A féltékenység

Szinte biztosra vehető, hogy a féltékenység érzését kisebb vagy nagyobb mértékben már a legtöbb ember átélte. Azt viszont kevesekről gondolnám, hogy bárki is azzal kezdte volna a helyzetmegoldást, hogy definiálja a szó jelentését, ami nem csoda, hiszen ilyenkor a fókusz lelki baj kiváltó okain van, és nem a tény lexikoni meghatározásán. Mint oly sok mindent a lélekápolásban, a féltékenységet is érdemes több aspektusból megvizsgálni. A témaboncolásban Dienes Angéla pszichológus szakértőnk lesz a segítségemre, akivel nemcsak az ilyenkor felmerülő kérdésekről, dilemmákról beszélgetünk, hanem az arra adandó lehetséges válaszokról is.

A szerelmi intrikák tucatnyi szappanoperának szolgáltatnak kiváló alapot. Bár a végeláthatatlan sorozatokat távolról sem tekinthetjük mérvadónak, de a kérdéskör gyakori feldolgozása okán könnyen mondhatjuk, hogy a téma az utcán hever. A rossz hír az, hogy míg ezekben a szériákban epizódról epizódra megoldódnak a problémák, a való életben ez egyáltalán nem ilyen rövid folyamat.

Jóllehet féltékenységről leginkább a párkapcsolatok esetében beszélünk, de mindenképpen meg kell említenünk a munkahelyi vonatkozását is, amihez tágabb értelemben becsatlakozhat az irigység fogalma is.

A pszichológia számos nézőpontból vizsgálja a féltékenységet, aminek evolúciós ága egészen az emberiség gyökereihez visszavezet. Ha nem is emiatt, de a teljességhez mindenképpen hozzátartozik, hogy némely társadalmi kultúrákban eltérő módon ítélik meg a párkapcsolati, házastársi viszonyt, és így a féltékenység kérdését is.

Ha a kutatások sokféle meghatározásának lehet közös nevezője, akkor az mindenképpen az lenne, hogy a féltékenység legtöbbször egy harmadik fél irányába csúcsosodik ki. Hogy mennyire helyes az egyenletrendezés, arra pszichológus szakértőnk adja meg a választ.

Dienes Angéla pszichológus

Barna András (B. A.): Jól gondolom, amikor az mondom, hogy a féltékenység leginkább akkor jelenik meg egy párkapcsolatban, amikor egy pár érzelmi harmóniája megbillen, és az egyik fél egy vélt vagy valós harmadikban keresi a kialakult helyzet magyarázatát?

Dienes Angéla (D. A.): A féltékenység egyáltalán nem független a személyiségtől. Az okok között lehet keresni harmadikat vagy bűnbakot, de emellett azt is érdemes látni, hogy a féltékenység tud természetes is lenni, mert ez az állapot nem minden mértékében patológiás reakció. Az, hogy ez valakinek mekkora probléma, és ezt mennyire éli meg intenzíven, szorongatóan, az nagyban függ az adott embertől, tapasztalataitól és persze a partnere viselkedésétől is. Az a személyiség, aki korábbi élményvilágából fakadóan olyan sémákat hordoz magában, amelyek hajlamossá teszik a féltékenységre, ezt nemcsak a párkapcsolatában, hanem a munkája során is nagyobb valószínűséggel megéli. Nagy általánosságban úgy vélekedünk a féltékenységről, hogy az egyébként egy bizonyos szintig egy teljesen természetes érzés. Az evolúciós pszichológia megközelítése szerint a féltékenységnek van egy funkciója, mégpedig a társ féltése, védelmezése, amiről az gondolják, hogy ennek oka az utódgondozásra vezethető vissza. Ám nem vagyunk egyformán féltékenyek. Egy paranoid személyiségműködésben teljesen más méreteket ölthet, másként nézhet ki a féltékenység, mint az egészséges, kiegyensúlyozott személyiségstruktúrában.

B. A.: Akkor a féltékeny ember nem is bűnbakot keres?

D. A.: Lehet, hogy az érzés egy harmadik fél miatt alakul ki, de nem feltétlenül az eredője a problémának, ezért azt mondhatjuk, hogy a féltékenység egy tükör is lehet saját magunk, a párkapcsolatunk felé. Egy olyan kiegyensúlyozott, stabil kapcsolatban, amelyben nincsenek ordító hiányok, kisebb az esélye annak, hogy valaki egyéni útkeresésbe kezd. Ahol viszont nincs meg ez a hosszú távon működő harmónia, illetve bizalomteli kommunikáció és valami már nagyon régen hiányzik a párkapcsolatból, ott nyilván nagyobb az esély arra, hogy valamelyik fél ezt elkezdi keresni. Ezt a keresést nagyon gyakran nem a saját kapcsolatában kezdi majd el, hiszen ott nem találta meg, ha esetleg mégis, akkor ahhoz viszont egy nagy fokú tudatosság és sok munka is kell.

Fontos azt is tudni, hogy mire vagyunk féltékenyek, és ez mire világít rá saját magunkkal kapcsolatban. Mi az, amit irigylünk a másiktól, ami miatt ő riválisként tűnik fel. Mi az, ami nekünk nincs, neki pedig van. Akit például elhagytak egy párkapcsolatban vagy akár korábban egy szülői kapcsolatban, és elhagyatottságot élt meg, vagy azt, hogy ő nem elég fontos, és emiatt állandóan versenyeznie kellett, akkor ez a sérülés később is eljöhet. Így olyan „fenyegetettséget” élhet meg valaki, amely nem racionális, nem reális. Ugyanakkor emiatt állandóan keres valakit, akiben a riválisát látja, akihez képest magát kisebbrendűnek érzi. Természetesen ez nem tudatos folyamat.

B. A.: Ennek fényében miként foglalható össze a féltékenység érzése vagy állapota?

D. A.: Valaminek a féltése egy veszteség- vagy fenyegetettségérzet, azt jelenti, hogy valaki egy számára fontos dolgot úgy érzi, nem kap meg, vagy éppen elveszíthet, és ez bármi lehet: párkapcsolat, tulajdonság, de lehet például egy tárgy is, a mozgatórugója mégis leggyakrabban inkább a szeretettség érzésének féltése. Megjelenhet szorongás, kisebbrendűségi érzés, veszélyérzet, amihez akár egészen irracionális gondolatok is társulhatnak. Egy nem kellően érett személyiség, aki mondjuk kicsi kori emlékeiből táplálkozik, egészen regresszíven is tud viselkedni egy ilyen állapotban.

B. A.: Akkor ez az egész egy önértékelési problémára vezethető vissza?

D. A.: Nagyon valószínű, hogy ha valaki egy személyről azt gondolja, hogy riválisa egy helyzetben, akkor a saját önértékelésével is akadhatnak problémák. Ha valakinek stabil az önértékelése, akkor az a féltékenység érzésére is másképp fog reagálni, mert nem hatalmasodik el rajta a kisebbrendűségi érzés. Ugyanakkor láthatjuk, hogy racionálisabb okok is vezérelhetik a féltékenységet, amikor például a társ valóban okot ad arra, hogy ne érezzük magunkat biztonságban érzelmileg.

B. A.: A féltékenység mennyire alkati kérdés?

D. A.: Csak szélsőséges esetben, ha például valaki amúgy is depresszív, szorongó típus vagy emocionálisan instabil. De alapvetően a féltékenység érzésének mértékét inkább a kapcsolati, illetve korai kötődési élmények határozzák meg.

B. A.: Ha egy minden szempontból ideális párkapcsolatot nézünk, abban is megjelenhet a féltékenység. Mi lehet az oka?

D. A.: Ha most megkérdeznék húsz embert arról, hogy tudja-e, milyen a féltékenység, akkor egészen biztosra vehetjük, hogy mindegyikőjük igennel válaszolna. De ahogy korábban is említettem, az alapvetően normális, hogy megéljük a féltékenységet. A kérdés az, hogy ez milyen intenzitású vagy milyen szenvedélynyomást okoz. Egy mentálisan egészséges ember, ha a párkapcsolatában észrevesz jeleket, amiből az látszik, hogy a párja egy harmadik felé kacsingat, akkor nem kezd el nyomozni, és nem töri rá a munkahelyén az ajtót, hanem megpróbálja ezt a problémát felvetni a kapcsolatban. Kétségtelen, hogy ezzel iszonyúan rossz szembesülni. Ugyanakkor még mindig célravezetőbb így feltárni a mögöttes okokat és azt, hogy ennek a helyzetnek kialakulása minek a táptalaján alakulhatott ki. A reakciók és a helyzetmegélések skálája igencsak széles. Vannak olyanok, akik képesek ezt felismerni, és tenni valamit a helyzettel együtt a párkapcsolatban, míg azok, aki nem, csak őrlődnek és egyedül maradnak az érzéseikkel.

B. A.: Ha valaki az általad említett normális kommunikációval próbálja feltárni a helyzet okait, az mennyire képes elhinni a párjától kapott válaszokat? Hiszen, ha már benne vagyunk egy akár vélt, akár valós helyzetben, mindenképp fellép a kételkedés és a bizalomvesztés kérdése is.

D. A.: Az, hogy tudok-e bízni a másikban, az egyben szól az adott személyről és a párkapcsolatáról is. Ha egy párkapcsolat egy stabil bizalmi alapra épült, akkor képes vagyok elhinni azt, amit a másik mond, mert az nagy valószínűséggel úgy igaz, ez a tapasztalatom. Az érem másik oldala az, amikor valaki már szembesült azzal, hogy a társa, párja egyszer vagy többször nem mondott igazat, netalán más jelei is vannak annak, hogy ne bízzon meg benne. Ha ez a helyzet, akkor feltehetően kevésbé tud beleállni a probléma megoldásába. De egy ilyen állapotban már alapjában véve nem feltétlenül a harmadik féllel van a gond, hanem azzal, hogy a biztonságérzet valahol útközben elcsúszott a kapcsolatban. Az „igazmondásába” vetett hit másik függvénye az adott ember egyéni működése. Ha valaki eredendően gyanakvó típus, vagy „túlpörgi” ezt az egész szituációt, akkor értelemszerűen minden kérdésre kapott válasz igazságtartalmában kételkedni fog.

Az, amire vagy akire valaki féltékeny, egyébként gyakran nem más, mint az adott ember fantáziája és a saját belső bizonytalanságának kivetülése. Ezt az indukálhatja, hogy van egy olyan belső vágy, amiről azt gondolja valaki, hogy nem tudja megteremteni, nem tudja megkapni, ezért vagyunk féltékenyek valaki másra, amiről viszont a harmadik fél egyáltalán nem tehet. Ez pedig nemcsak szerelmi, hanem szakmai dolog is lehet.

Egy párkapcsolat adott helyzetének megítélése teljesen egyéni, hiszen ehhez ismerni kellene a körülményeket, azt, hogy ebben például a harmadik félnek mekkora vagy milyen minőségű a szerepe. A hibáztatásban a féltékeny oldal áldozati szerepbe helyezheti magát, amiből az intenzív érzések közepette akár teljességgel kimarad a saját felelőssége, ami viszont azt az illúziót keltheti benne, hogy ennek az egésznek a kialakulásához neki nincsen semmi köze, mert az egészért nem más a felelős, mint a harmadik fél.

B. A.: Nyilván nem lesz reprezentatív a válaszod, de a praxisod alapján a párkapcsolatokban mennyire látható probléma a féltékenység?

D. A.: A féltékenység elég jól tetten érhető a munkám során, ugyanakkor érdekes, hogy ez jellemzően nem annyira párkapcsolati vonatkozásban hangsúlyos. Leginkább azzal féltékenységgel találkozom, ami a kisebbrendűségre reflektál, ahol a leggyakoribb felmerülő kérdés az, hogy valaki elég jól teljesít-e egy adott életterületen vagy kapcsolatban, illetve hol kellene tartania az életében.

B. A.: Ez nem inkább az irigységről szól?

D. A.: Véleményem szerint a féltékenység és az irigység egymáshoz nagyon közel álló fogalmak. Irigynek lenni valakire, az nagyon hasonlít a féltékenységre. Az irigység válasz az „én-hiányra”, a fenyegetettségérzetre, hiszen arról szól, hogy valakinek van valamije, ami nekem nincs. Ez sokat megmutat abból, hogy az adott ember mire vágyna.

A féltékeny ember számos esetben a teóriáját fantáziaelemek sokaságára építi fel, amelyek nem reálisak. Ennek következtében a féltékenység tárgyát, adott esetben egy harmadik személyt, olyan tulajdonságokkal ruházhatja fel, amiről tulajdonképpen nincsen elég információja, így ezek a végén nem mások, mint a képzeletének projekciói. A munkám során találkoztam olyan klienssel, aki egy teljes képzeletbeli világot épített egy irigyelt másik ember köré, és a beszélgetésünk során lassan bontakozott ki, hogy ez mennyire távol áll a realitástól.

Nem érintettük még, de a féltékeny viselkedés egyéb okairól is érdemes beszélni. Ennek a modornak, megnyilvánulásnak az is lehet a hátterében, hogy ilyenkor fél valaki, vagy büntetni akarja vele a másikat, így akar elérni valamit a kapcsolatban. Mindamellett, hogy lehet nagyon is valós alapja, a féltékeny viselkedés könnyen ördögi körré, egy fantáziaspirállá válhat. Egy ilyen spirálba került szorongó ember egyre éberebb lesz, egyre jobban fog figyelni bizonyos jelekre, ezáltal pedig még szorongóbb lesz, mivel olyan dolgoknak tulajdonít jelentőséget, amiknek esetleg nincs. Ezek a konspirációk pedig nagyon félrevihetik az embert.

B. A.: A társadalmi különbségek befolyásolhatják a féltékenység, irigység érzését bárkiben is?

D. A.: Tény, hogy a különbségek elmélyíthetik ezeket az érzéseket. Ugyanakkor leggyakrabban nem arra vagyunk féltékenyek, akik sokkal magasabb státuszban vannak, mint mi, hanem sokkal inkább arra vagy azokra, akik a közelünkben vagy a látóterünkben vannak. Összeségében tehát azt mondhatom, hogy sokkal előbb leszünk féltékenyek a szomszédra, mint mondjuk a száz leggazdagabb valamelyikére, vagy arra a kollégára, akit előbb léptettek elő, mint minket, vagy arra a barátnőre, aki most éppen boldog párkapcsolatban él, és amihez mi is közel lehetnénk, de nem vagyunk.

Írta: Barna András | Képek: Kohun Works