Analóg rezervátum

A Jazzy Rádió nemrégiben befejeződött tulajdonosváltása okán a Suri Imrével készített interjúm kézenfekvő apropója akár egy jövőlatolgatás is lehetett volna, azonban az adó régi-új ügyvezetőjével folytatott beszélgetésem közben valahol mindig borult a sztenderd. Ugyanis számtalanszor azon kaptuk magunkat, hogy a közös távolba nézés – némi képzavarral élve –visszatekint a múltba, de sokszor csak azért, hogy a ma kérdéseinek megválaszolásában támpontként szolgáljon. Talán nem csoda, ha a „mindenről is” történő beszélgetés túlmutatott az eltervezett klisén, és talán ennek köszönhetem azt is, hogy az üzleti stratégiák halmaza emberi alakot öltött.

Hogy lesz ebből a beszélgetésből cikk? Nagyjából az ámen helyett ezzel a végszóval zártuk a beszélgetésünket Imrével, miközben visszagondoltunk a bő egyórás diskurzusunkra, ami nem volt más a hatvan perc végén, mint egy sokszínű fonalakból feltekert gombolyag. Imi karrierje bizonyos szempontból könnyen definiálható: a zene embere, mindenevő, akinek pályafutása során szinte minden stílus elidőzött a lelkében hosszabb rövidebb ideig. Elhivatottságát talán az jellemzi a legjobban, hogy a „tucc-tucc” zenéről közel olyan lelkesedéssel beszél, mint a dzsesszről.

Meggyőződésem, hogy a hozzá hasonló elkötelezett életutak sajátja, hogy először valamiért mégsem az eredendő szerelemükben keresik a boldogulásukat, hanem egy testidegen területen – valószínűleg azért, hogy ezerszázalékos bizonyságot kapjanak afelől, hogy nekik más pályát szánt az élet. Imre jó példa erre, a politúros rádiójuk mellett már hétévesen kijelentette: ő egyszer majd ebből a dobozból fog beszélni. Ennek ellenére az érettségi után mégsem a mikrofon mögött, hanem a gépészmérnöki karon találja magát. Azonban rövid idő alatt rájön arra, hogy nem a fejes vonalzó és a műszaki rajz az ő terepe, hanem a kollégiumi rádió stúdiója. Felhagy az egyetemi tanulmányaival és a szó jó értelmében elindul a lejtőn, diszkózni kezd, majd meglovagolva az iparág hullámát, egy üzleti vállalkozást is felépít erre. 1994-ben a Juventus rádiónál kezd dolgozni, majd 2006-ban harmadmagával megpályáznak egy frekvenciát, és elindítják a Jazzy Rádiót. Másfél évtized után – 2021-ben – úgy dönt a tulajdonos trió, hogy eladják mindannyiuk közös szerelemgyerekét. Az akvizíció után azonban Imre továbbra is a menedzsment tagja marad ügyvezetőként, amivel egy sokadik korszak indul el az életében.

Barna András (B. A.): A bevezetőmben nagyon zanzásítva megpróbáltam felvázolni a pályádat, ami valljuk be, igencsak mozgalmas életút. Ez az elán a legnagyobb körültekintés ellenére is óhatatlanul kihat az ember magánéletre is. Neked mekkora áldozatokkal járt a karriered?

Suri Imre (S. I.): Szerintem rávilágítottál napjaink egyik legnehezebb kérdésre: hogyan tartsd egyensúlyban a saját életedet, a munkád, a családod, a párod, a barátok, és a továbbképzés-fejlődés kontextusában. Mindannyian tudjuk, hogy elég nehéz ennyi labdát úgy a levegőben tartani, hogy közben egy se essen le. Még ma is sok esetben a tapasztalatainkra kell hagyatkoznunk, mert sajnos az iskolákban még mindig nem tanítják meg az embert arra, hogyan állítson fel fontossági sorrendeket. Ez anno az én esetemben sem történt másként, és kétségtelenül kihatott a magánéletemre, így ezt többször is újrakezdtem, ahogy most bizonyos értelemben a munkámat is, amiben alapvetően ugyanaz a lendület, az attitűd és a beosztás is, csak a tulajdonosi felállás változott.

B. A.: Emocionálisan mennyire érintenek-érintettek meg ezek a változások?

S. I.: Két házasságomból öt gyerekem született. Egy új kapcsolatban élek, nyilván szeretném, és törekszem is arra, hogy a szeretteimre jutó időmet értékesen és tartalmasan tudjam eltölteni. Ez a szellemiség a munkámra is igaz, ami mostanság a folytonosan változó körülmények miatt egy percig sem a boldog békeidőket idézi elég, ha a Covidra vagy a szomszédban éppen zajló fegyveres konfliktusra gondolunk. A jelen helyzetben ezt úgyis definiálhatnám: „ember tervez, a körülmények pedig végeznek”. Sokszor még rövid vagy középtávon sem lehetsz biztos a sikeredben, mert jön egy váratlan helyzet, ami borít mindent. És akkor elkezdesz gondolkozni azon, hogy minek az áldozata lettél: a rossz döntésednek, vagy pedig a körülményeknek, amelyek éppenséggel nem voltak tervezhetők. Paradox módon ez járhat akár pozitív végkifejlettel is, de bárhogy is alakul, az ember elkezd azon gondolkozni, hogy ez a jó vagy rossz sors milyen mértékben befolyásolja az életét, karrierjét, egzisztenciáját. A helyzet személyes megélésén túl ma azt látom, hogy egy értékrendváltozásnak is tanúi lehettünk az elmúlt öt év alatt.

B. A.: Kifejtenéd?

S. I.: A rendszerváltás idején és az azt követő években, akiben volt kurázsi, és belekezdett valamibe, volt benne szorgalom és kitartás, az egészen biztosan vitte valamire. Néhány évvel később bejöttek a multicégek, amelyek magukkal hoztak egy üzleti, vállalati kultúrát – ami vagy jó, vagy nem, de most nem is ezen van a hangsúly. És – talán általuk – a társadalomban is megjelentek egyéb olyan szempontok, amelyek korábban nem voltak jellemzőek, majd ezek az elmúlt öt évben teljesen új irányt vettek, és ezzel együtt fel is gyorsultak. Hogy az egyik legkézenfekvőbb példát említsem, ilyen a zöldtudatosság, ami a hetvenes évek „Ne szemetelj!” szlogenjétől igen messzire eljutott mára. De mondok mást is: a pénz, ami egy pozíció betöltésénél korábban a legfontosabb tényezőként jelent meg, most csak az egyik aspektus. Egy kutatás szerint tizenöt évvel ezelőtt az, hogy mennyi a fizetés, az első, mostanság pedig csak a harmadik szempont egy státusz betöltésekor. Az első az, hogy hasznos és jó munkát tudjak végezni, a második pedig az, hogy milyen a kollegiális környezet.

B. A.: Ezek a változások, tapasztalatok hogyan vetítődnek le a szűkebb életedre, a rádiózásra?

S. I.: Nekünk a rádiózásban el kell tudnunk fogadni azt, hogy mi soha nem gyártunk készterméket, egy rádió soha sincsen „készen” – ami tegnap jó volt zenében, az holnap nem biztos, hogy jó, és ez igaz a műsorstruktúrára is. Szóval aki nem tudja tartani ezt az állandóan változásban lévő tempót, az lemarad.

B. A.: Egészen biztos vagyok abban, hogy az összes ehhez kapcsolódó polémiáról vég nélkül tudnánk beszélni. Személy szerint te hogyan éled meg ezeket a változásokat?

S. I.: Kérdések formájában mindenképpen, hiszen az ember csak úgy tud előre lépni, mint ahogyan az a jó sakkjátékos, aki több lépéssel előrébb gondolkozik. A legelső kérdés számomra mindig az: a döntésemmel hova jutok, meddig, és hogy megéri-e. Egy elhatározás akkor jó, amikor egy dologra egzakt választ tudsz adni, ugyanakkor ez csak nagyon ritkán sikerül. Mégpedig azért, mert a ma válasza holnap már nem biztos, hogy jó. Ettől függetlenül van az embernek egy értékrendje, tapasztalata, intelligenciája és/vagy egyfajta problémamegoldó képessége, és sorolhatnám a döntési mechanizmus összetevőit. Minél több ilyen képesség birtokában vagyunk, annál könnyebb lavírozni napról napra vagy hétről hétre ebben a világban. De a legutolsó kérdések mindig azok maradnak: akarod-e, megéri-e?

Az én ajtómra felkerült egy kis tábla: „Analóg rezervátum”. Nem véletlenül: azt látom a ma iszonyúan gyors digitális világában, hogy nemcsak értékrendváltozások, hanem értékrendvesztések is jönnek. A ma sebessége arra sarkallja a társadalmunkat: vedd meg, használd, majd dobd el. Talán ez az egyre nagyobb teret nyerő mentalitás termelte ki azt, hogy iszonyú módon megnőtt az igény az állandóságra is, aminek ikonikus példái például a farmer vagy a bakelitlemezek újbóli térnyerése, hogy csak két példát említsek. Ebből az látszik, hogy egyre jobban nő a „klasszikus értékekre” fogékony emberek tábora, mégpedig azért, mert a tökéletességet ez testesíti meg számunkra. Talán nem eretnekség azt állítani, hogy maholnap az analóg lesz az új luxus.

B. A.: Valahol a szívemből beszélsz. Bár eddig így nem mondtam még ki, de valószínűleg a nyomtatott sajtó is ebbe kategóriába fog tartozni néhány éven belül, ha a költségek és a tartalomfogyasztás kultúrája, formája így megy tovább.

S. I.: A fenti megállapításomhoz azt még mindenképpen hozzá kell tennem, hogy számomra nagyon érdekes, hogy a gyerekeim – akikből öt van, 10, 13, 16, 19 és 29 évesek– nem feltétlenül mennek a mai trendi zenék után. És nemcsak ők, hanem az ő generációjuk tagjai sem érzik ezt a vonalat feltétlenül a sajátjuknak. Persze az egy másik kérdés, hogy a zenében ki melyik korig nyúlik vissza, vagy miért pont ahhoz.

B. A.: A gyerekeid mennyire szofisztikáltak zeneileg?

S. I.: A gyerekeimnek sok minden más mellett egy dolgot mindenképpen meg akartam tanítani: legyenek nyitottak, a zenére is, ugyanis mindenféle zenei stílusban lehet olyat találni, ami jó és tetszik az embernek – még a többek által kifogásolt elektronikus zenében is.

Anno a 70–80-as években nem volt olyan rálátásunk a zenére, mint ma, amikor itt van nekünk a világháló és a számtalan gyűjtőplatform. Tehát ha ma valaki valóban érdeklődik a zene iránt, az bármit megkaphat, mert szempillantásnyi közelségben van minden. Ugyanakkor korábban nem ömlesztve kaptuk a zenei kultúrát, hanem voltak olyan kiváló sorvezetők, mint a rádiók, vagy a lemezkiadók. Ide tartozik, hogy napjainkban a rádiók szerepe megint felértékelődött, mert az amerikai kutatások azt mutatják, hogy az első muzikális lángolást jelentő 15–25 éves időszak után a fiataloknál ismét a rádió kerül előtérbe, mint az „új zenék” elsődleges forrása. Így az adók sokkal koncentráltabb figyelmet kapnak.

B. A.: Maradjunk még egy kicsit a családnál! Említetted, hogy többször is újrakezdted az életedet ezen a fronton is. Ezekre a váltásaidra azért került sor, mert az akkori életviteled miatt nem tudtál megérkezni a családi létbe, vagy más volt az oka?

S. I.: Amikor összekerültünk az első párommal, még nagyon fiatalok voltunk, kiforratlanok, így majdhogynem törvényszerű volt a válásunk. Mégsem bántam meg, mert született egy csodás lányom, akiért minden nap hálás vagyok. A második kapcsolatomban a párommal volt közöttünk húsz év korkülönbség. Tizennégy évig voltunk együtt, de a kapcsolatunk második felében ő nagyon sokat változott, aminek meglátásom szerint az volt az elsődleges oka, hogy ő tulajdonképpen ekkor vált fiatalból felnőtté. Egy kedves, bohém emberből egy felelősséggel gondolkodó személyiség lett, aminek hatására egy csomó olyan kérdés lett a napjaink része, amiben nem értettünk egyet. A legszűkebb keresztmetszet a gyereknevelés volt, az, hogy mit engedjünk meg a gyerekeinknek, és mit nem.

B. A.: Ha már itt tartunk: milyen elveket követsz a gyereknevelésben?

S. I.: Tuti recept szerintem nincsen erre, és egy Vekerdy sem vagyok. De az biztos, hogy nyitottságra törekszem, és mindig egyenrangú félként tekintettem rájuk. Szóval én soha nem gyerekként kezeltem őket.

B. A.: Ez a nyitott gondolkodásmód jelenik meg a vezetői attitűdödben is?

S. I.: Abszolút. Van olyan vezetői típus, aki az egyszemélyi döntés híve, amiben lehet igazsága, hiszen a legtöbb információ mégis csak az ő kezében összpontosul. Én viszont nyitott vagyok minden új gondolatra, mert biztos vagyok abban, hogy sokkal jobb döntést tudok hozni akkor, ha kikérem a kollégáim véleményét. Már csak azért is, mert a rádiózásban van egy csomó olyan szakterület, amihez egy adott kolléga jobban ért.

Ha az ember szeretné megtartani a legjobb munkatársait, akkor olyan légkört kell teremteni, hogy valaki akarjon, szeressen az adott helyen dolgozni, és hasznosnak érezze magát. És ami talán ennél is fontosabb az esetemben: igyekszem nem folytatni egójátszmákat senkivel, egyfelől azért, mert -ahogy azt egy közös ismerősünk mondta – az ember „lefelé” soha ne sértődjön meg, másfelől meg azért, mert soha nem tudhatjuk, hogy azt az adott reakciót a kollégában mi váltotta ki. Egy parttalan vita könnyen elfajulhat addig, hogy az ember elveszít egy jó munkatársat.

B. A.: Ha most hátra dőlnél, akkor is elégedett lehetnél, és a fókuszt esetleg áttehetnéd egy kevésbé stresszes életvitelre. Ehelyett úgy döntöttél, hogy tovább tolod a szekeret, ráadásul benne azzal a csavarral, hogy ahol korábban tulajdonos is voltál, ott ma „csak” ügyvezető igazgató. Mennyire maradt meg a szabad kezed?

S. I.: Minden tulajdonosnak a nap végén a számok a legfontosabbak. A rádiózásban két alapvető szám létezik: az egyik a hallgatottság, a másik a bevétel. Ha ez a két paraméter rendben van, akkor azt mondhatjuk, hogy a rádió is rendben van. Nyilván mindenen lehet javítani. Amikor három és fél évvel ezelőtt az a döntés született – még a régi tulajdonosi körrel –, hogy én látom el az ügyvezetői pozíciót, akkor volt egy vízióm, hogy milyen irányba kellene megújítani ezt a rádiót. Ez a vízió akkor elindult, és ma is ennek mentén haladok. Hogy az irány, koncepció jó, az mutatja talán a legjobban, hogy az új tulajdonosok is bizalmat szavaztak nekem. Úgy érzem, hogy Pállal egyforma a célkitűzésünk, és mindketten modern és értékadó rádiót szeretnénk.

B. A.: A sok minden más mellett mi a legfőbb stratégiai elem?

S. I.: Az a célunk, hogy egyre több fiatalt tudjunk megszólítani, ugyanis a dzsessz nem egy műfaj, hanem egy állandóan változó stílus, amivel az elmúlt húsz évben rengeteg minden történt, például megjelent benne az elektronikus hangzás is.

A másik nagyon fontos dolog, hogy látni kell, az internet révén megszámlálhatatlanul sok online rádióhoz hozzá lehet férni. Azonban ezek az állomások kizárólag a zenével operálnak, ezért kicsit egysíkúvá is válnak. A hagyományos rádióknál felértékelődött a jó szöveges tartalom is, ebben mi is folyamatosan erősítünk. Erre a legjobb példa a Millásreggeli, aminek egyes részei már megjelennek a délutáni műsorsávban is. Ezt a stratégiát – nyilván egy kicsit másként – követjük a Klasszik Rádió esetében is.

B. A.: Tudvalevő, hogy a Jazzy egy apolitikus rádió. Amit olvasni lehetett korábban, abból az derült ki, hogy új tulajdonosi kör centralista elveket vall, ebből számomra az következik, hogy ebben a filozófiában nem lesz alapvető változás. Jól érzem?

S. I.: Jól, mert ez pontosan így van. Ma azt látjuk, hogy az emberek buborékokban élnek, és ezek a buborékok bal- vagy jobboldaliak, vagy haladónak, vagy konzervatívnak gondolt buborékok. Szerintem sokkal jobb lenne az életünk, de legalábbis egészségesebb, ha nem akarnának minket állandóan megosztani, vagy rájönnénk, hogy ez a megosztottság nem viszi előre az embert.

B. A.: A te jövőbe mutató elképzeléseid és a tulajdonosi kör elképzelései tehát szinkronban állnak egymással?

S. I.: Ugyanazt szeretnék mindannyian, két modern, nagyvárosi és jól működő rádiót, amivel a mostani hallgatóságunknál fiatalabb közönséget is meg tud szólítani, olyanokat, akik még eddig nem hallgattak minket. A kérdés legfeljebb az lehet, hogy milyen úton jutunk el ehhez a célhoz. Erről nagyon sokat szoktunk beszélgetni.

B. A.: Amikor tizenöt évvel ezelőtt elindultatok, rögtön 5 százalékos hallgatottsággal léptetek ki a piacra, később 3,5–5,5 százalék volt az átlagos hallgatottság. Mi a terv e tekintetben?

S. I.: A Jazzy az elmúlt három és fél évben megduplázta, a Klasszik pedig meg háromszorozta a hallgatottságát. A Jazzy jelenlegi hat százaléka még nem a csúcs, de azt gondoljuk, hogy a növekedés üteme lassúbb lesz, mint az elmúlt években.

Amiben hatalmas potenciált látok, az a Klasszik Rádió, amit úgy tűnik, hogy egyre többen felfedeznek. A Klasszik, túl azon, hogy komolyzenét játszik, egy kulturális rádió is, tehát ha valaki további hozzáadott értéket is szeretne kapni a zene mellé, azt ezen az adón megtalálja. A Klasszik Rádió reneszánszának talán legfontosabb tényezője, hogy egy fiatal zenei szerkesztője van, aki harmincéves fejjel tud gondolkozni a komolyzenéről, és ettől szinte tapinthatóvá válik a különbség. Ugyanis – bár talán hihetetlen – egyáltalán nem mindegy, hogy például melyik kortárs karmester vezényli mondjuk Vivaldi Négy évszakját.

B. A. Ez a generációváltás lehet a titka a megugrott hallgatottságnak?

S. I.: Nem tudom, hogy lehet-e bármilyen titokról is beszélni, de azt látni kell, hogy egy komolyzenei adónál is léteznek lehetőségek, egyfajta átjárhatóság. Ahogy a Jazzy esetében sem a legkeményebb dzsesszt játsszuk, úgy a komolyzenében is arra törekszünk, hogy a populárisabb vonalat vigyük. A Bartók rádió mint versenytárs egy más szerkesztési értékrendet követ, de nekünk a kereskedelmi rádiózás elvei mentén kell haladnunk, ahol folyamatosak az impulzusok. Ennek köszönhetően viszont a Klasszik Rádió nagyobb hallgatói tömeget is meg tud szólítani, továbbá megjelent egy olyan közönség is, amelyik a „magasabb szintű” kultúra iránt fogékony.

B. A.: Lemezlovasként indult a pályád, és most, sok évtizeddel később, ismét az életed része lett, hiszen havonta egyszer újra fellépsz, másodmagaddal. Ez kapcsol ki?

S. I.: Erre a kérdésre nagyon egyszerűen tudok válaszolni: a diszkózást nem lehet megunni, mert ez nem egy olyan dolog, ami csak úgy elmúlik belőled. A rádiózással szemben – ahol megcsinálsz egy műsort, és jó esetben kapsz ezzel kapcsolatos leveleket és telefonokat – a diszkózásban instant a siker, mert ott felraksz egy számot, és az emberek boldog sikollyal buliznak akkor, ha a DJ jól csinálja a dolgát, és ezáltal az ember gyorsan fel tud töltődni. Másrészt az emberek odajönnek hozzád, tudsz velük néhány szót beszélni, tehát van azonnali interakció, ami a rádióban az adottságai okán nincs meg. Szóval a diszkózás teljesen mást mozgat meg, a zenéről és a táncról szól, míg a rádió a zenéről és hangulatról, érzésekről, gondolatokról.

B. A.: Közbevetőleg: ennyi év az éjszakában nem égeti ki, nem eszi meg az embert?

S. I.: Sosem éreztem ezt. Nekem minden nap egy örömünnep volt, amikor ezt csinálhattam. Amikor feltettem egy számot, pontosan tudtam, az adott zene milyen hangulatot fog kiváltani. Ugyanis a diszkózás nemcsak arról szól, hogy lemezeket játszunk le gyors egymásutánban, hanem arról is, hogy hangulatokat keverünk. Az éjszakai életben sodródik az ember, ami néha jó és kell is, de ezt az életet csak úgy lehet túlélni, ha az ember tudja a határokat és tudatos. Én mindig ennek megfelelően éltem és csináltam a dolgaimat, de ez jellemző rám ma is.

B. A.: Ott tartottunk, hogy kikapcsolódás…

S. I.: Két nagy szerelmem van: az egyik az építészet, a másik a képzőművészet, és minden, ami ezekhez kapcsolódik. Ezekben a dolgokban nagyon nagy örömömet lelem, ezért is van egy online galériám, amit szintén most újítunk meg, és amihez már néhány új művész is csatlakozott. Ha külföldön járok, mindig megnézem, milyen galériák vannak az adott helyen, és igyekszem mindegyiket megnézni.

B. A.: Akkor abban van vagy lehet némi sorsszerűség, hogy a mostani párod is festőművész, aki nem mellesleg egy őstehetség, fantasztikus képei vannak. A képzőművészet iránti érdeklődés egyébként mindig megvolt benned, vagy ez egy újkori rajongás?

S. I.: Igen, és most órákig tudnék beszélni arról, hogy én hogyan látom a kortárs festőművészetet idehaza és Európa-szerte. Úgy érzem, sok bepótolnivalónk van.

B. A.: Ha ilyen szenvedély fűz a képzőművészethez, ráadásul az önmegvalósítás lehetősége is karnyújtásnyira van tőled, nem gondoltál még arra, hogy magad elé veszel egy vásznat?

S. I.: Addig, amíg az embernek van heti ötven-hatvan óra munkája és még sok minden egyéb feladata mellette, akkor azért elgondolkozik, hogy mibe fogjon bele. Mindenesetre én úgy nem tudnék nekikezdeni ennek, ha nem tenném bele magam teljesen.

B. A.: Hogy őszinte legyek, a korábbi kérdésemet csak félig gondoltam komolyan, hiszen ahhoz, hogy ember ecsetet fogjon, egyfajta készség kell. Úgy érzed, ez is megvan benned?

S. I.: Abszolút, sőt nemcsak témaötleteim vannak. Sokszor elgondolkozom azon, hogy például mit hogyan csinálnék, mi az, ami inspirál, vagy milyen technikát alkalmaznék. Az viszont biztos, hogy közel sem tudnék olyan képeket festeni, mint Bea, a párom.

Írta: Barna András