A magány

A magányt, illetve a magányosság érzését az emberek nagy többsége már megélte, ezt támasztják alá a statisztikák is. Ugyanakkor – a szakember szerint – ezek a felmérések sok esetben túloznak. Bár a kérdésfeltevések módszertanában lehet kivetnivalót találni, egy biztos: a kiüresedettség érzése egy olyan valós probléma, amivel napjainkban igen sokan küzdenek. Az állapot látszólag könnyen definiálható, de igazából mégsem az – derül ki Dienes Angéla, állandó pszichológus szakértőnkkel folytatott beszélgetésemből.

Az életben sok olyan dolog van, amiről azt gondoljuk, hogy bárcsak sohase történne meg velünk. A magányosság érzése is ilyen. Ennek ellenére szinte majdnem kizárt, hogy az életünk során ne lenne olyan időszak, amikor magányosnak érezzük magunkat. De vajon mi is a magány vagy a magányosság? Triviálisan az, amikor valaki egyedül él a négy fal között, és senki nem nyitja rá az ajtót. Ám többféleképpen és módon törhet ránk ez az érzés például még akkor is, ha népes kompánia vesz körül bennünket vagy éppen párkapcsolatban élünk. A megnemértettség vagy a kapcsolatteremtés elégtelensége is a kitaszítottság (vagy inkább érzelmi egyedüllét?) érzését keltheti az emberben, ami megint csak a magányosság érzéséhez vezet. A magányosság nem mindig végleges állapot, de adódhatnak olyan élethelyzetek, amelyek előidézik a kiüresedés érzését.

A statisztikák szerint ugyan a fiatalabb korúak között magasabb a magukat magányosnak mondók száma, de ahogy a beszélgetésből is kiderül, ez az érzés nem, illetve nem csak az életkorral van kapcsolatban.

Dienes Angéla pszichológus

Barna András (B. A.): Probléma-e ma a magányosság, és ha igen, akkor mekkora?

Dienes Angéla (D. A.): Azt figyeltem meg a klienseimnél – még akkor is, ha nem kifejezetten magányosak –, hogy bizonyos témákat nem beszélnek meg például a barátjukkal, párjukkal vagy a családjukkal, mert egész egyszerűen nem akarják megterhelni őket, vagy olyan intim a téma, amit alapvetően nem akarnak megosztani velük. Ezért bizonyos helyzetekben egyes problémákkal az emberek magányosak maradhatnak.

Akik viszont azért jönnek el hozzám, mert magányosnak érzik magukat, egyfelől azért teszik, hogy oldják ezt az állapotukat, kibeszéljék magukból az érzéseiket, gondolataikat, így ezáltal is csináljanak egyfajta énidőt, ami oldja ezt az érzést. Illetve jellemzően vágynak rá, hogy újra képesek legyenek érzelmileg kapcsolódni, kötelékeket építeni az életükben.

A nemzetközi statisztikák szerint a magány iszonyúan sok embert érint. Azok aránya, akik időnként magányosnak érzik magukat valamilyen mértékben, az adott ország lakosságának akár 50-60 százaléka is lehet. Ezzel a számmal egyébként Brazília vezeti ezt a listát – de más országokban sem rózsás a helyzet –, mi valahol az alsó harmadba tartozunk a 20 és 30 közötti százalékunkkal. Azt gondolná az ember, hogy az idősebb generációnál szignifikánsabb a magányosság érzése, ezzel szemben a felmérések azt mutatják, hogy a kamaszoktól a fiatal felnőttekig jellemzőbb, tehát a 13–26 éves korúak a legérintettebbek ebben a témában, ami igen figyelemreméltó.

B. A.: Engem is meglep ez a dolog, hiszen pont ez az időszak egy „bandázós” életkor. És hogy mást ne említsek, ezek a kamaszok iskolába, közösségbe járnak vagy egyesületben sportolnak, ami elvileg kizárná, hogy ebben az életszakaszban bárki is magányosnak érezze magát.

D. A.: Erről az egyedüllét és a magány különbsége jut eszembe. Ebben a fiatal életkorban valóban mindig van valaki mellettünk, a kérdés csak az, hogy vannak-e olyanok körülöttünk, akikhez kapcsolódni tudunk. Hiába vannak sokan körülöttem, ha elutasítottnak érzem magam, vagy nem tudok velük mély kapcsolódásokat összehozni, mert nem valósul meg az emocionális kötelék, a valahova tartozás érzése. A helyzetet rontja, hogy ez a korosztály már intenzíven használja a közösségi médiát is, ami enyhén szólva sem támogatja a személyességet. Napi szinten megfigyelhető, hogy a kamaszok egymással szemben vagy egymás mellett ülve nyomkodják a telefonjaikat, és csak fel-feltekintve váltanak egy-egy mondatot egymással. Miközben fordítva kellene történnie: beszélgetni kellene, és ha csörög a telefon, csak akkor felvenni.

B. A.: Ha egy bizonyos témát vagy gondolatot, problémát nem tudok megosztani senkivel, az tehát előidézheti a magányosság érzését?

D. A.: Igen, ez több fronton is gerjesztheti az egyfajta magányosság érzését, mert ebben a helyzetben nem érzem azt, hogy megértenek, vagy úgy odafigyelnek rám, ahogyan arra én vágyom. Elutasítottnak is érezhetem magam, ha nem felvállalható a problémám, vagy azt is megélhetem, hogy hiába beszélek valamiről, nincsen körülöttem senki, aki mélyen megértené azt, hogy én mit élek át, sőt azt is, hogy nem vagyok fontos, és sorolhatnám. Ezek mindegyike benne lehet a magányosságban.

B. A.: Mi az oka annak, hogy ennyire súlyos számokat mutat a statisztika?

D. A.: Az arányok tényleg lesújtóak. Az, hogy az olykor-olykor magányosok aránya 50 százalék, az sem egy szép szám, de az, hogy a megkérdezetteknek 20-30 százaléka nagyon gyakran vagy mindig magányosnak érzi magát, az több, mint jelzésértékű. Számomra ez azt jelenti, hogy egyre magányosabbak vagyunk. Ebben vastagon benne lehet a közösségi média, de másfelől az a ritmus is, amiben élünk – ezt a klienseimnél is látom –, mert kiszorítja azokat az időtöltéseket, amikor a szó valós értelmében meg lehet élni valakivel, hogy együtt vagyunk, és van arra tér és idő, hogy ne csak arról beszélgessünk, hogy mi volt ma vagy tegnap vele, hanem – a szó jó értelmében – súlyosabb dolgokról is. Számos kliensemnél tapasztalom, hogy vágynak a kapcsolataikra, és ápolnák is őket, ugyanakkor tele vannak kifogásokkal, hogy ezt miért nem teszik. A saját élethelyzetükre vagy a másikéra, vagy az elfoglaltságaikra hivatkoznak sok esetben. Ez számomra azt jelenti, hogy a sok tennivaló között pont az veszik el, ami egyébként a boldogságkutatásban a legnagyobb érzelmi „töltőfaktorként” jelenik meg: hogy minőségi időt tudjak eltölteni valakivel vagy valakikkel.

B. A.: Bizonyos fokig költői a kérdés: a magányosság mennyire személyiségfüggő, mennyiben befolyásoló tényező az, hogy valaki például intro- vagy extrovertált?

D. A.: Azt látom, hogy sok introvertált személyiség például vágyik az olyan típusú kapcsolódásokra, amit a közösségi oldalakon megtapasztal. Hiszen ott napi szinten látunk példákat arra, hogy valakik látszólag egy pillanat alatt tudnak kapcsolódni akár több emberhez is. Tudjuk, hogy ezek felszínes dolgok, mégis vágyják ezt a fajta habitust azok, akinek ez nehezen megy. Ezért sokszor felmerül a kérdés, hogyan tudja valaki elfogadni azt, hogy számára a kapcsolatépítés más módjai sokkal testreszabottabbak. Hiszen teljesen irreális elvárni ezt módot attól, akinek nem ilyen a személyisége. Az emberek egy részének egyszerűbb úgy kapcsolatokat építenie, ha bekerülnek egy nagyobb társaságba vagy munkahelyi közösségbe, hogy egyesével kezdenek el másokkal kontaktust létrehozni, majd idővel az ő jelenlétük biztonságában már képesek könnyebben feloldódni egy nagyobb társaságban is.

Más aspektusból is megvizsgálva a témát azt is látjuk, hogy előfordulnak olyan személyiségzavarok, amelyek miatt valaki egyáltalán nem igényli, hogy másokhoz kapcsolódjon, mert nem képes rá, és nincs is erre vágya. Mindemellett például bizonyos hangulati zavarok, szorongás esetén nehezebben mehet a kapcsolódás, ugyanakkor igénye az illetőek nagyon is lenne rá. A magányosság érzésében benne van az, hogy vágyok kapcsolódni, és vágyom arra is, hogy befogadjon valaki – akár egyén, akár egy csoport –, de valamiért, akár az érzelmi állapotom, akár bizonyos viselkedésem miatt, vagy egy megváltozott élethelyzetből adódóan ez nem megy.

Sokan élnek egyedül, mégsem magányosak, nem szenvednek emiatt, mert nincsen bennük hiány azzal kapcsolatban, hogyan és kikkel osszák meg a gondolataikat vagy az érzéseiket. Ezzel szemben például egy skizoid személyiségzavarral küzdő ember nem fog kapcsolódásra vágyni, és aki szorong, az is nehezebben kapcsolódhat, noha lehet, hogy szeretne. De például a függőséghez is társulhat az elmagányosodás, mert amikor a függőség kezdi el uralni a teret, az életvezetést, akkor oda már esetleg nem jöhet be senki más vagy csak nehezebben. Összességében tehát bizonyos mentális problémákhoz is vezethet a magány, és bizonyos pszichopatológiai folyamatok is vezethetnek ahhoz, hogy valaki hajlamosabb legyen a magányosságra.

B. A.: Sok mindent felsoroltál, de mit lehet ezekkel kezdeni?

D. A.: Jellemzően akkor merül fel a probléma, amikor valakinek igénye van rá, de nem megy neki a kapcsolódás. Ilyenkor végigmegyünk az életén, és megnézzük, hogy mit tesz azért, hogy ő másokkal legyen, illetve mennyire elérhető mások számára. Vannak-e például olyan régi kapcsolatai, amikből „vissza lehet húzni” egyet-egyet. Persze ez akkor lehet megoldás, ha vágyik valaki ezekre az újraaktiválásokra, lehetséges, hogy inkább arra van igénye, hogy újakat építsen, de nem látja a lehetőségeket erre. Szintén érdekes végignézni, milyen megélése van a kapcsolataiban, esetleg milyen szerepe van abban, hogy nincsenek igazán fontos és mély emberi kötelékei, stabil, megtartó szociális hálója.

B. A.: Mennyire jellemző az, hogy ezek a kliensek egyedül vagy párkapcsolatban élnek?

D. A.: Van ilyen is, olyan is. A reprezentatív kutatások is azt mutatják, hogy nem feltétlenül magányosabbak azok, akik egyedül élnek, de előfordul, hogy valaki fizikailag egyedül él és magányos is. Ilyenkor azon kell vagy lehet elgondolkozni, hogy valaki hogyan nem épít kapcsolatokat. Az ilyen esetekben sokszor probléma lehet, hogy valaki rutinszerűen éli az életét, amiben mindig minden ugyanúgy történik, és ebben nincs is hely arra, ahol őt meg lehetne közelíteni, de ezáltal ő sem tud megközelíteni másokat.

És létezik egy másik magány is – amit részben már érintettünk –, amikor vannak emberek körülöttem, de még sincs megértés. Mondjuk egy olyan párkapcsolatban, ahol egyáltalán nem tudja megbeszélni valaki a társával azt, amit mondjuk a pszichológusával megtud.

A társas magányra én úgy tekintek, mint olyan párkapcsolati státuszra, amiből hiányzik az intim kapcsolódás, amiben bizonyos dolgok nem vállalhatók, nem megbeszélhetők vagy nem megérthetők a másik által. Bizonyos esetekben van megoldás erre. A törekvés bennem ilyenkor az, hogy vissza tudjak irányítani valakit a partneri párbeszéd irányába, mert az világos, hogy az ilyen helyzeteket teljes egészében nem tudjuk ketten megoldani, hiszen kell hozzá a társ is. Leginkább azt tudjuk feltárni, hogy az adott helyzet hogyan szól róla és milyen szerepe van benne. Ezzel az önismereti hozadékkal újból vissza lehet vinni a párbeszédet és ezzel a lehetséges problémamegoldást a párkapcsolatba. Ha két ember kérdések és válaszok által meg tudja vagy meg akarja oldani a problémát, akkor ez a kapcsolat valószínűleg korábban stabilabb és megértőbb alapokra épült. Azoknál, akik már nagyon hosszú ideje társas magányban élnek, ez talán soha nem történik meg, mert hiába hozom be a problémát, a másik már nem feltétlenül tud érteni, és emiatt később már nem is erőltetem a dolgot, mert úgysem lehet megbeszélni – vagy már nincsen olyan érzelmi kapcsolat, hogy érdemes lenne megbeszélni, mert erre lehet, hogy nincs is igény már.

B. A.: Ez utóbbi már az elhidegülés kategóriája, illetve kitolatás egy kapcsolatból, nem?

D. A.: Az, de nagyon sok az ilyen kapcsolat. Elég gyakori dolog, hogy fejben, lélekben még nem tartok ott, hogy ennek vége legyen, de már teljesen érdektelen vagyok abban, hogy felvessek témákat, mert már nincs meg közöttünk az az emocionális kötelék, amire építkezni lehetne. Innentől miért is lenne fontos számomra a probléma megoldása, ha én már nem érzem jól magam? Szerintem ez nagyon sok házasságban, együttélésben így van – ezt hívják elhidegülésnek. Egy elhidegült ember pedig magányos a párkapcsolatában. Hétköznapi értelemben amúgy meg nem feltétlenül magányos, mert mondjuk olyan szociális háló veszi körül, ami tartja őt, de ettől még a párkapcsolatában valószínűleg az, mert amit onnan kellene megkapnia, azt nem kapja meg.

B. A.: A magány jellemzően egyfajta borús képként jelenik meg a fejünkben, ugyanakkor én sokáig éltem egyedül, és noha nem szerettem minden percét, nem volt traumatikus időszak. Az ember társas lény, és egy másik emberrel képzeli el az életét, nem pedig urbánus remeteként. Mit gondolsz a magányról, szerinted is egy borús kép?

D. A.: Szerintem az a normalitáshoz hozzátartozik, hogy megtapasztaljuk a magányt. Nem biztos, hogy az ördögtől való, hogyha időről időre valaki magányos, és a magány nem egy olyan dolog, amitől menekülni kell. Van olyan időszak, amikor érthető, hogy valaki miért magányos. Az lehet egy nagyon fojtogató űr például, ha elvesztünk valakit, mert a gyászban a magány érzése normális. Mint amikor egy új élethelyzetbe kerülsz, adott esetben új országba költözöl, és emiatt magányos vagy, az is normális. Ha elköltözik tőled a partnered, akivel hosszú évekig együtt voltatok, és először tapasztalod meg, hogy amikor hazamész, akkor nem vár senki, és emiatt vagy magányos, az is normális, még akkor is, ha van benned egy megkönnyebbülés is, mert örülsz, hogy nem veszekszik veled. Ezek viszont csak időszaki megélések, kiüresedések, mert abban az életszakaszban ez normális, és nem egy „életvitelszerű” magányról beszélünk, amin viszont változtatni érdemes, ha van rá igény. Ekkor érdemes megvizsgálni, hogy mi van a magányosság mögött, mert ez befolyásolja azt is, hogy mi lehet az egyén szerepe az ő magányosságában.

Vannak olyan élethelyzetek, amelyek nem magányosságot hoznak, de hosszú egyedülléttel járnak. Az ilyen helyzetekben nem vagyunk felétlenül magányosak, ugyanakkor vannak dolgok, amelyeket csak ebben a státuszban élhetünk meg. Ez a megjegyzés talán nem feltétlenül kapcsolódik a magányhoz, mégis azért hoztam fel, mert egész beszélgetésünkben azt differenciáltuk, hogy a társas létben is lehet valaki magányos, és lehet valaki egyedül, ám mégsem magányos. Azt, hogy magaddal hogy vagy, befolyásolhatja az is, hogy mennyire vagy magányos és mennyire tudod egyedül eltölteni az időt. Jó példái ennek a zarándoklatok, amiket az emberek nem véletlenül egyedül járnak végig, ha úgy tetszik, akkor magányosan. Nyilván ez egy másfajta magány, de jól demonstrálja azt, hogy bizonyos dolgokat jó egyedül csinálni, mert ilyenkor van idő arra, hogy elgondolkozzunk magunkról, a kapcsolatainkról.

Írta: Barna András, | Képek: Kohun Works