Ízek, Imák, Szerelmek

Van úgy, hogy egy fantasztikus történetet megismerve az ember legszívesebben szinte egymásra írná a sorokat, mert egyszerre szeretne mindent elmesélni. Nagyjából ebben a helyzetben éreztem magam a Révész Ildikóval és Pásku Ferenccel készített interjúm után. Noha a házaspár a „vegán sonka” elnevezés kapcsán vert kisebb-nagyobb hullámokat előbb a Cápák között üzleti showműsor, majd a szektort elemző érintettek körében, beszélgetés közben már éreztem, hogy Ildikó és Fecó históriája sokkal messzebbre mutat majd egy keresztlevél vizsgálatánál. Ugyanis az életvitelük és gondolkodásuk ékes példája annak az örök igazságnak, hogy mindig az út a fontos, nem pedig a cél.

Egykori belvárosi bérház legfelső szintjén található Ildi és Fecó otthona. A nagypolgári lakás csak a tágasságában és magasságában emlékeztet a korára, mára Ildi keze munkájának köszönhetően a padlástérrel összekapcsolva elképesztően jó ízléssel berendezett lakássá alakult, világító ablakaival akár egy modern szentélyként is megállná a helyét. Talán nem véletlen, hogy erre gondoltam elsőként, amikor Ildi és Fecó körbevezettek, mert – mint később kiderült – Sri Chinmoy, a bengáliai születésű spirituális tanító, guru tanainak követői. Amikor történetükben elérkezünk ehhez a részhez, átszellemülten – de a bigottság legkisebb jele nélkül – beszélnek arról, miért is választották ezt az utat. Elmesélték azt is, hogy nem a tanok miatt váltottak húsmentes életre, ezt az elhatározásukat már jóval korábban meghozták, és sokkal inkább prózai, mint spirituális okok miatt.

A miliő nem hagyja érintetlenül az embert lelkét. A teret uraló fehér szín tisztaságot és egyfajta ünnepélyességét is sugall, amelyben a legélesebb kontrasztot vendéglátóim időnként felbukkanó két fekete macskája jelenti, akik – Fecó szerint – a szerencse szimbólumai.

Aki e némiképp spirituális bevezető után arra számít, hogy egy füstölőkkel körberakott páros életút következik, az téved. Ugyanis Ildikó és Fecó története nagyon is mai, a vállalkozói lét minden nehézségével, sikerével együtt. Azonban minimum három dologban, a felismerésben, a megértésben és az elengedésben, egészen biztosan nem a megszokott klisék mentén halad.

Barna András (B. A.): Egy szélesebb plénum egészen biztosan a Cápák között üzleti showműsorban ismert meg benneteket. A vállalkozásotok azonban már többször is hatalmas fordulatokon ment keresztül. Hogyan jutottatok idáig?

Pásku Ferenc (P. F.): Azt gondolom, hogy minden előzmény és az életünk a szarvasmarhatartáshoz vezethető vissza, amelynek mi egy speciális oldalával foglalkoztunk embriókat állítottunk elő. Ez röviden úgy történik, hogy a tehénből kimostuk a már megtermékenyített petesejtet, azt szexáltuk, lefagyasztottuk, és így értékesítettük. Ahhoz, hogy ezt egy tehénnel meg lehessen csinálni, nagyon oda kell figyelni a takarmányozásra, ami nálunk tulajdonképpen tudományos szinten folyt, hiszen minden egyes egyedre külön-külön grammra kimért, vitaminokkal dúsított takarmányozást folytattunk. Nagyon oda kell figyelni a tenyésztőnek ahhoz, hogy a tenyészállataival meg tudjon jelenni a piacon és versenyeken, ami persze aztán számokban is megjelenik a nap végén.

B. A.: Hogy jött a marhatartás gondolata? Befolyásolt ebben benneteket valami családi vagy rokoni kötelék, mezőgazdasághoz való egyéb kötődés?

Révész Ildikó (R. I.): Debrecenben éltünk, ahol felépítettünk egy jól prosperáló vállalkozást, amit nem is olyan régen, harminc év után hagytunk abba. Ugyanakkor ez köszönőviszonyban sem állt az állattartással vagy a mezőgazdasággal.

Egy város melletti tanyán éltünk, nagyon jó volt, mert mind a ketten imádtuk az állatokat és a természetet. Egy nap az édesapám – ő korábban növénytermesztési ágazatvezető volt az egyik tsz-ben – és Fecó elmentek megnézni egy szarvasmarhatelepet, majd azzal tértek vissza a látogatás után, hogy meg is vették. Az egész nemcsak teljesen spontán módon történt, hanem egy kicsit szürreális is volt, ugyanis korábban soha nem fogalmazódott meg bennünk célként egy ilyen vállalkozás vagy az állattartás ilyen szintje.

B. A.: Ha én elmegyek egy ilyen telepre városi gyerekként, egészen biztosan nem azzal térek vissza a „való életbe”, hogy farmer leszek. Szerintem leginkább a szagokra fogok visszaemlékezni, és nem arra, hogy ez egy kihagyhatatlan lehetőség lenne az életemben. (Nevetek.)

P. F.: Bevallom, én sem tudom, hogy nálam honnan jött ez a vonzalom, de az biztos, hogy a lelkem mélyén mindig bennem volt, hogy egyszer talán szeretnék állattartással foglalkozni. Viszont amikor megláttam ezt a helyet, azonnal megfogott, és egyből azon járt az eszem, hogy ebből egy jó dolgot lehet csinálni, lehet belőle valamit építeni.

B. A.: És mit lehetett, és mennyi idő alatt?

P. F.: Az ilyen telepeknek van egy listájuk, ahol rangsorolják őket, de konkrétan ez a telep még csak jegyezve sem volt, amikor megvettük. Először csak azt tűztük ki célul, hogy bekerüljünk a megyei listába, később már bent voltunk az első háromban, aztán az országos tízben, majd eltelt két év, és mi lettünk az egyik legjobb hazai tejelőszarvasmarha-tenyészet. Majd Európában is elterjedt a hírünk, igaz, akkorra már a tejelőmarha-tartást felváltotta a embrió-termelés.

B. A.: Miért pont ez?

P. F.: Rengeteg állattartással kapcsolatos könyvet, cikket elolvastam. Mivel én szó szerint á-tól z-ig kiolvasok mindent, arra gondoltam, hogy ebben az irányban lehet fantázia. Ez volt az egyik oka a döntésnek, a másik pedig az, hogy amikor a régi telepet eladtuk, akkor utána egy olyan modernet építettünk, ahova akár körömcipővel is be lehetett menni. Ez pedig arra sarkallt minket, hogy más irányban is gondolkozzunk.

B. A.: A szakmádat tekintve mi a végzettséged?

P. F.: Gépész vagyok, tehát vasat, motor többet láttam korábban, mint szarvasmarhát, de abból a szempontból mindenképpen hasznomra vált a végzettségem, hogy egy sor gépet meg tudtam tervezni ahhoz, hogy mindig a lehető legjobbra optimalizáljuk a működésünket. Nem mellesleg Ildikóban is jó társra találtam, nemcsak azért, mert ő is fanatikusan hitt a dologban, hanem azért is, mert a szervezés területén nagyon otthonosan mozog.

B. A.: A vágy és a mersz mellé, gondolom, nem kevés invesztíció is kellett, és persze szakemberek, személyzet is, akik egy ilyen gazdaságot üzemeltetnek.

P. F.: Az elindulásunkat a korábban említett cégünknek köszönhetjük, a hatékony működést pedig annak, hogy amit lehetett, gépesítettünk. Ha volt olyan gép, amit nem lehetett megvenni, akkor megcsináltuk. Ennek és a jó szervezettségnek köszönhetően minimális személyzettel – három-négy fővel – tudtunk működni, de az is tény, hogy nem klasszikus farmergazdaságként. Ma is úgy gondolom, ha mindent kérdésünket racionálisan kezeljük, és azt nézzük, hogy mennyi pénzt tettünk bele, és azt mikor kell vagy lehet kivenni, hogyan térül meg, akkor egyáltalán nem biztos, hogy ez az egész megvalósul. De mi mindig alkottunk…

R. I.: Az egész egy nagy szerelem volt.

P. F.: Rengeteg olyan hasonló vállalkozóval beszélgettem, mint amilyenek mi vagyunk. Az egyiknek jól ment a sora, a másiknak nem. Kerestem a siker titkát, és arra jutottam, hogy az nem más, mint a hit és a szenvedély. Minden vállalkozásban egy bizonyos idő után eljön egy pont, amikor kardinális kérdésekben kell dönteni. Azok, akik ilyenkor racionális elvek mentén akarnak dönteni, és azt latolgatják, hogy most nem megy, nem éri meg, váltani kell, nem biztos, hogy jól csinálják. Akiknek van hitük, valahogy mindig végigmennek az útjukon, bárhogyan is alakuljon életük.

B. A.: A területet tekintve abszolút kívülálló vagyok, de a lefestett emócióitok ellenére is igen nehéz elképzelni vagy azt hinni, hogy csak az érzelmekről szól, mindehhez rengeteg pénz kellhetett, amit nem lehet csak úgy a fiókból előhúzni.

R. I.: Bármilyen abszurd, de mi akkor sem tudtunk pályázati pénzekhez jutni, amikor ezt tenyészállatokra adták, miközben például 2006-ban és 2007-ben az európai nagy kiállításon mi képviseltük Magyarországot. Az ott felvonultatott öt hazai tenyészállatból kettő a miénk volt.

B. A.: Ekkora jelentősége van egy ilyen nemzetközi megmérettetésnek? Azt gondolnám, hogy nem a külcsín számít, csak az, hogy mennyi tejet ad, vagy milyen a húsa.

R. I.: Egy ilyen vásár pontosan olyan show-elemek mentén zajlik, mint mondjuk egy kutyakiállítás. Óriási sportcsarnokban, tökéletes díszletek, nagy csinnadratta mellett színes forgácsokon mutatják be a szarvasmarhákat. Az állatokat tökéletesen kifényesített szőrzettel, krómozott láncon vezetik be a porondra, pont úgy, akár egy kutyát, lovat. A látvány, a genetika sok milliót jelenthet a végelszámolásban, ugyanis egy egészséges, jó génállományú tenyészállat kevésbé betegszik meg, jobban tűri az üzemi tartást, ami egyébként hihetetlen stresszt jelent az állatnak. Mi óriási energiákat fektettünk egy ilyen kiállításba, a látványba is. Ugyanakkor bármennyire is furcsán hangzik, mégsem a pénz motivált minket, hanem a szenvedély.

B. A.: A beszélgetésünk egyfajta csúcsán vagyunk, hiszen az első marhateleptől eljutottatok egy talán általatok sem gondolt magasságig, és feltehetőleg még feljebb is vezetett út. Miért döntöttek mégis egy váltás mellett?

P. F.: Én nagyon sok esetben megérzésből üzleteltem. Nem akarom ezt az egészet misztikusan becsomagolni, de 2006-ban támadt egy rossz előérzetem, pont olyan, mint amikor a Balatonon is meg lehet érezni a vihart. Ekkor mondtam az Ildikónak, hogy ki kellene szállnunk ebből a dologból, mert baj lehet. Ne kérdezd, mit éreztem, mert nem tudom konkrétan megmondani. De az tény, hogy ezután nem sokkal gyorsan túladtunk az egész vállalkozásunkon. Szerencsére nem volt nehéz, mert nagyon jó nevünk volt már akkor. Épphogy túljutottunk ezen, 2008-ban beütött a válság.

B. A.: Számotokra, ha már ennyire érzelmi és hit alapon működtettétek a vállalkozásotokat, nem jelentett lelki problémát meghozni ezt a döntést?

R. I.: Nem, mert egy sor véletlen és néhány körülmény közrejátszott abban, hogy érzelmek nélkül meg tudjunk hozni egy ilyen döntést. Ekkor már vegetáriánusok voltunk, amit elsősorban etikai elvek – megölni vagy nem megölni egy állatot – motiváltak.

B. A.: Ez korábban nem jelentett számotokra semmilyen problémát?

R. I.: Nem. Húst hússal ettünk.

B. A.: Mi váltotta ki belőletek ezt a fordulatot?

P. F.: Ahogy Ildikó is mondta: egyszerre több dolog is közrejátszott ebben a markáns szemléletváltásban. Egyfelől az, hogy amikor a gazdaságban úgymond selejtezést végeztünk, és egyes állatainkat elvitték a vágóhídra, az egyre inkább megérintett bennünket. Egyszerűen megsajnáltuk őket, és ezt egy idő után már nehezen tudtuk kezelni. A tehenek mellett kacsáink is voltak, mert szerettük a húsát, én pedig imádtam velük foglalkozni. Sokszor a legjobb kikapcsolódást az jelentette számomra, ha kiterelhettem őket. Nagyon jópofa kis jószágok, de időként előfordul náluk kannibalizmus. Én a sérült állatot vagy állatokat mindig kiemeltem, és egy külön nekik épített kennelben gyógyítgattam őket. Egyre többször álltam azzal Ildikó elé, hogy szerinte normális dolog-e, hogy mi neveljük, gyógyítjuk, ápoljuk ezeket az állatokat, csak azért, hogy aztán két hónap múlva meg elvágjuk a nyakukat. Nyilván a többség számára ez nem kérdés, hiszen ezért tartjuk őket, de én már egyre kevésbé tudtam ezzel azonosulni.

R. I.: Az életmódváltásunk másik oka az volt, hogy a közvetlen környezetünkben két hónapon belül hárman is elmentek mellőlünk, fiatalon, pedig még ma is itt lenne a helyük. És akkor elkezdtünk gondolkozni azon, hogy mennyi az elég, meddig kell dolgozni és hajtani. Mi az élet célja, a pénz? Mi motiválja az embert tovább? Egy ilyen megélt helyzetben egy pillanat alatt végigfut az emberen, hogy ő is járhatott volna így, vagy állhatna özvegyként a sír mellett.

P. F.: Végül is az lett a vége a sok tépelődésnek, hogy felhagytunk az állattartással, és ezzel szinte egy időben a húsevéssel is, eladtuk az egész gazdaságot, gyakorlatilag egyik napról a másikra.

B. A.: Ekkor érlelődött már bennetek valamiféle gondolat, hogy hogyan tovább?

P. F.: Semmi konkrét dolog nem járt a fejünkben. Vettünk egy lakóautót, és elkezdtünk csavarogni Európában.

R. I.: Eközben már fejben is eljutottunk odáig, és ki is tudtuk mondani, hogy amink van, az elég – sikerből is, pénzből is, és mi nem akartunk egy ponton túl még többet. Boldogan éltünk, a gyerekeink pedig megnőttek. Az is igaz, hogy egy idő után valahogy ránk nem jellemző módon céltalanok lettünk. Ekkor kezdtük el keresni az utunkat nemcsak racionális, hanem filozófiai értelemben is. Eljártunk istentiszteletekre, olvastunk tao tanításokat, a bibliát, és sorolhatnám. Végül is megtaláltunk egy jógautat, amit azóta is járunk, mert ezzel tudtunk teljes mértékben azonosulni. Tulajdonképpen ennek a jógaközösségnek a hatására hagytuk ott a tanyát, és költöztünk fel Budapestre, mert az ő központjuk itt volt.

P. F.: Ugye ekkor már vegetáriánusok voltunk, de elég sokszor éreztük, hogy hiányoznak az ízek, hiszen abban az időben még nem volt akkora választék, mint ma. Ildikó jól főz, és receptjeivel a magyar konyhát próbálta átvinni, megjeleníteni a vegetáriánus étrendben, ami olyan jól működött, hogy a barátaink elkezdtek kapacitálni minket arra, hogy nyissunk egy ilyen típusú étteremet. Sokáig ellenálltunk, de végül is belevágtunk, és megnyitottuk a 827 Kitchen nevű vegán éttermünket.

B. A.: Bejött a terv?

R. I.: Igen, az első pillanattól kezdve jól működött az étterem. Svédasztalos jelleggel üzemeltünk, pont abból a meggondolásból, hogy egyszerre több ételt is ki lehessen próbálni, és valaki ne egy tányér alapján vagy egyféle étel után alkosson véleményt. De talán a legérdekesebb mégis az volt, hogy a törzsvendégeink 70-80 százaléka húsevő volt.

P. F.: A sikeres bemutatkozás után indítottunk egy másik egységet is, sőt a nagy érdeklődés miatt már franchise rendszerben is elkezdtünk gondolkozni, csak aztán jött a covid, és elmosta az egész jövőképünket.

B. A.: Egyébként miért 827?

R. I.: Sri Chinmoy születési dátuma, az a tanító, akinek az útját járjuk, és a vállalkozásunkba valahogy bele akartuk csempészni a gurut, de csak indirekt módon.

P. F.: El akartuk kerülni annak a látszatát is – egyébként ez ma is így van –, hogy mi bárkire is rá akarunk kényszeríteni egy filozófiát. Aki akarja, az úgyis megtalálja, mi maximum az életünkkel tudunk példát mutatni, nem vagyunk megszállottak.

R. I.: Ugyanakkor az életünket befolyásolja és irányítja ez az egész filozófia, aminek egyébként teljesen egyszerű és kézenfekvő az üzenete: tedd magadat jobbá, mert ettől jobb lesz a világ is. Ezzel mi tökéletesen tudunk azonosulni, eszerint élünk, és igyekszünk is folyamatosan jobbá tenni önmagunkat.

B. A.: És hogyan lett az étteremből később kereskedelem?

R. I.: Megérzésből. Amikor Fecó két és fél évvel ezelőtt meglátta a wuhani híreket, a kihalt utcákat, akkor azt mondta, ha ez elér ide hozzánk, akkor nagy baj lesz. Pedig ekkor már igencsak előrehaladtunk az engedélybeszerzésekkel, amik szükségesek voltak ahhoz, hogy a franchise beinduljon. A megérzése ismét jónak bizonyult, mert mire minden a kezünkbe került, a következő hónapban jöttek az első étterembezárások, és hirtelen megállt minden. Volt alternatívánk a folytatásra, de sajnos nem tudtunk megállapodni a bérbeadónkkal, emiatt gyakorlatilag azonnal bezártunk, mert tudtuk, hogy ez egy hosszú távú dolog lesz.

B. A.: Csak közbevetőleg kérdem: a házhozszállítás fel sem merült bennetek?

P. F.: Az egy teljesen más iparág, másként is működik, és mi ebbe nem akartunk beszállni, és az árát sem megfizetni. Az egy másik dolog, hogy az embernek vannak elvei, amiből nem enged, mert nem lehet mindent a profittal magyarázni.

B. A.: Szóval kereskedelem…

R. I.: A bezárás után – mint oly sokaknál – nálunk is a várakozás időszaka következett, de hónapok teltek el úgy, hogy nem történt semmi. Mi ezt az időt arra használtuk fel, hogy kitaláljuk azokat a termékeket, amelyek egyébként az éttermi ételeink alapját szolgálták, hogy ki tudjuk vinni a kereskedelembe. A fejlesztés kőkemény időszaka következett, amikor kiválasztottuk azt a termékcsoportot, amivel először piacra szerettünk volna lépni, ehhez kifejlesztettünk egy eljárást, egy csomagolást. 2021-ben indultunk el nagyon kis lépésekben. Ma már elmondhatom, hogy kisüzemi előállítást folytatunk, mert szépen lassan a nagy áruházláncok is láncok is szóba álltak velünk, és már külföldről is érkeznek visszajelzések.

B. A.: A nagy láncok emelnek kifogást a „vegán sonka” elnevezés ellen?

R. I.: Nem kaptunk semmilyen visszajelzést részükről.

B. A.: Ha már itt tartunk: milyen érzésekkel jöttetek el a Cápák között műsorából?

R. I.: Mi nagy várakozással álltunk ki oda. Egyfelől kíváncsiak voltunk arra, hogy azok, akiknek milliárdos cégeik vannak, mit szólnak a mi tevékenységünkhöz, tetszik-e nekik, és látnak-e benne fantáziát. És ha tőkét nem is, de talán az a tudás és tapasztalat, amit tőlük esetlegesen kaphatunk, az legalább annyit jelent, mint egy jó pénzügyi ajánlat. Azt azért megjegyzem, hogy magunkban nagyon szkeptikusak voltunk az egész szereplésünket illetően.

B. A.: Bárhogyan is képzeltétek, igen nagy hullámokat keltettetek…

P. F.: Számítottunk arra, hogy több szempontból is megosztó lesz a dolog, már abból adódóan is, hogy a szója önmagában is az.

R. I.: Amikor vegetáriánusok lettünk, akkor kezdtünk el a szójával nagyon behatóan foglalkozni, mert mindig hírbe hozták valami miatt, hol jót, hol rosszat állítva róla. Éveken keresztül jártunk a szója után, sőt az egy mai napig tartó feladat, hogy mindent kiderítsünk erről a növényről, és napra készek legyünk. Mi minden híreszteléssel szemben azt gondoljuk, hogy a szója egy nagyon jó kis növény. Egyre több nem magán-, hanem intézeti vélemény és kísérlet eredményét publikálják. Ma már bizonyított tény, hogy a szója gyógyító hatású, és jól kezelhetők vele bizonyos rákbetegségek. Mi azt gondoljuk, hogy a szója jó, csak a híre rossz, ezért a megítélése is vegyes.

B. A.: Ha bármelyik Cápa adott volna ajánlatot – nyilván egy értelmezhetőt –, elfogadjátok?

R. I.: Mi Fecóval nyitottak vagyunk a világra, az emberekre. Azt gondoltuk, hogy teljesen mindegy, milyen ajánlatot kapunk, de azt megnézzük, kitől és milyet, és utána beszélgessünk. Nézzük meg, hogy a másik féllel kialakul-e a közös szimpátia, mert ha ez megvan, és tudunk együtt dolgozni, akkor miért ne lehetne ebből folytatás. Szóval mi bárkivel el tudtuk volna képzelni az együttműködést, főleg az élelmiszeriparhoz közel állókkal. Már csak azért is, mert egyre több húsipari cég száll be a „növényi alapú húsok” gyártásába.

B. A.: Mondjuk az kétségtelen, hogy az ukrán háború kapcsán napirendi kérdésre került az élelmiszerválság, ami megoldásra sarkall mindenkit.

R. I.: Elég régóta hangos már attól a világ, hogy a nagyüzemi állattartás nem fenntartható, és ennyi embert nem lehet majd megetetni, szükséges egyfajta szemléletváltás.

P. F.: Én is egyre régebben mondom, hogy egyszer csak teljesen szét fog nyílni az olló. Lesznek a minőségi élelmiszerek, és lesz minden egyéb más. Viszont lehet, hogy csak nagyon kevesen tudják megfizetni a minőségi húsokat, ellentétben a növényi alapúakkal. A félreértések elkerülése végett leszögezem, én nem akarok áttéríteni senkit a növényi alapú táplálkozásra, akinek tetszik, ízlik, az étkezzen így, és erre én egy lehetséges alternatívaként tekintek. Egyébként manapság egyre inkább előtérbe kerül a flexitariánus életvitel, akik se nem vegetáriánusok, se nem vegánok, de csak a hét bizonyos napjain esznek húst. Ha visszagondolunk egy-két generációval korábbra, akkor azt látjuk, hogy igazából csak a vasárnapi ebédnél volt hús. Azt gondolom tehát, hogy a jövőben ugyancsak a mértékletesség elvén kell majd haladni.

B. A.: Hogy látjátok ennek az iparágnak a jövőjét?

P. F.: Egészen bizonyosan dinamikus fejlődés várható a területen, ugyanakkor a húzóerőt mégsem a vegetáriánusok vagy a vegánok jelentik majd, hanem az említett flexitariánusok. Ezt támasztja alá egy nemrégiben elvégzett kutatás is, miszerint a magyar lakosság 1 százaléka vallotta magát vegánnak, 2 vegetáriánusnak, 15 tudatosan flexitariánusnak, további 15 százalék pedig az a billegő kategória, amelyik a jövőben valamilyen döntést akar majd hozni ebben a kérdésben. Ezek összessége pedig már egy szemmel is jól látható vásárlóerő. Egyébként abszolút értékben valahol mindenki flexitariánus, hiszen a normál életben sem eszik mindenki mindennap húst. A dolog lényege a tudatosságban rejlik, amikor valaki kijelöl húsmentes napokat, és ezeken biztosan nem eszik húst.

B. A.: El tudjátok képzelni, hogy ebben a mostani vállalkozásotokban is eljön az a pont, amikor racionális vagy érzelmi okok miatt ismét más irányba fordultok?

R. I.: Pont a minap beszélgettünk erről, és az fogalmazódott meg bennünk, hogy nem akarunk mást, mint egy boldog céget építeni, ahol minden munkatársunk boldog, velünk együtt, mert hisszük, hogy csak így lehet jót alkotni.

P. F.: A boldogság mint üzleti modell viszont csak addig működik, amíg ismerjük az embereinket és a történeteiket. Ha úgy kellene bemennem a cégbe, hogy fogalmam sincs, ki ül ennél vagy annál az asztalnál, nem tudom, hogy ki kicsoda, akkor az a cégnagyság már nekem túl nagy. Ha ezt érezném, akkor megállnék, és átadnám valakinek ezt a tudást, és azt mondanám neki: csináld, itt a recept, de ha ő is eléri azt a nagyságot, akkor majd adja ő is tovább ezt az egészet, és így tovább. Ez egy alapvető szemléletváltás, nem pedig egy újragondolt franchise. Az élni és élni hagyni gondolata, mert én nem hiszem, hogy mindent egy embernek kell behabzsolnia.

R. I.: A guru tanítása szerint amit birtokolni érdemes, azt megosztani is érdemes.

B. A.: Nem titkoltan vívódom. Az elfogadásom ellenére azt gondolom, hogy én sokkal racionálisabban gondolok a világra, amelyben élek. Persze vannak utópiáim és vágyaim is.

R. I.: Ha most végiggondolom az életemet, akkor azt tudom mondani: megvan bennem a béke, elégedett vagyok, mert minden rendben van körülöttem, mert vannak barátaim, és jó ebben benne lenni – és akkor nem kell ennél több: megérkeztem. Talán furcsa azt hallani, hogy ennek a városi rengetegnek egy szegletében is úgy élünk, mintha falun lennénk, annyian ismernek minket, és köszönnek nekünk.

B. A.: Egészen biztos vagyok abban, hogy tízből kilenc ember nem osztaná veled ezt a véleményt. (Nevetek.)

R. I.: Ha megvan a belső békéd, akkor teljesen mindegy, hol vagy. De pont a belső béke az, ami a legtöbb emberben nincsen meg, ennek hiánya pedig elégedetlenné teszi az embert, bármennyi pénze, bármekkora vagyona van. A legnagyobb felismerés az elengedés, amikor magam is beláttam, hogy semminek nincs jelentősége. Egyébként ez a megélés számomra a Caminón jött el, ahova valójában nem is akartam elmenni.

Fecó már egyszer megsétálta ezt az utat, amikor másodszor is neki akart vágni, akkor mondta: menjek vele. Nekem semmi kedvem nem volt a több száz kilométeres gyalogláshoz, de végül is meggyőztem magam, és egyáltalán nem bántam meg, és mindenkinek javaslom. Nagyjából az út felénél tartottunk, amikor azt gondoltam, hogy én ezt nem bírom. Akkor iszonyúan össze kellett szorítanom a fogam a folytatáshoz. Az utolsó héten elkapott minket egy akkora eső, hogy teljesen bőrig áztunk. Amikor később betértünk egy vendéglő mosdójába, hogy átvegyük az egy szem száraz ruhánkat, akkor azon gondolkoztam, mi legyen a vizessel, majd egy lendülettel fogtam és bedobtam a kukába. Talán furcsa, de mégis ez volt az a pillanat, amikor megtanultam az elengedést, és ezek után egyáltalán nem érdekelt, hogy az emberek mit gondolnak rólam, és nekem mit kell mutatnom kifelé. Csak belül voltam, békében és boldogságban. Nekem azóta van meg a belső békém, és semmihez sem ragaszkodom, minden élethelyzetből és szituációból tovább tudok lépni.

A mostani vállalkozásunk is el fog jutni valahova, de most még a fejlődés útját járjuk. Ez a fejlődés, tudás, tapasztalat beépül a lelkünkbe, amitől sokkal többek leszünk.

B. A.: A gyerekeitek mennyire követői a ti életviteleteknek?

P. F.: Mind a kettő boldog életet tud magáénak, és mind a kettő húsevő, a saját életvitelük szerint élnek, de butaságnak is tartanánk bármit is rájuk erőszakolni. Ha egyszer majd azt gondolják, váltanak, az az ő dolguk, ha nem, akkor mi ezt ugyanúgy el tudjuk engedni, mint az életünkben számos mást.

B. A.: És az utódlás kérdésében is ennyire konzekvensek vagytok?

P. F.: Én úgy gondolom, hogy nem a mában, hanem a mostban kell élni. Az emberek többsége viszont vagy a múltban él és azon rágódik, vagy pedig a jövőben gondolkozik, amihez szinte abszolút semmi közünk nincsen. Lásd az ukrajnai háborút, ahol egy pillanat alatt válhatott egy élet munkája hamuvá. Ki tudja, hogy holnap mit és kire tudunk hagyni, legyen bármink is, ami korábban megvolt.

R. I.: Mindenki azt gondolja, hogy ez vele nem történhet meg, pedig de. Utódlás kérdése? Egyik pillanatban még van miről beszélni, a másikban nincsen, mert szertefoszlik. Szentül azt hisszük, hogy ez tőlünk függ, de nem tőlünk, hanem csak a tudatunktól, ami abban hisz, hogy valamink van. Rengeteg példa van erre előttünk, csak nem akarunk róla tudomást venni.

Nem vészmadár vagyok. A mostban élni nem azt jelenti számunkra sem, hogy máról holnapra élünk, hiszen építünk egy jövőt, hiszünk valamiben és tesszük a dolgunkat. De ha valaki odajön és azt mondja, hogy eddig tartott, akkor fel tudunk állni, és tovább tudunk lépni. Mert hitünk van magunkban, hitünk van abban, hogy képesek vagyunk mindent újból megcsinálni holnap is. Hitünk van abban, hogy képesek vagyunk élni, bennünk van a képesség az életre, nem pedig a tárgyainkban és nem a bankszámlánkban.

Írta: Barna András, | Képek: Balogh Róbert