Énhatárok

Nem akarom elbagatellizálni a dolgot, de amikor Dienes Angéla pszichológus szakértőnkkel megvitattuk, hogy évindító anyagunkban az énhatárokról lesz szó, azt gondoltam, mi sem lesz könnyebb, mint erről a témáról beszélgetni. Aztán jött a feketeleves, amikor tudatosult bennem, hogy az énhatárok kijelölése egyáltalán nem foglalható egy egzakt, néhány mondattal meghatározható keretrendszerbe. Ennél sokkal kifinomultabb a fogalom, ezért nem lehet egyszínű tollal körberajzolni a „lélek kerítését”, a felállítása közben azt is el kell döntünk, hogy hány és mekkora ajtót hagyunk.

Feltehetően azért gondoltam, hogy ez egy könnyű téma lesz, mert maga a határ szó eleve jól definiálható, a közbeszédben is gyakori. Azonban ha saját magunk kapcsán beszélünk róla, akkor értelmezése már cseppet sem annyira triviális, mint amikor például a szót az országhatárok kapcsán használjuk. Énhatáraink az énidőhöz hasonlóan mindig is léteztek, csak nem volt rajtuk ekkora a fókusz, másként írtuk körbe, és a jelentősége csak a jelenkorban kapott nagyobb figyelmet. Fontosságához viszont nem férhet kétség, hiszen a saját határaink helyes kijelölése az egészséges kapcsolatok alapja, egy olyan mezsgye, amit ha magunk köré építünk, akkor megvéd bennünket és az érzelmeinket. Az énhatár tehát az a vonal, ami egyszerre véd meg bennünket és kapcsol össze másokkal.

Dienes Angéla pszichológus

Barna András (B. A.): Hogyan alakulnak ki az énhatárok?

Dienes Angéla (D. A.): Az énhatárok kialakulása elég hosszú folyamat. A testhatárunkon kívül vannak érzelmi határaink is, ezek mindig a családi környezetben fejlődnek ki már egészen kicsi korban. Ez nem meglepő, hiszen nagyon sok dolog ebben a korai életszakaszban alakul ki. A baba lassanként fedezi fel a testhatárait, és később a kisgyerek az érzelmi határait is, amire nem mindegy, hogy a szülő, az édesanya miképpen reflektál. Ugyanis ez a reakció nagyon sokat formál azon, hogy később hol lesznek az érzelmi határaink. Például hogy mennyire élhetők meg vagy fejezhetők ki az érzelmek, és az is, hogy nekem mennyire lehetnek mások az érzelmeim, mint a szüleimnek. Tehát az, hogy miként reflektálnak az érzéseinkre, kialakít egy kapcsolati mintát, amit aztán magunkkal viszünk.

B. A.: Mennyire tudjuk a határainkat feszegetni? Vagy a gyerekkori szocializáció mindvégig determinál minket?

D. A.: Kisgyerekkorban szokták legtöbbször azt mondani a köznyelvben, hogy feszegetjük a határainkat. A kérdés az, hogy a szülő mit kezd ezzel a határfeszegetéssel. A gyereknek ugyanis nagy szüksége van arra, hogy egy biztos és biztonságos keretrendszerben létezzen. Ha viszont túl szűkek a határok, és nem adnak például teret a dühnek, az indulatoknak vagy a szomorúságnak, akkor ez a túlkeretezettség a későbbiekben is meg fog nyilvánulni. Például abban, hogy bizonyos dolgokat én nem élhetek meg egy kapcsolatban, nem viselkedhetek „rosszul”, mert nekem az a feladatom, hogy megfeleljek. Ennek nagyon sok tünete van az emberi kapcsolatokban.

A határaink változtathatók, csak az baj, hogy mélyen rögzült és hosszú folyamatokról van szó, hiszen a határaink megélése szinte az egész gyerekkorunkat és még a tinédzserkorunkat is végigkíséri. Az a probléma, hogy miután ezek a dolgok mélyen belénk ivódnak, nehéz rálátni arra, hol is van a gond.

A tapasztalataim szerint ilyenkor már az is egy nagy lépés, hogyha valaki elkezdi azt látni, hogy ami van, az neki nem jó. Mondjuk az a fajta viselkedés, hogy én mindenkinek a kedvére teszek, mert ez engem szerethetővé tesz, mert a kapcsolatomból kiirtja a konfliktusokat, és nem kell konfrontálódnom, tulajdonképpen egy kellemes dolog, hiszen megélhetem azt, hogy engem elfogadnak. Ennek az attitűdnek ez a pozitív oldala, ezért nehéz ezt elengedni és rálátni arra, hogy ez a határprobléma viszont egy másik fronton gondot jelent az életemben. Ha ilyenkor valaki elkezdi újrahúzni a határait, azt egészen biztos, hogy a külvilág nehezen akceptálja majd.

B. A.: Elképzelhetjük az énhatárkérdést egy burokként is, amibe vagy beengedek valakit, vagy nem?

D. A.: Ha ezt a burok szimbolikát használjuk, akkor több dolog is segíthet abban, hogy megértsük, miről is szólnak az énhatárok. Tételezzük fel, hogy mindenkinek van egy burka, mert ez az egészséges. A kérdés az, hogy mennyire tudjuk szabályozni, hogy ebbe ki sétálhat bele és ki nem. A könnyebb megértés kedvért képzeljük el, hogy van nekem egy világom, amiben benne vannak az én érzéseim, amiket aktuálisan megélek. Az, hogy ki milyen közel áll hozzám, meghatározza azt is, hogy ebbe a burokba én valakit mennyire mélyen engedek be. Ha ezek az énhatárok túlságosan átjárhatóak – és nem az egészséges értelemben rugalmasak –, akkor elfordulhat, hogy ezen a képzeletbeli vonalon elkezdek „boldog-boldogtalant” átengedni, ami nagyon sok módon megnyilvánulhat. Egy gyenge énhatár azt eredményezheti, hogy például olyan bizalmi dolgokat is megosztok másokkal, amikhez nekik semmi közük. Szóval, haegészségesen működnek az énhatárok, akkor az ember pontosan tudja, hogy kit mennyire enged be, és kivel mit oszt meg. Az érem másik oldala – és ez nagyon fontos –, hogy miként jelenítem meg a másikkal szemben a saját igényeimet vagy a szükségleteimet, vagy mondjuk azt, hogy ehhez vagy ahhoz most nekem nincsen kedvem – legyen szó bármiről. Ha nincsenek rendben az énhatáraink, és emiatt én ezeket a gondolataimat nem tudom érvényre juttatni a kapcsolataimban, akkor beengedek oda olyanokat is, akiket nem kellene, és ez számomra már nem komfortos. Tehát az egyik szempont, hogy beengedem-e a másikat érzéseimbe és milyen mértékben, vagy elhatárolódom, messze kerülök tőle ilyen értelemben, másrészt meg merem-e mutatni azt, ha nekem valami nem tetszik, amihez természetesen érzelmi biztonságra van szükség.

B. A.: Az személyiség kérdése, hogy valaki mennyire tudja kontrollálni az énhatárait?

D. A.: Abszolút személyiség kérdése, hiszen a személyiségfejlődésünk során sajátítjuk el ezt a képességet. Általában sok múlik a szülő személyiségén, hiszen fontos, hogy ő hogyan kezeli a határokat, mert ebbe kerül bele a gyerek is. Ha a szülő sokféle érzést nem tud megosztani a gyerekével, és nem tudja a gyerek érzéseit sem kezelni, vagy egyszerűen csak nem érdekli ez, akkor a határok „keménnyé” válnak. Nehéz az érzéseket kommunikálni, nehéz kapcsolódni másokkal, és emiatt kevés ember nyer bebocsátást ebbe a képzeletbeli burokba. Ilyen helyzet főként akkor alakul ki, ha otthon az volt a szokás vagy a megszokott minta, hogy nem beszéltek az érzésekről, és emiatt elhatárolódtak egymástól.

Egy másik példa: Egy nárcisztikus működésű anya nagyon sokféle módon tud a gyerekével bánni, ami a határokat sérti. Egy ilyen habitus elvárja a gyerekétől, hogy boldoggá tegye, kiszolgálja az igényeit, és csak róla szóljanak a dolgok. Ha valakinek ilyen a személyiségműködése, akkor nagyon valószínű, hogy a gyereke a felnőtt kapcsolataiban is ezt a mintát követi majd, és rosszul érzi magát akkor, ha nem másért cselekszik vagy nem valaki kedvére tesz először.

B. A.: Nekem úgy tűnik, hogy míg az énidő fogalma helyet kapott a hétköznapokban, addig az énhatárokkal történő foglalkozás szinte alig látszik, még a szót sem nagyon halljuk a közbeszédben. Ez azért van így, mert egy olyan érzésnek tekintjük, ami „csak úgy” van, vagy rosszul látom, és egyébként meg sokan foglalkoznak ezzel a kérdéssel?

D. A.: Bizonyos tekintetben ezt akár egy költői kérdésként is felfoghatjuk. Mert létezik-e olyan ember, akinek nincsen dolga a határaival? Van-e olyan ember, aki kivétel nélkül nagyon optimálisan tudja meghúzni a maga választóvonalait, és mindig úgy tud működni, ahogy számára a legkomfortosabb? Szerintem nincsen. Minden kapcsolatban helyesen megfogalmazni az érzéseinket, és ezt jól közvetíteni, nem könnyű dolog. Nekem az a tapasztalatom, hogy a határkérdések akkor is elő szoktak kerülni, amikor valaki nem konkrétan azzal keres fel, hogy neki énhatárproblémái vannak – de természetesen előfordult már ilyen is. Nyilván ennek egyik oka az, hogy az embereknek egyre nagyobb az igényük az önismeret fejlesztésére. Ezért egyre többen képezik magukat ezen a téren, és így felfedezik magukban a problémákat.

B. A.: Miben jelenik meg, honnan tudhatja valaki, hogy neki határproblémái vannak?

D. A.: Például az lehet egy tünet, ha valaki sokszor megéli, hogy dühös a környezetére, mert azt érzi, hogy hiába csinál meg ezt vagy azt egy bizonyos helyzetben, kihasználják. Mindenki csak a kívánságaival jön, miközben ő azt várja, hogy ő mikor kívánhat már végre. Ha pedig végre kívánhat, akkor a másik fütyül rá, cserben hagyja, miközben ő sosem csinálna ilyet.

Előfordul olyan is – és ez elég tipikus jelenség –, hogy egy kliensből nekem kell kipiszkálnom a dühét. Ugyanis annyira megszokta, hogy neki simulékonynak, odaadónak, kiszolgálónak kell lennie – például egy párkapcsolatban –, hogy fel sem tűnik neki, mert számára már annyira természetes. Az ilyen helyzetek mögött egyébként jól tetten érhető a családi működés, ahol ugyanezt a hozzáállást várták el tőle. Néha ugyan „felszisszen” és kifejezi, hogy neki mely pontokon nem jó, ami vele történik, aztán mégsem csinál semmit, mert akkor azt éli meg, hogy ő nem szerethető. Ezért bármennyire furcsa, egy ilyen helyzetben valaki még dühét is képes félretenni – és minden marad a régiben.

Tehát azoknak az emberek, akiknek labilisak az énhatáraik, sokszor olyan felelősséget is a nyakukba vesznek, akár érzelmileg is, amik nem feltétlenül hozzájuk tartoznak.

B. A.: Amikor valaki felismeri akár önmaga, akár segítség igénybevételével, hogy neki valóban határproblémái vannak, hogyan léphet a „gyógyulás” útjára, milyen megoldások léteznek?

D. A.: Ahogy említettem korábban, a kimozdulás egy nagyon hosszú folyamat, és sok rétegből áll. Az első lépcső a felismerés, a rácsodálkozás arra, hogy ő -rendre nem feltétlenül a saját igényeinek megfelelően működik”. A látszat ráadásul általában az, hogy ezzel a működési móddal nagyon sok nyereségre tesz szert az ember. Éppen ezért a nehézségeket és az áldozatokat nehéz észrevenni, mert legtöbbször csak annyi látszik, hogy sokszor szenved valaki. Hogy miként alakul ki egy kapcsolatban és milyen mozzanatokban jelenik meg ez a diszharmónia, amikor már automatizmusként működik, nagyon-nagyon nehéz tetten érni. Hiszen amikor valaki hosszú évek óta a partnere preferenciái szerint cselekszik, annál már szinte egy természetes folyamatról beszélünk. Például, ha valakinek a párja megmondja, hogy melyik ruhát veheti fel, ha csak abba az étterembe mehetnek mindig, amit ő mond, és azt kell választania, amit ő mond, az egyáltalán nincsen rendben. Ilyen esetekben ugyan bárki védheti a helyzetet azzal, hogy „ennyit megtehetek a másikért”, de közben pontosan érzi, hogy egy cseppet sincs rendben a lelke az ilyen szituációban. Találkozni ezzel az érzéssel, és megérteni, hogy ez rossz, fáj vagy dühöt kelt bennem, ez már egy fontos pont a folyamatban, hiszen motivál arra, hogy kilépjek belőle.

B. A.: Van olyan, akinek ideálisak a határai, vagy ez az egész életünk alatt flexibilis?

D. A.: Ez egy nagyon komplex folyamat, és most térjünk vissza a burok példájához: akkor tud ez jól működni, ha amikor kell vagy szükséges, akkor kicsit felfújja az ember, más esetekben pedig kienged belőle. Az az egészséges működés, amikor nagyon megfelel annak, amire én vágyom, vagy amire nekem éppen szükségem van, miközben a másikét is tiszteletben tartom. Az ideális énhatárokról akkor beszélhetünk, ha a vonalak közötti mozgásterem úgy alakul ezek között, ami az én érzelmi szükségletemre rezonál, és emellett a másik igényeit is figyelembe veszi és nem tarolja le. Mert az is egy egészségtelen működés, ha az én szükségleteim, az én érzéseim maximálisan ki vannak elégítve, de ezt úgy érem el, hogy a másik fél sérülésével jár.

B. A.: A párkapcsolatban az eltérő egzisztencia befolyásolhatja az énhatárok mozgását?

D. A.: Bizonyos olvasatban ez akár egy speciális helyzet is lehet, hiszen egyáltalán nem kirívó, hogy egy kapcsolatban az egyik fél többet vagy jóval többet keres, miközben a másik kevesebbet vagy éppen semmit, mert mondjuk egy olyan élethelyzetben van. A kérdés az, hogyan hagyom jóvá azt, hogy a hétköznapi együttlétben ez további jelentésekkel is bírjon. Ha azzal jár, hogy ezzel megfoszt az önrendelkezésemtől számos fronton az életemben, és a szavaim súlya vagy az igényeim azzal folynak össze, hogy én mennyit teszek bele a családi kasszába, az nagy probléma. Vagy esetleg a felelősségvállalás mindemellett a másik irányba tolódik el és az anyagi felelősségen felül más terheket pedig a partner vállal. Ilyenkor végig kell gondolni, hogy ezt valaki hol engedte el, miközben valljuk be, egy kiegyensúlyozott kapcsolatban a két dolog egyáltalán nem jár párban egymással. De miért is járna? Abszolút értékben persze az énhatárok meghúzása összefügghet anyagi kérdésekkel, de hogy ezek milyen jelentéssel bírnak később, az szerintem egyéni dolog.

Írta: Barna András, | Képek: Kohun Works