A jóreménység nevében

Hosszú percekig töprengtem azon, hogyan vezessem fel a Ljasuk Dimitryvel készült interjúmat, pedig amióta megnéztem a Jóreménység-sziget, majd a Tisza nevében című filmjét, azóta tudom, hogy meg akarom ismerni ezt az embert. Mielőtt a felcímre pillantva bárki azt gondolná, hogy beszélgetőtársam titulushalmozó, téved. A neve utáni meghatározások életének egy-egy markáns fejezetét szimbolizálják, ilyeténképpen a sor korántsem teljes és véges. Amit viszont egyetlen névjegykártyára sem lehet ráírni, az az a mély érzésű attitűd, ami jellemzi. Egy fantasztikus ember következik.

A tél első igazán zimankós napján találkozunk, bár a nap süt, a szél metsző – jut eszembe arról a pár percről, amíg fotós kollégámmal Dimitryre várunk. Gyorsan szedjük a lábunkat a második emeleti irodáig, ami aznap hibernált állapotban van, a kollégáim ma otthon dolgoznak – mondja vendéglátónk.

A fotózással kezdünk, ez kihívás lesz – olvassuk ki egymás tekintetéből, miközben körben analizáljuk a teret. Dimi, a filmes és maximalista, mindent megtesz az ügy érdekében, hogy megoldja az ingerszegény állapotot. Csak pislogok, mint hal a szatyorban, ugyanis szó szerint mindent megmozgat, hogy színt varázsoljon a terekbe: asztalokat mozgatunk, lebontjuk az ünnepi díszfényt, hátteret készítünk, képet veszünk le és plakátokat teszünk fel, hogy a hófehér falak életre keljenek. Közepes sikert aratunk, majd megbékélünk a helyzettel.

Közben mindenről is beszélgetünk, ebből sokszor kimaradok, mert a képhőmérséklet, az objektívek és a látószögek nem pont az én asztalom, de azért ennek farvizén a filmkészítés és a Tisza is szóba kerül. Elgondolkozom: édesapám Tiszabőn született, gyerekkoromban millió történetet mesélt, szerelmese volt a folyónak, ahogy a nagyapám is, szóval akár genetikusan is belém lehetett volna kódolva, mégis csak felnőtt fejjel érintett meg a folyó és a Tisza-tó is, de már nem engedtem el. A genetika Dimitrynél jobban működött, mint nálam, viszont ahhoz, hogy ez nála és a filmjei által mementóvá váljon, hozzájárult egy szerelmi bánat is – de ez már többé-kevésbé a történet vége.

Barna András (B. A.): Leningrádban születtél, szovjet állampolgár lettél, majd voltál, ugyanakkor ukrán–magyar gyökereid vannak, igaz, nagyon korán – egyévesen – Magyarországra kerültél. A neved alapján, ha valaki nem ismer, nem is gondolja, hogy magyar vagy, ugyanakkor a Tiszáról készítesz dokumentumfilmeket. Tegyük rendbe a gyökereket, aztán meg minden mást is!

Ljasuk Dimitry (L. D.): Édesapám ukrán, édesanyám magyar, mind a ketten leningrádi orvosi egyetemre jártak, ott szövődött közöttük a nagy szerelem, és én is ott születtem. Egyébként azért lettem Dimitry, mert akkoriban az Omega együttes Lénája nagy sláger volt, amit édesapám nagyon szeretett – imádta a zenekart. Egyébként az anyai nagyanyám, aki kijárt hozzájuk, mindig vitt ki lemezeket, hogy édesapám megismerje a magyar popkultúrát, ha már később úgyis ideköltözik.

B. A.: Tudott vagy megtanult magyarul? Mert ehhez azért nem ártott, ha tudja a nyelvet.

L. D.: Egy szót sem beszélt magyarul korábban, de édesanyám és az anyai nagymamám – aki magyartanár volt – tanították, úgyhogy jó kezekben volt. Meg is tanult, bár mindig volt egy kis vicces akcentusa, ami viszont soha nem vált hátrányára, a betegei pedig nagyon szerették.

B. A.: Milyen orvos volt?

L. D.: Háziorvos, és a legnépszerűbb a városban, mindenki hozzá akart járni.

B. A.: Tiszafüreden?

L. D.: Igen, ott, de előtte sokfelé laktunk: Kisújszálláson, Karcagon, Tatabányán, Pilisvörösváron, és végül Tiszaörvényesen építettük fel a családi házunkat. Talán nem véletlenül… Édesapámnak édesanyám mellett a második nagy szerelme ugyanis a Tisza volt. Rengeteg eljártunk kettesben a kiskörei víztározóhoz pecázni. Apám alakja és a Tisza bennem teljesen összeforrt, és valahányszor rá gondolok, mindig azok az idők idéződnek fel bennem.

Tinédzserkoromban egyébként nagyon kerestem a gyökereimet. Leningrádban születtem, szovjet állampolgár voltam a Szovjetunió összeomlásáig, ugyanakkor Magyarországon éltem, több városban, és emiatt több iskolába jártam. Soha nem találtam a helyem, ki is közösítettek a származásom, a nevem és a hajam miatt is, de ezek az atrocitások más oldalról meg is erősítettek engem. Azt is meg kellett tapasztalnom, hogy a sztereotípiák nemcsak gyerek-, hanem felnőttkorban is működnek. Sokszor meg kellett küzdenem azzal az úgynevezett „mássággal”, hogy nem úgy nézek ki, mint egy „magyar gyerek”.

Visszatérve gyökerek kereséséhez: amikor egy évig Amerikában éltem és honvágyam volt, akkor például nem a Parlament vagy egyéb látványosságok jutottak eszembe, hanem a folyó, akkor éreztem azt, hogy nem az ország emblematikus szimbólumai hiányoznak, hanem valójában a Tisza, a Tisza-tó az én hazám. Ide húznak édesapám gyökerei, és az enyémek is, a Tisza az, amiről mind a ketten azt gondoltuk, hogy befogadott minket. Úgy érzem, hogy nekünk nagyon sokat adott, ezért amikor elkezdtem filmezni, tudtam, eljött az idő, amikor már én is vissza tudok adni valamit ennek a folyónak.

B. A.: Kifejtenéd, hogy a befogadás mit jelent számodra?

L. D.: Egy folyónak nincsenek előítéletei, nem kérdezi, honnan jöttél, ki vagy te és mit akarsz, egyszerűen csak ad, befogad. Amikor elkezdtem filmezni, azt láttam, hogy ezt a folyót nem becsülik meg a népek. Nemcsak a magyarok, hanem a partján élő más nemzetek sem. Ezen próbáltam meg változtatni azzal, hogy filmeket, rövidfilmeket készítek. Szóval én nem a Tiszának mentem, hanem lementem a folyót filmezni. Mely utóbbit teljesen autodidakta módon tanultam meg, éppen ezért nagyon sok időt és inspiráló dolgot kellett az elsajátításába belefektetnem. Mindent elolvastam és megnéztem, amit a szakmával kapcsolatosan lehetett, például nagyon sok amerikai masterclasst, ahol Scorsese és más rendezők tanítják a rendezést és a filmkészítést – nem feltétlenül csak a technikai oldalt, hanem filozófiát és a szenvedélyt is. Rengeteget merítettem ebből. A filmezéseim során vettem észre azt, hogy milyen szennyezett a Tisza. E felismerés után kezdtem el természetvédelmi filmeket csinálni, aminek a csúcspontját A Tisza nevében című alkotás jelentette. Ezt később több országban is bemutatták, sőt az ukrán köztévében is.

B. A.: Volt ennek bármilyen visszhangja?

D. L.: Járt nálam egy ukrán forgatócsoport, akik dokumentumfilmet készítettek erről. Sok alapvető probléma került elő, ami az adott rendszer és Ukrajna hiányosságaiból fakad, mert nincs mondjuk szemétszállítás, nincsen szemétfeldolgozó, de ugyanekkora gond az edukáció hiánya is.

A magam részéről sok mindent megteszek azért, hogy ez változzon: elmegyek szemétszedésekre, előadásokat tartok iskolákban, egyetemeken, cégeknek, nagyon sok időt és energiát beletettem ezekbe már, olykor a magánéletem rovására is. Erre mondta azt a coachom: Dimitry, te céget is vezetsz, forgatsz is, és próbálod terelgetni meg menteni a Tisza ügyét, szóval két-három ember életét éled. Azt gondolom, hogy alapvetően én egy ilyen típus vagyok, ösztönösen segíteni akarok, ahogy a filmjeimmel is teszem. A Jóreménység-szigetben is meg akarom menteni az apám életét, ahogy a valóságban is meg akartam. De én más embereken is segíteni akarok és a folyón is.

A Tiszán eltöltött idő erős kapcsokkal köt, és motivál, hogy tegyek valamit a folyóért, és filmeket csináljak. Némileg paradox állapot, hogy „félig magyarként” – miközben teljesen annak érzem magam – akarok tenni valamit ezért a dologért, ráadásul a szennyezés nagy része Ukrajnából jön, ami számomra egy belső feszültséget is okoz.

B. A.: A Jóreménység a te filmed, vagy csak vannak benne az életedből motívumok?

L. D.: Hetven százalékban valóság, harminc százalékban fikció. Az apámmal kapcsolatos dolgok igen, a sziget és a kunyhó az nem teljesen, abban vannak szépítések. De a lényeg, hogy a szigetet nem adták el.

B. A.: Nyilván, mert arról a mai világban tudnánk…

L. D.: Egyébként ezt a részt pont azért tettem bele, mert én ezzel tiltakozom. Nézzük csak meg a Fertő tó körül történteket! Nem lehet mindig csak a pénz a legnagyobb úr.

B. A.: Édesapádról sok szó esett. Mesélnél édesanyádról, aki szintén szereplője a filmednek?

L. D.: Édesanyám is orvos lett, az ÁNTSZ-ben dolgozott, ma már nyugdíjas, és van egy öcsém is, aki Ausztriában él és dolgozik. Én sokkal inkább apás voltam, az öcsém sokkal inkább anyás. Édesapám adta nekem a szenvedélyt és az élet szeretetét, édesanyám pedig a tudásvágyat, tisztességet és a segítő szándékot. Rajtuk kívül persze a nagyszülőktől is nagyon sokat kaptam. Én úgy töltöttem el a nyaraim vagy a téli szüneteim nagy részét, hogy elmentem Ukrajnába. Édesapám majdnem az ország közepéről, egy kis faluból, Mizocsból származott, ahol a szülei földet műveltek, állatokat tartottak, tehát nagyon természetközeli életet éltek. Mellettük láttam azt, hogy az ember számára mennyire értékes és fontos a természet, a víz és az ember kapcsolata.

B. A.: Honnan jött a bátorság, hogy a Jóreménység-szigettel egy mozifilmben is kiteljesedjél? Ráadásul azt a dokumentarista műfajt, amit te csinálsz, a moziba bevinni a filmes szakmában jártasabb emberek számára is elég kockázatos, a film hosszáról nem is beszélve…

L. D.: Nagyon régóta szerettem volna mozifilmet csinálni, már gyerekként is művészmozikba jártam, ilyen típusú filmeket néztem. Lehet, hogy innen ered az, hogy mindig is szerettem volna nyomot hagyni az emberekben. Szeretném, ha a filmjeimen elgondolkodnának, ha hatással lennének rájuk, ami után pozitív irányba indulnak el valamilyen területen. Azt gondolom, az a jó film, ami erre képes.

Mira Nair indiai rendező mondta egyszer: fontos, hogy a kezdő alkotók első filmje önmagukról szóljon, vagy arról a közösségről, ahol felnőttek, vagy arról a helyről, aminek a történetét el tudják mesélni. Mert ezen keresztül lehet legjobban megtanulni a filmkészítést és a történetmesélést. Tulajdonképpen én is ezt csináltam a különböző típusú filmjeimmel, amelyek döntő többsége a Tiszáról és a Tisza-tóról szólt, az ember és a természet kapcsolatáról. Amikor megtaláltam a szigetet és kiköltöztem oda, már pontosan tudtam, hogy ez az a hely, ahol ezt a filmet én meg tudom csinálni. Miközben akkor még fel sem tudtam mérni, hogy mozifilmet csinálni milyen nehéz. Hatalmas fába vágtam a fejszémet. Ha tudom, hogy ez mekkora munka, akkor bele sem kezdek – egyébként meg de… (Nevet.)

B. A.: Kint is laktál fél évig?

L. D.: Igen, 190 napig úgy, hogy teljesen kiszakadtam a világból. Küzdöttem az elemekkel, télen a hideggel, a metsző széllel, nyáron negyven fokban pedig együtt laktam egymillió szúnyoggal. Olykor nem nagyon volt mit enni. Szóval ez részemről vakmerőség volt, meg bátorság is – no meg valahol egy lehetetlen küldetés, de soha nem gondoltam erre, mert a belső motor mindig elindult, és vitt tovább. Aztán ha az ember ezt csinálja, akkor egyre erősebb lesz mindennap, látja, hogy halad, történik valami, és kezd az egész egységgé összeállni.

B. A.: Mennyire dolgoztál magányos farkasként? Némelyik jelenet azt sejtette, hogy volt segítséged.

L. D.: A film kilencven százalékában egyedül voltam, de nyilván akadtak olyan jelenetek, helyszínek, pályaudvar, étterem, amiket egyedül képtelenség lett volna megvalósítani. De ezeken kívül mindent én csináltam, én írtam a forgatókönyvet, én vágtam a filmet, én írtam az összekötő szöveget, és még a drónfelvételeket is én készítettem. Rengeteget tanultam a filmkészítés ideje alatt.

Igazából a bemutató előtt ideges voltam, nem tudtam, biztosan jó-e, ha az életemből, a saját lelkemből ennyi mindent kiadok. Vajon nem fogja-e a közönség félreérteni? Nem gondolják majd azt, hogy egy magamutogató ripacs vagyok? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem, és nagyon féltem, mert tudtam, hogy sérülhetek ettől. Szóval nem tudtam, hogy az emberek befogadják-e majd ezt a történetet, a tempóját, a mondanivalóját. Ma már nagyon boldog vagyok, hogy minden úgy alakult, ahogy reméletem.

B. A.: Hányan látták eddig?

L. D.: Majdnem harmincötezren, de fent van már egy jó ideje a Netflixen és a Filmión is, mindemellett hamarosan a film weboldalán is elérhető lesz tizenkétféle felirattal és angol nyelvű szinkronnal is. A független filmek közül egyedül az utóbbi éveket nézve a Magyarázat mindenre című film előzi meg az enyémet – ez úton is gratulálok Reisz Gábornak, nagyon jó és fontos filmet készített -, bár nekik volt szlovák támogatásuk, nekem viszont semmilyen nem volt, nem is kértem sehonnan és persze lehet nem is kaptam volna. Mindent egybevetve az utóbbi évek legsikeresebb valóban független filmje lett. Több díjat is nyert a film, amiről azt is írták, hogy kultfilmmé vált, ahogy maga a sziget is, hiszen létezik. Egy közösségi pihenőhelyet csináltam belőle. Működik, van könyvtár, vannak padok, virágok, és persze paradicsom is. Mindenki rendben tartja, és az egész Tisza-tavon ott van egyedül szelektív gyűjtő is. Boldog vagyok, mert a Jóreménység-szigetből egy nagyon szép történet lett, a közönség pedig felemelte az alkotást.

2018-ban készítettem el az első filmemet, de ha akkor valaki azt mondja nekem, vagy én mondom valakinek, hogy négy évvel később mozifilmet fogok csinálni, az biztos, hogy bolondnak tart, de minimum naivnak. Egyébként sokszor valóban naiv vagyok, de szerintem kell az, hogy az ember néha oktalanul higgyen dolgokban, hogy belekezdjen, meg merje csinálni.

B. A.: Ha most visszakanyarodunk az időben, mondjuk középiskolás korodban mennyire gondoltál arra, hogy milyen irányba menj? Éreztél késztetést bármilyen művészeti vonal, vagy akár a szüleid foglalkozása okán az orvosi pálya vagy más irány felé? Ezt már csak azért is kérdem, mert a végzettségedet tekintve közgazdász lettél.

L. D.: Az orvosi pálya látens módon megjelent, de mivel hosszú évekig volt vérfóbiám, például ha elvágtam a kezemet, elájultam, szóval ez így nem lehetett opció. Egyébként furcsa, de a fóbiám akkor múlt el egyik napról a másikra, amikor megmentettem egy ember életét, akit egy üveggel fejbe vágtak, és én leszorítottam a sérült artériáját.

Egyébként autótervező szerettem volna lenni, ezért is mentem ki az Egyesült Államokba, Los Angelesbe, de mivel nem tudtam finanszírozni a tanulmányaimat, ezért egy év után hazajöttem.

B. A.: Ezek szerint jól is rajzolsz?

L. D.: Igen. A mai napig festek, szobrászkodom, rajzolok, nagyon sok festményem van. Ugyanakkor a diákéveim óta a kereskedelem is érdekelt, árultam kukoricát, gyártottunk diszkólámpákat, hangfalakat az egyik barátommal, és alapítottam egy saját ruhamárkát is Salvarini néven, aminek darabjait leginkább a főiskolán árultam. Szóval két alapvetés dolgozott bennem: a kereskedelmi és a művészi véna. Édesanyámnak az utóbbiról meg is jegyezte az egyik általános iskolai tanárom, hogy belőlem egyszer még kibukik a művész. Ami így is lett, mert az alkotás folyamatában érzem magam a legjobban. Szeretek valami értelmeset létrehozni, legyen szó filmről, kétkezi munkáról vagy például egy szemétdarálóról, vagy egy önfenntartó lakókocsiról, amin már két éve dolgozom.

B. A.: Akkor hogyan lett ebből a végén reklámügynökség?

L. D.: 2004-ben a Gábor Dénes Főiskolán még javában tanultam a programozást, amikor megalapítottam a cégemet. Ugyanis rájöttem, hogy én egyáltalán nem akarok programozó lenni. Őszintén szólva csak azért mentem oda, mert a szolnoki főiskola nem jött össze, és húszévesen nem akartam föladni a felsőfokú végzettség megszerzését. Az igazsághoz persze a szülői és a nagyszülői nyomás is hozzátartozik, akik gyengéd erőszakkal terelgettek efelé, mert nem akarták, hogy csak nekem ne legyen diplomám a családból. Ugyanakkor a saját cégem profiljához ez egyáltalán nem volt szükséges. A Gábor Dénest nem is fejeztem be, onnan átmentem a Heller Farkas Főiskolára, és ott fejeztem be a tanulmányaimat, közgazdász lettem. Harmincéves voltam ekkor, és már öt éve működött a vállalkozásom.

B. A.: Miért épp a reklámszakma?

L. D.: Amikor hazajöttem Amerikából, azt gondoltam, hogy Magyarország a lehetőségek országa – mondom, naiv vagyok –, és vállalkozni akartam. Nem a pénz motivált a cégalapításkor leginkább csak az, hogy így szabadabb lehetek. A magam ura akartam lenni, és felelősséget akartam, üzletet csinálni, szolgáltatásokat eladni. Az első munkám a globalplaza.hu egy ár-összehasonlító weboldal volt, majd ez az irány alakult, fordult át az idők során reklámügynökségi tevékenységgé. Ma tulajdonképpen ezen a területen mindent is meg tudunk csinálni, legyen szó kommunikációról, marketingkommunikációról. Sok nagy cég volt már a partnerünk, és sok nagy projekten vagyunk már túl. Tehát az elmúlt tizenkilenc évben sok mindenen átmentünk, és átvészeltünk három nagy válságot is.

B. A.: A neved után rengeteg titulus sorakozik. Te hogyan aposztrofálod magad?

L. D.: Nem könnyű a kérdés. Alapvetően hosszú évek óta vezetem a céget, de a filmezéssel egy új korszak kezdődött, a környezetvédelmi filmezéssel pedig egy még újabb, ami más csatornákat is elindított. Viszont az előadásokból, a szemétszedésből és az ehhez kapcsolódó társadalmi szerepvállalásokból nem lehet megélni. Éppen ezért a cégemet a filmezés felé fogom elbillenteni, és ebbe az irányba fogok továbbmenni, mert ez és a környezetvédelmi tevékenység nagyon érdekel. A klasszikus reklámtevékenységet le akarom szűkíteni, és csak olyan cégekkel dolgozom majd együtt, ahol nincs „green washing”, és ahol komolyan gondolják a környezetvédelmet, a fenntarthatóságot. Ugyanis nem akarok hozzájárulni olyan dolgokhoz, amikről tudom reklámszakemberként, emberként, hogy ártanak. Mindemellett fel akarom hívni az emberek figyelmét arra, hogy ne vegyék meg azt, amire nincsen szükségük az élethez, ne halmozzanak fel feleslegesen, mert nem ez kell a boldogsághoz.

B. A.: Nagyjából ezt sugallja a Jóreménység-sziget is, ahol azt mondod, hogy a kicsi is elég a boldogsághoz.

L. D.: Minél egyszerűbb dolgoknak tudunk örülni, annál boldogabbak leszünk. Nem vagyok biztos abban, hogy a dúsgazdag emberek boldogabbak tudnak lenni azoknál, akiknek kevesebbjük van, vagy egyenesen szegények. Minden a belsőtől függ és attól, hogy kinek milyen a lelke. Az, hogy ma mindenki ennyire rohan és hajtja a pénzt, kiveszi az emberből a lelket és a boldogságot is.

B. A.: Ha már érzelmesebb húrokat pendítettünk meg, adódik a kérdés: a szigeten eltöltött napokra visszagondolva ma mit gondolsz az ott eltöltött 190 napról? Volt más „rádöbbenésed”?

L. D.: Minden nap boldognak éreztem magam, pedig az égvilágon nem volt ott semmi ahhoz képest, ami Budapesten vagy egy urbánus környezetben körülvesz. Nyilván egy társ hiánya, keresése, megértése, saját magam és mások elfogadásának gondolata is velem volt. De ez nem rádöbbenés volt, sokkal inkább egy tartós elmélyülés önmagamban.

B. A.: Keresési fázisban voltál akkor?

L. D.: Tulajdonképpen igen, volt egy magánéleti elakadásom, szóval nem csak az édesapám elvesztését gyászoltam meg. Persze ez egy csomó kérdést is felszínre hozott, például azt, hogy milyennek kell lennem ahhoz, hogy én társra leljek, vagy hogy fogadjam el a másikat.

B. A.: Egyébként is jellemző rád, hogy önmagadba nézel?

L. D.: Abban a sztereotípiában élünk, hogy a férfinak mindig erősnek kell lennie, mutatnia az utat, és persze nem sírhat. Mindezt azért, mert ezt várta-várja el a társadalom. Ebbe pedig nagyon sok férfi, az apám is, én is és még ki tudja hányan beleszaladunk, és nem tudjuk feldolgozni, megérteni, hogy mi van bennünk, a lelkünkben – mert nem mutathatjuk meg. Ezért a legtöbb férfi elutasító, ha például szóba kerül, hogy menjen pszichológushoz. Én is ilyen voltam, de később több dolgot is csak úgy tudtam feldolgozni, hogy elmentem pszichológushoz, coachhoz, és rengeteg olvastam és gondolkodtam. Nem hirtelen magamtól világosodtam meg, nem magamnak köszönhetem ezt, hanem korábbi párjaimnak, akik rásegítettek erre az útra és megmutatták, hogy van értelme magunkon dolgozni. Nagyon hálás vagyok nekik ezért! Ez vezet oda, hogy az ember jobban megértse a saját maga működését, illetve hogy a másik ember működését is. Csak így lehet esély arra, hogy boldogan éljünk, nem bezárkózva, tüskékkel felvértezve. Szóval a férfiaknak is kell foglalkozniuk a lelkükkel, nemcsak a nőknek.

B. A.: Korábban már beszéltünk arról, hogy merre szeretnéd folytatni. Lehet egy Jóreménység-sziget 2. is?

L. D.: Több nagyjátékfilmet szeretnék csinálni, van két félkész forgatókönyvem, vázlatom, történetem is. Nyilván ezekhez már több pénz is kell. A mikor és hogyan tehát még kérdéses. De folytatom a dokumentumfilm-készítést is, most éppen kettőn dolgozom egyszerre. Úgy érzem, a filmezésben tudok kiteljesedni igazán, éppen ezért ezt megpróbálom átbillenteni abba az irányba, hogy financiális oldalról is működni tudjon, ne csak egy küldetés vagy egy szenvedély legyen, hanem meg is tudjak belőle élni.

B. A. A filmjeid kapcsán hirtelen úgymond egy „látható ember” lettél. Ez a szó jó értelmében mit hozott neked a sikeren kívül, és milyen úton indított el?

L. D.: A Tisza-tó zöld nagykövete lettem, a cím mellé pedig ígéretet is kaptam, hogy támogatni fognak a misszióm hatékonyságában. Ezzel egy időben be is mutattam egy prezentációt Tisza-tó, 2050 címmel, amiben hangsúlyos volt, hogy ezt a tavat csak az ember tudja elpusztítani azzal, ha teljesen körbeépíti, vagy ha a túl sok turistával megzavarjuk, tönkretesszük az ottani élővilágot. Ha meg akarjuk tartani a tó mostani állapotát, akkor szabályozásra van szükség, rendeletekre, nem pedig arra, hogy kiárusítsuk.

B. A.: Több momentum is arra utal, hogy foglalkozol önmagaddal, dolgozol magadon. Ez jelent számodra egyfajta énidőt, vagy ezen felül van más is, amitől feltöltődsz?

L. D.: Két olyan év van mögöttem, amikor nagyon sokat dolgoztam, ráadásul az üzleti életben is egy nehezebb időszakot élünk. Tudom, hogy ezt az életvitelt nem lehet vég nélkül folytatni, de az utóbbi időszak mégis olyan volt, mintha saját magamnak is meg akartam volna felelni, és volt önmagam felé is egy elvárás. Mintha elhoztam volna magammal a gyerekkoromból azt a vágyat, hogy figyeljenek fel rám. Ugyanakkor a filmjeim és a tevékenységem által megkapom a figyelmet és a szeretetet is, ami nagyon jó és motiváló. De időközben rájöttem: nem a sok ember, hanem egy ember szeretete számít, aki mellettem van és majd a jövőbeli családom, gyermekeim. Érzelmes ember vagyok, szerelmes típus, az érintés, az ölelés minden párkapcsolatomban dominált. Szóval az igazi feltöltődést az evezés, a biciklizés és a kirándulások mellett számomra azt jelenti, hogy értékes időt tudok eltölteni a társammal.

Viszlát a Tiszán!

Írta: Barna András | Képek: Balogh Róbert, Ljasuk Dimitry