Énidő, öngondoskodás

Az énidő megteremtésének szükségességéhez nem fér kétség, ugyanakkor a fogalom már annyira fókuszba került a mindennapokban, hogy ezzel foglalkozni valahol trendiség is lett. Ez – tisztelet a kivételnek – fel is hígította a szó valódi és mögöttes tartalmát, kicsit olyan lett, mint a foci, amihez mindenki ért. Ugyanez nem mondható el az öngondoskodásról, ami egyébként számos ponton rá tud csatlakozni az énidőre, mégis ritkábban kerül szóba. Dienes Angéla pszichológus szakértőnkkel ezúttal mindkét tevékenységet körbejártuk, amiből számomra kiderült, hogy az énidő és az öngondoskodás, bármennyire evidensnek tűnő dolgok, csak akkor tudnak hozzátenni a lelki egészségünkhöz, ha valóban átgondoltan és jól használjuk ki és valósítjuk meg őket a mindennapjainkban.

Harminc évvel ezelőtt még valószínűleg senki nem tudta, hogy mi az az énidő, pedig egészen biztosan akkor is létezett, aztán a 21. század kreált rá egy kifejezést. Ma már szerintem mindenki tudja, hogy mit takar ez a szó, sőt a tevékenység egyfajta kiskaput nyitott, melyen átlépve hosszabb-rövidebb időre kibújhatunk a megszokott rutinunkból. De vajon egy jó sörözés a barátokkal, a horgászat vagy a fodrásznál, műkörmösnél eltöltött három óra azonos az énidővel, vagy megmarad az alibielfoglaltságok szintjén? A válasz nem minden esetben nyilvánvaló.

Dienes Angéla pszichológus

Barna András (B. A.): Az énidőről beszélni ma már teljesen elfogadott dolog, ugyanakkor egy-két évtizeddel ezelőtt még nem deklaráltuk ennyire hangosan, ha egy kicsit magunkkal akartunk foglalkozni. Mi váltotta ki azt, hogy ilyen fontosságot kapott az önmagunkkal történő foglalkozás?

Dienes Angéla (D. A.): Véleményem szerint felismertük, hogy abban a világban, ahol ennyire szóródik a figyelem, és ennyire agresszív az online jelenlét, nem feltétlenül úgy élünk, ahogyan szeretnénk. Ennek talán egyik következményeként nőtte ki magát az énidő, ami egyébként a legtöbb városi ember számára gyakran kicsit nehezen elérhetőnek tűnik, vagy legalábbis nem egyszerű csak úgy spontán kreálni magunknak a mindennapokban. Az énidőmben feltöltődöm, nem „csak úgy vagyok”, ez egy alapkritérium. Ha megiszom egy csésze kávét egyedül, az még nem énidő, csak akkor válhat azzá, ha van mögötte tartalom. Tehát jár valamiféle olyan pluszértékkel, amivel meg tudom ajándékozni magam, és nemcsak kitöltöm az időmet valahogy. A mezsgye sok esetben vékony, hiszen nagyon hasonló tevékenységek lehetnek énidők vagy nem énidők. Például: ha egy kismama, aki mellett egész nap sír a gyerek, kiszabadul, és elmegy meginni egy kávét egyedül, akkor az nála énidőnek számíthat, ha ebben ő közben feltöltődik és magára figyel, ellentétben azzal a menedzserrel, aki két tárgyalás között csinálja ugyanezt, miközben az egyik meeting tematikáján gondolkodik. Látszólag azonos cselekvés, de valójában mégis teljesen más a kettő.

B. A.: Amikor nem előre megszervezett dologról van szó, hanem például egy olyan esetről, mint az említett kismamai kávézás, akkor erről érzi magában valaki, hogy ez énidő volt, bármennyire is rövid volt?

D. A.: Szerintem érzi az ember, hogy az adott helyzet rátette-e őt a „töltőre” vagy sem. Ez a lényege az egésznek, és ez adja meg a választ arra, hogy ez énidő volt vagy sem.

B. A.: Boncolgassuk tovább az énidő szükségességének kiváltó okait, hiszen ez egyfajta magyarázat lehet arra is, hogy miért bír ez ma ilyen nagy jelentőséggel!

D. A.: Manapság soha nem látott mértékben figyelünk párhuzamosan egyszerre rengeteg dologra. Ez a szétszórtság, a rohanás előhívta azt a nyugtalanító érzést, hogy valami nincsen rendben a mindennapi életünkkel, sok embernek hiányzik az elcsendesedés, az önmagára figyelés akkor is, ha ez tudatosan esetleg nem is fogalmazódik meg. Nem gondolom, hogy a napi mókuskerékben az emberek naptárában az egyik rubrikában az lenne, hogy itt vagy ott fogok töltődni, pedig ez ugyanolyan súlyú tevékenység lenne, mint amilyen egyébként a gyerekkel, a férjeddel, feleségeddel, a családdal történő foglalkozás, és sorolhatnám. Ma egyre divatosabbak a szóló, egyedüli utazások, és például a zarándoklatok is, melyek korábban elég fontos vallási funkciót töltöttek be a spirituális kapcsolódás okán. Ezek az utak, elvonulások azt teszik lehetővé, hogy én ez idő alatt „önmagamhoz kapcsolódhassak”, mert minden más megszűnik ilyenkor, ami addig elvonta a figyelmemet. Ezáltal kiszakadok a mindennapokból, mert olyan dolgok történnek velem egy ilyen zarándoklat alatt, amelyek rákényszerítenek arra, hogy csak magamra figyeljek, így valóban egy nagyon fontos spirituális kapcsolódás jön létre. Szembesülünk saját magunkkal, és ez az élmény – ami olykor ijesztő – bizonyosság arra is, hogy érezzük, amikor valahol valami nem stimmel. Talán ezért is járnak egyre többen pszichológushoz, ezért is roskadoznak a könyvesboltok polcai az önfejlesztő irodalom kiadványai alatt, mert keressük kapaszkodókat ahhoz, hogyan találjunk vissza önmagunkhoz ebben a világban.

Ezzel szemben érdekes az, hogy a fiatal felnőtt klienseim sokkal tudatosabbak már ebben a kérdésben, igaz, hogy számukra az énidő gyakran nem egyedüli, hanem társas feltöltődést jelent, ami persze egy másik forma. Ennek a határán húzódhat valamilyen csoportban végzett sporttevékenység, mondjuk egy csoportos óra az edzőteremben vagy elmenni a kozmetikushoz és ott töltődni. Ebből is látszik, hogy semmi sem fekete-fehér, leginkább rajtunk, a saját érzéseinken múlik, hogy mit minek lehet megélni.

B. A.: Ezek szerint a ma generációja, mondhatni, tudatosabb?

D. A.: Tudatosak azzal kapcsolatban, hogy valahogyan fel kellene töltődni. De számukra nem az egyedüllét az első, hanem az, hogy ez elsősorban „mi-idő” legyen, amit a barátaikkal töltenek el. De ez egy teljesen más időtöltés, mint amikor az ember egyedül van.

B. A.: Ezt a gondolatlezárást teljesen a magaménak érzem, hiszen az énidő, ahogy az a szóban is benne van, egy egyedüli tevékenység, amibe nem kívánkozik bele senki, noha az élményeket jó megosztani.

D. A.: Itt azért jegyezzük meg, hogy amennyire ajándék magammal lenni, ugyanennyire tud szorongatóvá is válni, egyrészt mert az egyedüllét kapcsolódhat a magányhoz is, és érthető módon senki nem akar magányos lenni. Másrészt sokszor azért ijesztő ez a helyzet, mert amikor egyedül vagyok, akkor nem valami felé fordítom a figyelmemet, hanem saját magammal vagyok elfoglalva és nem mindig könnyű a saját érzéseinkkel találkozni, sokan ezért nem szeretnek egyedül lenni.

Ugyanakkor éppen az énidő legnagyobb kincse a feltöltődés mellett, hogy találkozom az engem aktuálisan foglalkoztató érzésekkel. Rá tudok tekinteni úgy az életemre, hogy egy kicsit megállok, és azt mondom: oké, akkor megnézem, hogy mi az, ami nekem nem jó, és milyen érzések kavarognak bennem. Egy pszichológiai folyamatban azt, hogy „mit érzek pontosan”, gyakran nagyon nehéz elsőre megfogalmazni. A kliensek nagy százaléka erre elsőre köznapi válaszokat ad: jól, rosszul vagy nem túl jól stb. Pedig érdemes kibontani, hogy adott esetben miért érzem magamat így vagy úgy, hol tart az életem, mi az, amivel elégedett vagyok, mi az, amit szeretnék, hogyan áll össze a lelki közérzetem. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására nagyon jó alkalom az énidő, mert jó picit megállni és reflektálni önmagunkra. Azzal viszont szembe kell nézni, hogy előfordulhat, hogy eközben nem feltétlenül kellemes dolgok is előbukkanhatnak. Ugyanis a helyzet szembesíthet azzal, hogy amint egyedül maradok, elkezdem hallani a saját hangomat vagy érzéseimet, ami nem biztos, hogy annyira kellemes, ezért elfordulok, inkább mindenféle pótcselekvéseket találok ki, hogy ne kelljen ezekkel szembesülni.

B. A.: Ez a túlzott elgondolkozás már nem az „agyalás” kategóriájába tartozik?

D. A.: Sokat gondolkoztam azon, hogy hol van a kettő közötti határvonal, mert ez a kérdés nem tankönyvi eset, amit bárhonnan elő lehetne húzni. Elvileg definiálhatjuk úgy az énidőt, hogy az egy olyan tevékenység, amelyben egyedül veszek részt, engem tölt fel, és a „most”-ban vagyok. Tehát nem rágódom a múlton, nem a jövőt tervezgetem, hanem csak azt szívom magamba, ami éppen most történik. De a gyakorlatban ez nem ennyire fekete vagy fehér. Hiszen az énidőnkben miért ne reflektálhatnánk arra, hogy mi volt a múltban és mi lesz a jövőben, ha ez fontos. Számomra kifejezetten lényesgesek az olyan helyzetek, amikor nem a gyerekem, a családom, vagy mondjuk a barátnőm, hanem a saját magam érzéseire kell figyelnem. Ez jelentősen különbözik a rágódástól, az aggodalmaskodástól.

B. A.: Alapvető, de mégis kissé közhelyes a kérdés: mindenki tud magának énidőt szakítani?

D. A.: Egészen biztosan. Az igazi kérdés az, tudja-e valaki, hogy mi az, ami számára feltöltődést jelent. Az az ember, aki úgy áll hozzá a sporthoz, hogy már megint el kell mennie futni, és mindezt csak azért csinálja, mert tudja, hogy ily módon tesz valamit az egészségéért, a futást nem éli meg énidőként. Ilyenkor érdemes lehet azon gondolkodni, hogy milyen mozgásformát végezne örömmel. És ezzel megint visszakanyarodunk az alapkérdéshez: mi az, ami számomra a feltöltődést jelenti?

B. A.: Az előző kérdést úgy is feltehettem volna, hogy az öngondoskodás része az énidő megteremtése?

D. A.: Ezzel kapcsolatban érdekes kérdés, hogy vajon mi állhat valakinek az útjába, ha ezt nem tudja megteremteni magának. A „nem tudom”, a „nem fér bele” válaszok mögött elég gyakran fedezhetők fel olyan személyiségműködések, amelyek a többi embert helyezik előtérbe – ez bizonyos szempontból egy alárendelő működés. Kicsit mártírszereppé is válhat, amit az indukálhat, hogy valaki az életében többször kapott már megerősítést arról, hogy a másik szeretetét csak akkor tudja kivívni, ha őt előtérbe helyezi, ha az ő kedvére tesz stb. Ez az attitűd pedig nagyon kapcsolódik a „nem”-et mondáshoz. És felveti azt a kérdést is, hogy ki tudom-e jelölni magamnak a határokat, ami az én terem, az én időm, és ez mennyire jár együtt lelkiismeret-furdalással, hogy emiatt önzőnek érzem magam. Hiszen addig, amíg önmagammal foglalkozom, mástól veszem el az időt, ehelyett lehetnék a családdal, a gyerekkel, vagy éppen dolgozhatnék. Ebbe a személyiségműködésbe látszólag egyáltalán nem fér bele az öngondoskodás, mert mindig van vagy lesz olyan dolog, ami prioritást kap, és ez jellemzően nem az illető saját maga. Az ilyen típusú emberek számára nem magától értetődő, hogy önmagukról is kell gondoskodniuk.

Egyébként hasznos módszer a grafikus ábrázolás főleg azok számára, akik a „nem fér bele az időmbe” táborát erősítik. Tehát aki úgy véli, hogy elveszik a mindennapok sűrűjében, annak segítség lehet, hogy rajzol egy kört, és felosztja a szerepei, tevékenységei szerint arányos szeletekre, és a végén megnézi, hogy mivel mennyi időt tölt el egy napon vagy egy héten. Ezután nagyon szépen lehet majd látni, hogy a diagramban hol van az a rész, ahol lehet még mozgástér. Mindemellett azt is ki lehet majd olvasni, hogy hol aprózódunk el, hova szökik el nagyon sok energia, és hova nem jut semmi. Úgy vélem, hogy mindenki csak akkor tud hasznossá válni a hétköznapokban, ha adni is tud, de ezt egy üres kosárból nem lehet megtenni. Innentől kezdve pedig nem önzés, ha merek magamról, a lelki, a mentális egészségemről gondoskodni.

B. A.: Ha ez ember egy kicsit kóborol a világhálón, akkor az öngondoskodás kapcsán – számomra meglepő módon – tippek és tanácsok sokaságával találkozik, a jógától a spiritualitásig. Valóban ennyi úton kell elindulni?

D. A.: Az öngondoskodásról talán sokan gondolják, hogy magától értetődő dolog, de ez nem olyan egyszerű. Ha körülnézek az utcán, hajszolt, fáradt embereket látok, azt gondolom, hogy ez sokak számára ismerős. Az öngondoskodás ott kezdődik, hogy ettem-e, ittam-e, aludtam-e, mozogtam-e eleget. Talán nevetségesnek tűnik erről beszélni, de ha megállítanék az utcán húsz embert, és megkérdezném tőlük ezt a pár dolgot – amik egyébként az alapvető szükségletekhez tartoznak –, akkor egészen biztosan meglepő hányad azt válaszolná valamire, hogy nem. Triviális dolgokat soroltam fel, és nem szólnak másról, mint hogy ki tudom-e elégíteni a saját elemi és normális szükségleteimet. Például rendesen étkezem-e, és nem a monitor előtt kajálok, vagy csak bekapok valamit, hanem tudok normálisan enni. De említhetném a sétát is, ami a világ legegyszerűbb dolga, hiszen a természetből töltődünk, ami szerintem az énidő szempontjából talán a legfontosabb, mégis azt gondolom, hogy nagyon sok ember úgy érzi, nem tudja ezt megtenni. Az öngondoskodás során egészen biztosan lehet többfajta utat járni, de úgy vélem, ezekre az alapvetésekre célszerű építkezni.

B. A.: Az énidőnek és az öngondoskodásnak mikor érik be a gyümölcse?

D. A.: Ha a szükségleteimre figyelek, akkor ez az öngondoskodás egyfajta sikerélményeként is aposztrofálható, hiszen valamit elértem általa. Természetesen csak akkor állíthatjuk ezt, ha az adott tevékenységgel nem kínzom magam. Például, ha valakinek a vércukra rendezése miatt kell mozognia, akkor ez öngondoskodás. Ha valaki ezt úgy tudja megélni, hogy ad valamit a testének, mert csak azt teszi, amit kell, és annyit mozog, amennyit kell, és ez segít optimalizálni az állapotát, akkor a végén elmondhatja, hogy jó dolgot csinált a testével, és foglalkozott önmagával. Ezzel szemben nehéz öngondoskodásról beszélni, ha például valaki ki nem állhatja azt az ételt, amit fogyasztania kell, és egyetlen porcikája sem kívánja a mozgást, mert utálja, de elvonszolja magát, mert tudja, hogy kell.

Ott van a kulcsa az öngondoskodásnak, hogy felismerem-e az érzelmi, fizikai, pszichés szükségleteimet, és ezeknek tudok-e egy olyan keretet találni, aminek a végén elégedettséget érzek, olyat, amiről azt is elmondhatom, hogy feltöltött.

B. A.: Egy gondolat erejéig már említettük korábban a mi-időnk fogalmát is. A mi-időnk kihat az énidőre? És ha igen, akkor hogyan?

D. A.: Nagyon is. Erről egy különös dolog jutott eszembe. Ha valaki elmegy pszichológushoz, és utána totál szétesve jön ki, mert előjött valami olyan dolog, téma, ami a számára borzasztó, és emiatt egyáltalán nem érzi magát feltöltve, akkor ez látszólag rossz. Ugyanakkor a pszichológussal való együttlétnek az a célja, hogy valamit kibogozzak magamban, ami a lelkemet zavarja, ami nehézséget jelent, és ezáltal jobb emocionális állapotba kerüljek. Bármilyen impressziók is érjenek ebben a helyzetben az ember azt éli meg, hogy most minden rólam szól, végre valaki engem figyel, és százszázalékosan rajtam van a fókusz, ami az életemben máskor másra kerül. Innentől kezdve válhat ez a társas együttlét – hiszen ketten vagyunk – egy igazi, valós énidővé. Aki jár pszichológushoz, és akinek ez jó élmény, már tudja, hogy az itt eltöltött idő egy nagyon erős énidő. Ugyanis itt ötven percig csak rólam van szó, csak velem foglalkoznak, csak rám figyelnek, amit nagyon nehéz pont így megkapni az élet más területén.

Ha a mi-idővel kapcsolatban kritériumokat akarnék megfogalmazni, akkor ugyanazt mondanám, mint az énidő esetében, a kérdés itt is az, hogy feltölt-e vagy sem. Mivel ebben a helyzetben ketten vagy többen vagyunk. Az is lényeges, hogy ez az együttlét összekapcsol vagy közelebb hoz-e a másikkal, mélyíti, erősíti, összetartja és tölti-e a kapcsolatunkat, és személy szerint engem. Szóval, amikor csak együtt vagyunk egy térben, ahol mindenki csinál valamit, és csak elvagyunk egymás mellett, majd néha szólunk egymáshoz, az nem mi-idő.

B. A. A napi rutinon számon lehet kérni a mi-időt?

D. A.: Szakemberként részemről ennek kapcsán az egy fontos üzenet, hogy az énidő és mi-időnk igenis kerüljön be a mindennapjainkba. A legjobb állapot persze az lenne, ha ez be tudna kerülni a napi rutinok közé, és naptáramban ugyanúgy benne lennének azok az énidők és mi-idők, mint egy nagyon fontos meeting vagy tárgyalás, mert én is ugyanolyan fontos vagyok, mint az összes többi projekt az életemben – talán itt kezdődik el az öngondoskodás.

Írta: Barna András, | Képek: Kohun Works