Szabadúszás

Märcz Tamás vízilabdázó a 2000. évi sydney-i olimpia aranycsapatának tagja. Sportolói életútját megannyi hazai és nemzetközi bajnokságon elnyert érem, világversenyeken elért siker keretezi a medencében és a medencén kívül is. 2017-ben kap megbízást a magyar férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitányi posztjának betöltésére. Öt és fél év vezetői munka után néhány hónappal ezelőtt a feladatait Varga Zsoltnak adja át. Tamás a pezsgő uszodai élet után szordínóra vált, így a „következő negyed” előtt van idő a jövőlatolgatásra. Egy pillanatig játszom a gondolattal, hogy az interjúmban nem is a vízilabdát helyezem a fókuszba, de azzal, aki már kilencéves kora óta a medencében van, ezt aligha lehet megtenni.

Szokás szerint kedvenc éttermünkbe, az Émile-be invitálom Tamást, akiről valaki egyszer azt mondta: úgy él, mint egy olasz, és úgy dolgozik, mint egy német. Az már az első percben jól érzékelhető, hogy az Olaszországban eltöltött tizenkét év nem múlt el nyomtalanul: nagyon elegáns, és már a belépőjéből is látszik, hogy ad a megjelenésre. Fotós kollégámnak nincs nagy gondja a beállításokkal, Tamásnak egyáltalán nincsen kameraláza, otthonosan mozog a gép előtt. Ez okot ad némi élcelődésre, gyorsan meggyanúsítjuk azzal, hogy a szakedzői diploma mellett egészen biztosan elvégzett egy manöken-gyorstalpalót is. Mindezt persze hatalmas nevetések közepette, ami egy pillanatra el is feledteti velünk, hogy miért is jöttünk össze. Egy ristrettóval indítunk, de a hangulat a beszélgetés további részében is megmarad.

Barna András (B. A.): A történeted nem is a pályafutásoddal indul, hanem a neveddel: „Märcz Tamás, de írják még így és így meg úgy is” – nem sorolom, mindenesetre vicces felütés egy életrajzban. De hol van az igazság?

Märcz Tamás (M. T.): A családfánk, főleg az anyai oldalról, igen messzire nyúlik vissza. Erről az ágról a Vischereknek szabóságuk volt, ebből az egyik az Andrássy úton működött már a kilencszázas évek elején. Az ükapám Klébl Márton kántor és tanító volt Soroksáron, ahol azóta is őrzi egy utca a nevét. Bevallom, az évek múlásával én is egyre többször foglalkozom a felmenőimmel, a családfámmal, és mindig különös érzés fog el, amikor róluk olvasok. Egyébként mind a négy nagyszülőm fura sváb nevet viselt. De ha már a múltidézésnél tartunk, eszembe jut egy ezzel kapcsolatos vicces történet is. Egy sváb barátom megkérdezte tőlem, tudom-e, honnan eredeztetnek minket, svábokat, majd azt mondta: „a svábok a skótokhoz tartoztak, csak azok kivetették őket maguk közül, mert túlságosan tékozlók voltak”. (Nevet.) Mind a mai napig hatalmasat nevetek ezen az anekdotán, amikor eszembe jut, de bármilyen viccesnek tűnik ez az önmagunkról kreált karikatúra, az biztos, hogy a nagyanyám szerint minden forintból 10 fillért mindig félre lehet tenni.

Apai nagypapám a „Märcz” nevet még „cz-vel” írta, de egy adminisztrációs hiba folytán édesapám személyijében elírták a családnevet, ami nem lett kijavítva, úgyhogy én születésemtől kezdve egészen 19 éves koromig „tz-vel” írtam, utána változtattuk vissza, de sokszor okoz problémát az umlautos ä betű is. Szóval valóban annyian és annyiféleképpen írták és mondták ki a nevem, hogy nem csodálkozom semmin, így azon sem, ha az életrajzomban ezt megemlítették. Egyébként sokszor gondoltunk már arra, hogy változtatunk rajta, de aztán maradtunk az eredetinél.

B. A.: Hogyan jött az életedbe a sport?

M. T.: Nem voltunk egy kifejezetten sportos család, igaz, az édesapám bokszolt, így nálam is a küzdősportok kerültek először látótérbe. Voltam is néhány cselgáncsedzésen, de nem fogott meg. A Bánki-tó mellett volt a szüleimnek egy kis háza, az édesapám itt tanította meg az úszásnemek alapjait, de uszodába nem nagyon jártam. Ha a mindennapokban a sport szóba került, akkor a foci állt az első helyen. A Klauzál téri grundon rengeteget rúgtuk a bőrt, és anno ott ismerkedtem meg a Kiss Gergővel is, aki két házzal odébb lakott. Persze a szüleim folyamatosan keresték módját, hogyan kössék le az energiáimat. Az egyik osztálytársam vízilabdázott, tőle sokat hallottam erről a sportról, és elkezdett érdekelni. De az, hogy később édesanyám levitt az KSI-be – még a régi Császár uszodába –, ettől teljesen független dolog volt. Viszont az első pillanattól kezdve annyira magába szippantott a közeg, hogy ott ragadtam. A mai napig meglévő barátságaim legnagyobb része is ott kötődött. Fantasztikus hangulat volt mindig, emiatt sohasem éreztük, hogy edzésre járni kényszer, azt sokkal nagyobb büntetésként éltük meg, ha nem mehettünk.

B. A.: Mikor érezted, hogy ez már több, mint vízilabdázgatás, és lehet keresnivalód ebben a sportban?

M. T.: Viszonylag korán. Amikor megkaptam az első utánpótlás-behívókat, akkor gondoltam arra, hogy lehet ebből valami komolyabb dolog, eljuthatok akár majd a felnőtt kategóriáig és talán a nagyválogatott szintig is. Éreztem, hogy bizonyos dolgokban jobb vagyok, mint a korosztályos társaim, de azt is láttam, hogy ezért rengeteget kell dolgozni, küzdeni. Szerencsére olyan példaképeket láttam magam előtt és a fölöttem lévő korosztályban, mint például Benedek Tibor, Varga Zsolt, Németh Zsolt, hogy csak néhányukat említsem a KSI-ből. Ők állandóan az uszodában voltak, szinte éjjel-nappal edzettek, én is, mi is az ő nyomdokaikat követtük. Rendszeresen korábban jártunk le edzeni, és sokszor csak akkor jöttünk el, amikor az úszómester kizavart bennünket az uszodából.

B. A.: A szüleid mit szóltak ehhez a hatalmas elánhoz, amivel ezt a sportot művelted?

M. T.: Az szüleim rengeteget dolgoztak, az édesapám kohómérnök volt, de a munkája mellett másodállásban taxizott, és némely estéken pedig bárzongoristaként is dolgozott, emiatt keveset volt otthon, de tulajdonképpen így tudott épülni a családi egzisztencia. Természetesen nagyon örültek a vízilabdázásomnak, hiszen mind a ketten látták, mekkora fanatizmussal csinálom ezt az egészet, látták a sikereimet, úgyhogy nem is akartak eltántorítani tőle. A sport mellett a tanulmányi eredményeim is rendben voltak, így semmi nem indokolta, hogy korlátozzanak. Megjegyzem: abban az időben az edzőink rendszeresen bekérték az ellenőrzőket, és ha valakinek nem volt rendben a tanulmányi eredménye, akkor nem járhatott edzésre. Ez szerintem egy nagyon jó és következetes gondolkodásmód.

B. A.: Szép karriert tudhatsz magad mögött, de most ugorjunk egy nagyobbat az időben. Fiatal fejjel gondoltál arra, hogy benne maradsz ebben a sportban akkor is, ha végleg kijössz a medencéből?

M. T.: Azt hiszem, igen, mert amikor huszonhat évesen kimentem Olaszországba játszani, akkor már a kezemben volt a legmagasabb szintű szakedzői diploma, amit a Testnevelési Egyetemen szereztem. Szóval az, hogy a tanulmányaimat ebbe az irányba tereltem, tudatos volt. Tény az is, hogy mindig tudatosan figyeltem az edzőim munkáját, de már akkor is határozott elképzelésem volt, hogy én milyen stílusú edző szeretnék lenni.

B. A.: Egyébként korábban nem is volt a látóteredben más, csak a sportolói vonal?

M. T.: Tinédzser koromban voltak más álmaim is, például az állatorvosi hivatás vagy pénzügyi vonal, de mindennél erősebb volt bennem a sport iránti szeretet. A vízilabda mellett pedig elkezdeni egy másik életutat is, túl sok áldozattal járt volna, ezért én csak a sportra összpontosítottam.

B. A.: Eddigi pályafutásod csúcsa, hogy szövetségi kapitány lettél, olyan legendák után vetted át ezt a posztot, mint Kemény Dénes és Benedek Tibor. Ez inspirált, vagy inkább nyomást jelentett? Másfelől – és tőlük függetlenül – a vízilabda egy olyan nemzeti sport, amit legalább olyan kritikusan figyelnek, mint mondjuk a futballt. Mit gondoltál, amikor megpályáztad ezt a tisztséget?

M. T.: Már gyermekkoromtól kezdve, ha részt vettem valamiben, legyen az sport vagy bármilyen verseny, akkor mindig hajtott a győzelmi vágy. A pályázatomat azért adtam be, mert azt gondoltam, van ötletem, fantáziám, érzek magamban erőt hozzá, és nem mellesleg láttam egy utat abba az irányba, ahonnan a válogatottat sikerre tudom vinni. Nyilván engem is érdekelt, hogy a szakmai környezetem mit gondol erről, vagy mit gondolna arról, ha én kapnám meg ezt a posztot. Persze voltak körülöttem kétkedők, akik igyekeztek lebeszélni a tervemről, mert túl nagy kockázatot láttak az előttem álló feladatokban. Ekkor már több mint három éve voltam a BVSC vezetőedzője, és óriási eredményeket értünk el, mondhatom, a csapat átlépte a saját árnyékát azzal, hogy kijutott a nemzetközi kupába. Szerintem ez a tény jelentősen hozzátett ahhoz, hogy végül is a legtöbb voksot én kaptam. Jöttek a dolgos hétköznapok, de ezzel együtt nőtt a teher is, a nyomás, ami csak fokozódik, ha az ember egyre magasabb szinten játszik vagy éppen edzősködik. Egy kapitány feje fölött mindig ott lóg Damoklesz kardja, hiszen állandóan eredménykényszer alatt kell dolgoznia, mert a szövetség, a közönség elvárja a jó eredményt, és természetesen mi magunk is mindig nyerni akarunk. Talán pont ezért szerettem ezt az egészet annyira, mert megvolt benne az állandó kihívás. Ez nyilván személyiség kérdése is, de engem gyerekkoromban is már adrenalinnal töltött fel, ha a szakadék szélén kellett biciklizni.

B. A.: Öt és fél évig töltötted be ezt a posztot, majd közös megegyezés után távoztál a kapitányi tisztségről.

M. T.: A sportban általában, de a vízilabdában különösen érvényes, hogy mindig nüanszokon múlnak a dolgok. A vezetésem alatt a válogatott összességében jól teljesített. A csapattal legtöbbször nemhogy megléptük a kritikus negyedöntőket, de öt éven át mindig valamilyen érmet hoztunk Magyarországnak. A 2022-es évben jónéhány extra körülmény volt a csapat körül, ami megnehezítette az éremszerzést és talán nem is volt meglepő a sikertelen hazai világbajnokság után a távozásom, hiszen a magyar vízilabdában nagyon nagyok az elvárások, az első számú felelős pedig mindig a vezetőedző, mivel ő választja a játékosokat, ő dönt a csapatot érintő folyamatokról, taktikáról.

B. A.: Szövetségi kapitányként elérted a szakma csúcsát. Egy ilyen időszak lezárása jó pillanat lehet arra, hogy az ember összegezzen magában. Te összegeztél?

M. T.: Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy könnyű szívvel tettem meg. Az első pillanatokban leginkább negatív gondolatok uralták a lelkem, és egyáltalán nem összegeztem. Később persze elkezdtem azon gondolkozni, hogy egy kapitányi poszt után mi lehet a következő lépcsőfok, mert ebből a státuszból igen nehéz új útra lépni. Ez a poszt a szakma legteteje, még a nemzetek között is a legmagasabb szint. A magyarokon kívül még van ugyan négy-öt hasonló kvalitású válogatott, de mi vagyunk azok, akik a legtöbbet nyertünk az olimpiák történetében, és az éremtáblázatot is messze mi vezetjük a többi ország előtt. Ennek okán mondhatjuk, hogy ebben a sportágban Magyarországé az egyik legkomolyabb és a legelismertebb kispad.

Az idő sok mindent megold, most néhány hónap elteltével azt mondom, hogy van ennek jó oldala is, hiszen talán az első olyan időszakomat élem az elmúlt harminc év után, amikor nincs egy aktuális nagy sportfeladat előttem és nem vagyok teher alatt. Jónéhány érdekes megkeresést kaptam az elmúlt hónapokban, de nem kell azonnali válaszokat adnom, ezért van rá lehetőségem, hogy nyugodtan döntsek a jövőmről és a számomra legjobb választást hozzam meg majd.

B. A.: Mind sporthoz kötődő?

M. T.: Igen, de nem feltétlenül csak a vízilabdához. Már a kapitányi időszakom alatt is kaptam felkéréseket kluboktól és már akkor képzéseket tartottam elsősorban utánpótlás vonalon, amiknek mindig örömmel mondtam igent. Érdekesség, hogy az elmúlt időszakban más sportágból is kaptam felkéréseket. Lányaim röplabdáznak, úgyhogy ennek okán még sportági konferenciákra is meghívtak. Az első hallásra talán viccesnek tűnhet nem hozzáértőként egy ilyen rendezvényen ott ülni, de nagyon jó mód arra, hogy a sportok között átjárhatóság legyen. A pályám során én sokat konzultáltam és konzultálok más sportágakban dolgozó szakemberekkel, például Marco Rossival és Mocsai Tamással, akikhez nemcsak szakmai kapcsolat, hanem többéves barátság is fűz. Mindezek mellett számos alkalommal kilépek ebből a keretből, hiszen cégeknél, egyetemeken és középiskolákban is tartok előadásokat, legtöbbször arról, hogyan működtünk mi a vízilabdában. Hogy lett belőlünk csapat, hogyan motiváltuk magunkat és hogyan másztunk ki krízisekből.

B. A.: Hol látod a céges és a sportolói lét között az átjárást?

M. T.: Amikor az első ilyen előadásomat tartottam, nem is gondoltam volna, hogy ennyi párhuzam van a két dolog között, ahogy azt sem, hogy hallgatóság számára mennyire izgalmasak azok az életképek, történetek, amiket ott elmesélek. Úgy vélem, a legtöbb cég azért hív meg sportban sikeres embereket, mert hitelesek, és az elért teljesítményük megkérdőjelezhetetlen. A cégek tehát elve keresik a párhuzamokat és azokat az autentikus személyeket, akik a fejlődésüket segíthetik, vagy akik kicsit más oldalról tudják szemléltetni a tréning technikákat, mint ők, hiszen mi már megtörtént eseteken keresztül tudjuk szimbolizálni a folyamatokat. Ezek a példák könnyen konvertálhatók a munkahelyi létbe, ahol egy vezető ugyanúgy 7–20 fős osztályokat, csoportokat irányít, ahogy egy edző vagy szövetségi kapitány. Neki ebben a közegben kell összhangot teremteni, kríziseket megoldani és napi szinten motiválni, és nem engedni, hogy a meglévő sikerből visszavegyenek. Mi sportolóként ezeket a folyamatokat sokkal gyorsabban éljük meg, hiszen egy vízilabdázónak hetente akár kétszer is, egy nagy tornán pedig két hét alatt hét alkalommal kell csúcsra járatnia magát. Ráadásul nálunk az eredményjelzőre rögtön felkerül a végeredmény, és azonnal szembesülsz azzal, hogy nyertél vagy pedig vesztettél. Ez pedig kihat a mérkőzések utáni állapotra, amit kezelni kell, legyen szó sikerről vagy éppen sikertelenségről. A vállalati közegben nem élik meg ennyire intenzíven ezeket a helyzeteket, az építkezés gyakran lassúbb, és a folyamatokat sok esetben negyed, fél- vagy egyéves periódusok után kell értékelni, de a motívumok egyformák.

B.A.: Milyen csatornákon jut el hozzád egy-egy cég?

Nagyon sokan közvetlenül keresnek meg, mert már hallották, hogy tartok ilyen előadásokat, de számosan vannak olyanok is, akik viszik tovább a híremet a régi munkahelyükről az újba is. Ilyenkor örülök a legjobban, mert ez a legjobb visszajelzés arra, hogy amit hallottak azok hasznosak és tetszett nekik. Természetesen a vállalatok gyakran ügynökségeket bíznak meg a motivációs előadók megtalálására. Örülök, ha egy ügynökség engem kér fel, mert ők jól átlátják a piac adta lehetőségeket és tudják mivel lehet legjobban kiszolgálni az igényeket. Legutóbb is pont így történt, amikor a BNB Hungary ügynökségen keresztül talált meg az ország egyik legfontosabb pénzügyi szereplője. Ez a cég leginkább egyedi tartalmakkal igyekszik kiszolgálni a felkérőit, ennek okán nagyon sokszor egyedi előadásokat tartok, ami nekem is kihívás.

B. A.: Tudom, hogy hátrányos helyzetű társadalmi csoportokat is próbálsz támogatni. Ez egyfajta személyes küldetés nálad?

M. T.: Nem szoktam ezeknek a szerepvállalásoknak nagy hangot adni, mert nem ez a fontos benne számomra, hanem mert egyszerűen segíteni szeretnék azoknak, akik rászorulnak. A válogatottban és a BVSC-n belül is volt néhány kezdeményezésem, hogy bevonjam ebbe a játékosaimat. Nagyon jó érzés volt, hogy néhányuk velem tartott, és a végén egyikük sem bánta meg, de leginkább egyedül szoktam ezekben részt venni. Úgy gondolom, azzal, hogyha tudunk valamit adni vagy hozzátenni a hátrányos helyzetben lévő emberek életéhez, lelkéhez, akkor tegyük hozzá, ami tudunk. Gyakran megindítók és elgondolkoztatók ezek a szerepvállalások.

B. A.: Jól látom, hogy elérzékenyültél?

M. T.: Igen, mert eszembe jutott az a hátrányos helyzetű kisgyerek, akivel egy pár nappal ezelőtti rendezvényen találkoztam, és nagyon megindító volt.

B. A.: Ezek szerint nagy lelked van?

M. T.: Bizonyos fokig a személyiségemből ered és talán édesanyám jellemzője volt, talán tőle örököltem és ő nyújtott ebben példát számomra. A „rossz” ebben az, hogy emiatt sokszor nem is tudok nemet mondani, azonnal elkezd a megoldáson járni az eszem. És vagy én segítek, vagy megtalálom azt a módot vagy az embert, aki segíteni tud még akkor is ha ez időbe és energiába is kerül, de ilyenkor nem igazán gondolkodom ezen.

B. A.: Ha már a megpendítettük a lélek húrjait, edzőként mennyire kell pszichológusnak is lenned?

M. T.: Ma már egy komoly stáb dolgozik a csapatok mellett, ennek része a mentál tréner vagy pszichológus is. Én mindig törekedtem arra, hogy a velem dolgozó szakemberek a feladatuk mellett pozitív energiákat is sugározzanak, mert ez jó atmoszférát teremt. Az edzői munka egyik legfontosabb feladata, hogy el kell hitetni a játékosokkal, hogy én hiszek a sikerben. Ha azt látják, hogy bízom bennük, és ezáltal el tudunk menni a legvégső pontig, és győzhetünk akár egy adott meccsen vagy egy tornán, az egy jó kiindulópont. A bizalom, a kölcsönös bizalom, a magabiztos vezetői attitűd alapfeltétele a sikernek. Mindezek mellett persze ott vannak az egyéni kapcsolatok is, amikben én nagyon hiszek. Jóllehet a túlzott közvetlenségemet már sokan felrótták nekem, de én olyan vagyok, amilyen vagyok, és nem akarok más lenni. A célom mindig az volt – és ezen dolgoztam a stábommal –, hogy a körülmények mindig jók legyenek, a játékosok örömmel jöjjenek edzeni, és még a súlyok emelgetése mellett is legyen rajtuk egy mosoly, és ne a túlfeszülés akadályozza meg őket abban, hogy kiteljesedjenek.

B. A.: Tizenkét évet játszottál Olaszországban, ami a karriered egy jelentős időszaka. Mit tett hozzád ez a tizenkét év? És ezt most minden szempontból kérdezem.

M. T.: Rengeteg köszönhetek ennek a tizenkét évnek. Az nagyon motiváló volt – és ezért akartam kint játszani –, hogy akkor Olaszországban volt a világ legjobb és legerősebb bajnoksága. Öt csapatnál játszottam, kintlétem alatt hét edzőm volt, mindegyikük fantasztikus szakember, rengeteget tanultam tőlük, de már akkor tudtam, hogy én egy kicsit a magam útját szeretném járni. Az ország kultúrája, az ott élő emberek életélvező habitusa már csak hab volt a tortán. Az olaszok egyébként élnek-halnak a sportért, és nagyon profin állnak hozzá a csapatsportokhoz is. Ebben a miliőben nekem nagyon tetszett, hogy bármilyen kategóriájú csapatról legyen szó, amit csináltak, azt a legjobb tudásuk szerint csinálták. A játékosok másik fontos attitűdje az, hogy mentálisan nagyon tudták inspirálni egymást a mérkőzések előtt és közben is. Ezt egyébként mi is számtalanszor megtapasztaltuk, amikor szembejött velünk az olasz válogatott.

B. A.: Ez itthon nem annyira működik?

M. T.: Azt nem mondhatnám, hogy nem, de még van mit dolgozni ezen. Az olaszok viszont sokkal jobbak abban, ahogyan a kudarcokat feldolgozzák, mert tudják, hogy egy ilyen helyzetből hogyan lehet gyorsan továbblépni. Sokkal jobb módszerrel és sokkal gyorsabban segítik át magukat a kríziseken. Bennünk akár még huszonnégy óra múlva is megmaradt az élmény, legalábbis játékos korom egy korai szakaszában bennem gyakran ott maradt. Sokszor nem tudtam túltenni magam, és ehhez akkor még nem volt segítségem, de kint ezt megtanultam kezelni. Ezt a technikát a munkám során mindig megpróbáltam átadni a mellettem dolgozóknak is. Ugyanis legyen szó akár sikerről, akár kudarcról, abban huszonnégy órán túl benn ragadni nagyon veszélyes, mert nem tud az ember, a csapat tovább építkezni.

B. A.: Tizenkét év után hazajöttél. Most visszamennél Olaszországba, vagy akár a kötődésed okán nem kerestek meg onnan ajánlatokkal?

M. T.: Jó érzés, hogy már most sok helyről kaptam megkeresést, külföldről is. Kétségtelen, hogy Olaszországot nagyon szeretem. Játszottam északon és délen is, ahol meg nem vízilabdáztam, azt turistaként jártam be. A feleségem és mindkét lányom beszél olaszul, és az a szerencsénk, hogy mi elég könnyen tudunk váltani. Ha most a váltás Olaszországot jelentené, akkor az egy könnyebb út lenne, más országok esetében más lenne a helyzet, de nincsen megoldhatatlan feladat. Egyelőre ez most nem napi kérdés, ha egyszer odajutunk, hogy tényleg át kell menni egy hídon, akkor ezen majd ráérünk akkor gondolkozni. Én egyébként nagyon szeretek itthon lenni, mert Magyarország kivételesen szép, jól élhető ország és rengeteg lehetőséget tartogat számunkra nap mint nap.

B. A.: A bevezetőmben megemlítettem, hogy úgy élsz, mint egy olasz, és úgy dolgozol, mint egy német. Helytálló a jellemzés?

M. T.: Találó a hasonlat. (Nevet.) Az biztos, hogy hetente kétszer lemegyek egy barátommal a Császár uszodába, leússzuk a magunkét, és utána bemegyünk a kedvenc kávézónkba, és megiszunk olaszosan egy ristrettót a pultnál és mindenki megy a dolgára. Egyébként otthon is rítusa van a kávézásnak, nálunk a reggeli kávé szigorúan kotyogóban készül. Ezek az átcsempészett apró hétköznapi tradíciók megvannak az életemben, de emellett szeretem az olaszok életvitelét, a divatot, a lezserséget, és egy ideig olasz autóm is volt. És persze az olasz konyhát is imádom.

B. A.: Főzöl is?

M. T.: A grillezés az az én reszortom, mint amolyan férfimunka, de készítek olasz ételeket is. Mondjuk a feleségemet nehéz túlszárnyalni e tekintetben, aki szerintem éttermi színvonalon főzi meg az olasz ételeket, de a gyerekeim szerint a carbonarát csak nekem szabad csinálnom. (Nevet.)

B. A.: Ha már a család szóba került: a hátországod hogy viseli-viselte a sportolói léted? Hiszen a környezet számára ez nagy alkalmazkodást is jelent, olykor lemondásokkal is jár.

M. T.: A mind a lányaim, mind a feleségem nagyon komoly karakterek, és én is itt vagyok mellettük. (Nevet.) De komolyra fordítva: a sportolói élethez, az állandó jövés-menéshez alkalmazkodni nagyon nehéz, már csak azért is, mert mire az ember párja megtalálná a helyét az adott országban, közegben, addigra újból csomagolni kell. Ezért nagy hála és szeretet a feleségemnek, aki az elmúlt években rengeteg mindent magára vállalt, és a gyerekeinkkel történő mindenfajta törődésben is oroszlánrésze volt. Biztos hátteret teremtett, ami szerintem nagyon fontos ahhoz, hogy egy sportban dolgozó személy sikeres legyen. Arra viszont mind a ketten törekszünk, hogy az évi szabadságainkat intenzíven töltsük el a gyerekeinkkel együtt, de arra is ügyelünk, hogy legyen mindig mi-időnk is, amikor csak ketten vagyunk. Mostanság zenei turisták lettünk, koncertekre járunk legtöbbször Olaszországba, és nagyon élvezzük. A zenét nagyon szeretem, néha zongorázgatok is, bár a családom szerint nem mindenki örömére. (Nevet.)

B. A.: Mind a két lányod sportol, számukra ez evidens volt?

M. T.: Mind a kettőnek a saját döntése volt. A nagylányom végigkísérte azt az időszakot, amikor még játszottam, és látta, hogyan készültem, hogyan hangoltam rá magam, mennyit edzettem, hogyan játszottam. Szóval semmi nem volt zsákbamacska. Valószínűleg ez a minta is hozzáadott ahhoz, hogy nagyon maximalista lett nemcsak a sportban, hanem a tanulásban is. Elképesztő álmokat képes kitűzni maga elé, sokszor engem is meglep, hogy mennyi terhet rak a maga vállára, de az a kemény benne, hogy a céljait mindig eléri. Először az U17-es, most az U19-es röplabda-válogatott kapitánya, szóval itt tartunk most. A kisebbik lányomat pedig magával rántotta a nővére elánja, elszántsága, ő így került a háló mögé.

B. A.: Van olyan, hogy nincsen sport?

M. T.: Olyan nincsen, minden nap van valamiféle mozgás, ha úszás, akkor úszás, a beszélgetésünk után például tenisz van. Ez az igazi énidőm, meg is kapom sokszor a családomtól, hogy magamra mindig tudok időt szakítani. De ez nekem nagyon fontos, mert a sport nekem egy életforma, ami feltölt a mindennapi energiával.

Írta: Barna András, | Képek: Balogh Róbert