem a nagyon elhanyagolt és a most átépülő ligetet is. 1995-ben a ligeti intézményekkel azért alapítottuk a Liget Köztársaságot, hogy tegyünk valamit ezért a fantasztikus helyért. Én talán ennek okán is maximálisan a most folyó projekt mellett vagyok, mert meggyőződésem – és most nem mennék bele a részletekbe –, hogy ez a Városligetnek jót fog tenni. És olyan méltó hellyé fog válni, mint a New Yorki-i Central vagy a londoni Hyde park.

B. A.: Van olyan, hogy nem csinálsz semmit?

L. Á.: Nincsenek üres óráim, most például egy háromszintes házat építek, de közben állandóan jár az agyam. Ha elmegyünk nyaralni, nekem nem szabad lehunynom a szemem napozás közben, mert azonnal megjelenik előttem egy újabb vízió.

Írta: Barna András | Képek: Balogh Róbert