Szambaország – Brazília

Folytatjuk közép- és dél-amerikai kalandozásunkat. Kuba és Peru után most Brazíliába látogatunk el Jurák Zsolt állandó utazási szakértőnkkel. A témafelvetéskor Zsolt elárulta, hogy erős fenntartásai voltak az országgal kapcsolatban, elsősorban a közbiztonság rossz híre miatt. Így még az is megfordult a fejében – ellentmondva az elveinek –, hogy csak egyszer látogat el ide. A huszonöt évvel ezelőtti elhatározást azóta többször is felülbírálta, olyannyira, hogy a jövő évben ismét visszatér Brazíliába.

Valahol nem csoda, ha Zsoltban és rajta kívül még bizonyára sokakban vegyes érzelmeket vált ki Brazília. Én is elgondolkoztam ezen egy darabig, aztán arra jutottam, hogy az országgal kapcsolatban minden pozitív állítás mellé társul valami negatív dolog, ami erősen befolyásolja a róla alkotott képet. Tovább árnyalja a megítélést, hogy alig találni olyan útleírást, amelyben ne térnének ki a közbiztonság állapotára. Az országot behatóan ismerők ezt arra vezetik vissza, hogy itt a legnagyobb a szegények és a gazdagok közötti különbség. A társadalmi egyenlőtlenségek miatt nemcsak a korrupció jelentős, hanem a bűnözés is magas. Bármennyire is ki akarjuk vonni magunkat a negatív impulzusok alól, az ország túl messze van ahhoz, hogy ezek a jelenségek marginális kérdéssé váljanak, ha valaki turistaként Brazíliát választja úti céljául. Eltekintve a jogos sztereotípiáktól, azonban ne csak ezek alapján döntsünk a menni vagy nem menni kérdéséről, hanem például egy olyan élménybeszámoló alapján is, mint amilyen most következik.

Barna András (B. A.): Én még nem jártam Brazíliában, ezért talán kissé méltatlan, hogy meglengettem a kardom Brazília felett. De te is megemlítetted a fenntartásaidat az országgal kapcsolatban.

Jurák Zsolt (J. Zs.): A fenntartások, sokakhoz hasonlóan, az ország rossz híre miatt alakultak ki bennem. Talán éppen ezért, amikor huszonöt évvel ezelőtt először itt jártam, vegyes érzésekkel szálltam le a hajóról, és nem tagadom, bizony benne volt a babszem az altájamban, mondom ezt annak ellenére, hogy velem semmilyen atrocitás nem történt soha. De az is igaz, hogy a fokozottan rossz közbiztonságot számos ismerősöm viszont a saját bőrén tapasztalta meg. Éppen ezért egyedül – tőlem szokatlan módon – egyik brazíliai nagyvárosban sem vetettem bele magamat a városi dzsungel forgatagába, hanem inkább befizettem egy-egy csoportos idegenvezetésre.

B. A.: Mi volt az említett első úti cél?

J. Zs.: Természetesen Rio de Janeiro, ahova hajóval érkeztem. Jó hajóval érkezni, mert így egy más aspektusból is láthattam az engem fogadó várost, ami az óceán felől is fantasztikus. Én is megerősítem mindazok véleményét, akik azt mondják, hogy Rio a világ legszebb fekvésű városa. Az élményt tovább fokozta, hogy amikor felmegy az ember a Corcovadóra, és hegyről hegyre utazik a kabinokkal, akkor lenyűgöző látvány tárul a szeme elé. Híresen tériszonyos vagyok, de a magasból olyan paradicsomi a kilátás, hogy szinte egy csapásra meg is feledkeztem erről a problémámról. Fontos megjegyezni, hogy az ilyen programok esetében mindig érdemes a jegyeket előre megváltani, például a Megváltó Krisztus-szoborhoz is, ellenkező esetben az ember nagy eséllyel lemarad a vonatról, mert annyi a turista. A másik ennyire meghatározó riói élményem, évekkel később, egy másik úton, a karnevál volt.

B. A.: Akkor ne is hagyjuk elvarratlanul ezt a szálat.

J. Zs.: Nyugodtan kijelenthetem, hogy riói karnevál a világ leghíresebb fesztiválja, amiről csak szuperlatívuszokban tudok mesélni. Talán a második vagy harmadik brazil utam alkalmával fordultam meg először a Sambadronon. Mielőtt azonban belevetettem volna magam a színes forgatagba, legalább 13-15 órán át semmi mással nem foglalkoztam, csak azzal, hogy minden ehhez kapcsolódó írást, cikket, blogot, történetet elolvassak. Nemcsak a kíváncsiság hajtott, hanem az is, hogy ha elmegyek egy ilyen nagyszabású eseményre, akkor olyan jegyet tudjak venni, ami a legjobb ár-érték arányt adja. Ez azért nem mellékes, mert a jegyárakban óriási a szórás: 50 dollártól egészen 1500 dollárig terjed. Figyelni kell arra is, hogy a jegyet csak jegyirodán keresztül lehet megvenni, amit ugyan online kell kifizetni, de az átvétele személyesen történik – legalábbis esetemben így volt –, mégpedig úgy, hogy az iroda egyik képviselője kihozta a kikötőbe, ahol a hajónk horgonyzott. Ez persze egy újabb izgalmi faktort jelentett, ugyanis a megbeszélt időhöz képest legalább egy órát késett a kézbesítés, ami épp elég volt ahhoz, hogy elkezdjen konteókat gyártani az ember.

A Sambadrono tizenhárom szektorból áll, én árban és a hely kiválasztásában szinte a mértani közepet választottam, ahonnan nemcsak remekül láttam, de pont előttem álltak meg a táncosok is, így nemcsak vonulás közben figyelhettem a szambaiskolák bemutatóit. Az esemény egyébként este kilenckor kezdődik, és reggel hétig tart. Utólag bevallhatom, kicsit szkeptikusan indultam neki: mit fogok én ennyi ideig itt csinálni? De olyan fantasztikus volt a show, és úgy elrepült az idő, hogy gyakorlatilag egészen a műsor végéig ott maradtam.

B. A.: Gondolom, ilyenkor a hotelek árai is igazodnak a nagy turistaforgalomhoz. Te hol szálltál meg?

J. Zs.: Bár utaztam repülővel is Rióba, de legtöbbször a hajót választom, mert sokkal költséghatékonyabb. Ahogy korábban említettem, a karneválra is hajóval érkeztem, ami néhány napra megállt itt, így a szállás megoldódott. De a hotelekben sem éreztem elszállt árakat, még a Copacabana szállodáiban is lehet elfogadható szobaárakkal találkozni.

B. A.: Az ország hatalmas, mely részein jártál Rión kívül?

J. Zs.: Ázsiában jól működik, ha az ember idegenvezetőt fogad, mert megfizethető. Ha valaki Brazíliában ezt a modellt választja, az nagyon húzós tétele lehet a szabadságnak, még akkor is, ha esetleg többen utazunk. Így a legcélravezetőbb, ha szervezett kis csoportos utakra fizetünk be. Egy ilyen program során jutottam el Petropolisba, ami Riótól nagyjából hetven kilométerre található. Egy kis ékszerdoboz, aminek a nyugodtsága össze sem hasonlítható a brazil nagyvárosok nyüzsgésével. Nem túlzok, ha azt mondom: Petropolisban olyan érzésem volt, mintha egy szigeten lennék. Ebben a városban voltam először egy olyan „all you can eat” típusú étteremben, ami nem svédasztalos rendszerben működik, hanem felszolgálnak. Az ember befizeti az összeget, majd kap egy zsetont, aminek az egyik fele piros, a másik fele zöld. A pincérek addig hordják a kardra vagy nyársakra tűzött legkülönfélébb húsokat, halakat és mellé a köreteket, amíg az ember a zöldről a piros felére nem fordítja a maga zsetonját. Amúgy is nagyon szeretem a brazil konyhát, de ez a hely minden korábbi kulináris élményemet felmúlta. Az ételek nemcsak finomak voltak, hanem maga rendszer is sokkal jobban tetszett, mint a svédasztalos megoldás.

B. A.: Petropolis után?

J. Zs.: Ha valaki elhatározza, hogy ebben az országban vakációzik, akkor annak szinte kötelező látnivaló a Iguazú-vízesés, Brazília és Argentína határán. Mind a két oldalról érdemes megnézni, én is így tettem. Érdekes, hogy bár Argentínába nyúlik át a legnagyobb része, és szinte rálátni az egészre, a brazil oldal látványában sokkal szebb. Ugyanis innen látható a vízesés legnagyobb zuhataga, amit Unionnak hívnak. A víz közel nyolcvan méter magasról zuhan alá, és a végén az Ördögtorok-szakadékban szelídül meg. Bevallom, annyira magával ragadó a látvány, hogy én itt akármennyi időt el tudnék tölteni.

Nem tartozik szorosan az úti beszámolóhoz, de elárulom, hogy egy kisebb fajta kalandra is rászántam magam. Ugyanis azt gondoltam, ha már ott vagyok közel a paraguayi határhoz, átmegyek szétnézni, és ehhez béreltem egy taxit. Azt csak jóval később tudtam meg, hogy az a híd és út, ami összeköti a két országot, és amin én is átmentem, hírhedt drogcsempészútvonal, ami sokszor ad témát különböző dokumentumcsatornáknak. Szerencsére semmilyen probléma nem akadt, de ha ezt akkor tudom, lehet, hogy kétszer is meggondolom ezt a kis kiruccanást, ami egyébként a felejthető élmények közé tartozott.

B. A.: Van még az Iguazú-vízeséshez hasonló bakancslistás javaslatod?

J. Zs.: Említettem, hogy legtöbbször hajóval voltam Brazíliában. Hajóval utazni nemcsak azért jó, mert például meg lehet kerülni vele a Horn-fokot, hanem azért is, mert nagyon sok olyan helyen is kiköt, amelyek talán kisebb hangsúlyt kapnak az útikönyvekben. Például Buzios, Ilhabella vagy Salvador da Bahia olyan gyönyörű és nyugodt települések, hogy az embernek meg sem fordul a fejében, hogy itt bármitől is tartania kellene – mindegyik kisvárosból sugárzik a hamisítatlan brazil vidéki érzés. Viszont gyorsan szétfoszlik az idilli hangulat, ha az ember megérkezik a São Paulóba. Nekem például ez a város nem jött be. São Paulo egy óriási metropolisz, ahol az ember gyorsan visszazökken Brazília hétköznapi valóságába. Olyannyira, hogy itt már az idegenvezető is felhívta a figyelmet arra, hogy csak a kijelölt helyeken szálljunk ki az autóinkból. Nálam a keserű szájízhez az is hozzátett, hogy egy másik utam alkalmával kisebbfajta tortúrát kellett végigjárnom ahhoz, hogy kijussak a szállásomról a santosi kikötőbe. És itt kell megjegyeznem: Brazíliában gyorsan belefuthatunk anomáliákba, ha nem beszél az ember portugálul. Néha az az érzés kerít hatalmába, hogy semmilyen más nyelvet nem értenek meg, olykor még egy nemzetközi repülőtéren sem lehet angolul beszélő alkalmazottat találni.

B. A.: Ott tartottunk, hogy bakancslista.

J. Zs.: Azt gondolom, hogy annak, aki ezen a vidéken jár – személy szerint nekem nagy vágyam volt –, feltétlenül meg kell néznie az Amazonas vidékét. Felejthetetlen élmény, de előrelátóan kell leszervezni. Én szűk öt napot töltöttem el a környéken, és nagyjából ugyanazt a menetrendet követtem, azaz minden nap a szállodámból indultam ezekre az egynapos túrákra a csoportommal. Reggel jött értünk a taxi vagy a busz, este vagy délután pedig visszavittek bennünket a hotelbe. Az első kirándulás alkalmával Manausba vittek, ami látnivalókban nem túl gazdag, de a régió fővárosa. Egy belvárosi szállodában érdeklődtem, hogyan lehetne idegenvezetőt felfogadnunk, de legnagyobb meglepetésemre azt mondták, hogy inkább fegyveres kísérővel nézzük meg a várost, az biztosabb. Kiderült – tudtam meg a hotel recepcióján –, hogy még a turistabuszokat is kifosztják az erre szerveződött bandák. Éppen ezért, ha Brazíliába megyek, akkor ezt mindig két pénztárcával és két mobiltelefonnal teszem. Manaus a kevés látnivalója ellenére tehát egy izgalmas hely, ahol minden félsz ellenére volt szerencsénk elmenni a helyi piacra is. Eltekintve a borzasztó körülményektől, a legkülönböző gyümölcsök mellett több árusnál is találkoztam a két nagy kedvenc halammal, a piranhával és pirarucuval, ez utóbbi szerintem a világ egyik legfinomabb hala. Szép nagyra – harminc-harmincöt kilósra – megnő, és amellett, hogy nagyon finom, olyan erős pikkelye van, hogy abból a helyiek tőrt, kést készítenek.

Az amazonasi kirándulás másik fantasztikus élménye volt, amikor hajóval elvittek minket a Rio Negro és az Amazonas folyók találkozásához. Itt van egy elég hosszú szakasz, amikor még a két víz nem keveredik össze egymással. A látvány egyedülálló, de nemcsak a két folyó színének különbsége, hanem az eltérő hőfokuk miatt is. Ezen a hajóúton egyébként még néhány kis szigetet is megnéztünk, többek között egy olyat is, ahol az előbb említett pirarucu halat tenyészették. Visszaemlékezve azt gondolom, hogy az Amazonas vidéken eltöltött négy nap mindegyikének megvolt a maga kalandja a tűzhangyarajtól kezdve a dzsungeltúrán át egészen egy bennszülött falu meglátogatásáig. De még a reptérre vezető út is tartogatott meglepetést, ugyanis mikor beültem a taxiba, olyan eső zúdult ránk, hogy szó szerint egyáltalán nem lehetett közlekedni az utakon. Csak órákkal később, de szerencsére még a becsekkolás előtt öt perccel értem oda a reptérre. Akkor nem ezt gondoltam, de ma már szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy az akkori brazíliai utamnak ez a méltó megkoronázása volt.

B. A.: Összeségében mit gondolsz, mennyit láttál már Brazíliából?

J. Zs.: A brazil barátaim erre egészen biztosan azt mondanák, hogy semmit. Én viszont azt gondolom, hogy amit egy átlagos turistának ebből az országból látnia kell, abból mindent. Ha az ember rászánja magát, hogy elutazik Brazíliába, akkor jó előre készüljön fel, nemcsak azért, mert az ország messze van, hanem azért is, mert a leghúzósabb tétel egy dél-amerikai útban a repülőjegy. Ezért azt tanácsolom, hogy aki repülővel akar utazni, legalább egy évvel korábban vegye meg a jegyét, mert ezen sokat spórolhat.

B. A.: Valahol a beszélgetésünk elején még azt is megpendítetted, hogy régen úgy gondoltad, Brazíliába nem biztos, hogy többször visszatérsz, ráadásul a mostani élménybeszámolódban is számos ponton megmutattad az ország árnyékos oldalát. Mi vonz vissza még az ötödik utad után is?

J. Zs.: Az, hogy Brazília minden ellentmondásossága ellenére is egy gyönyörű ország, fantasztikus helyek vannak itt, amit újból és újból látni szeretnék. Például még a favelákban nem jártam, mert ez valahogy mindig kimaradt.

B. A.: És mikor pótolod ezt az kimaradt élményt, tudod már?

J. Zs.: Jövő januárban egy nagyobb utazás keretében ismét elmegyek, ezúttal többedmagammal, de Brazíliában most csak Rio de Janeiróra fókuszálunk majd, mert onnan továbbutazva egy nem kevésbé izgalmas és nagy túra vár ránk.

Írta: Barna András | Képek: Jurák Zsolt