„On love”

Némileg ostorozva magam akár azt írhatnám, hogy a mostani témával nem leszünk túl eredetiek, hiszen a médiában az online élet aspektusait számtalanszor górcső alá teszik. Ennek a világnak az egyik legtöbbször boncolgatott vonala a párkeresés, ami nem is csoda, hiszen az internet az újrakezdés egyik legkézenfekvőbb platformja. Aligha van olyan, akinek ne lenne közvetlen vagy közvetett, jó vagy rossz tapasztalata ebben a kérdéskörben. Megoszlanak a vélemények, függően attól, hogy ki-ki milyen élménymorzsákra tett szert, ezért igen nehéz bárkinek is megmondani a tutit. Nem is ez lobog a cikk zászlóján, hanem sokkal inkább az online társkeresés lélektana, már ha van – de miért is ne lenne?

Amikor Dienes Angéla pszichológus szakértőnkkel egyeztettük a mostani témánkat, ami az „online üzemmód mindennapi hatásai” munkacímet kapta, egy kóbor gondolat erejéig sem jutott eszembe a társkeresés, noha jelenlegi élethelyzetemben ez akár kézenfekvő is lehetett volna. A digitális világ rendszerváltó generációjához tartozom, még kézzel is írtam szerelmes leveleket, ugyanakkor én sem úszhattam meg, magával sodort a technológia. Ennek ellenére analóg embernek tartom magam – bár most már e-mailekben kommunikálok –, aki még mindig jobban hisz egy pillantás erejében, mint a retusált fotók és a profilok tőmondatainak zsugorított varázsában. Tény, hogy mindenre van példa és ellenpélda, és megannyi sikersztori is. Tehát mi sem vetjük el a sulykot, mert ahogy az általában lenni szokott, az igazság ebben a világban is valahol középen van.

A pandémia alatt – mondhatni – a sarkából fordult ki az online világ is, még gyorsabb lett a kommunikáció, mint korábban. Mindenre létezik egy alternatíva, és szinte nincs olyan, amit ma már ne tudnánk egy számítógép mögül elintézni – a társkeresést is. Szerintem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a társkeresős oldalak nagyjából egyidősek az internettel, népszerűségüket a covid sem törte meg.

Barna András (B. A.): A pandémia „érintésmentes világa” mennyire nyomta rá a bélyegét egy olyan területre, mint a társkeresés, aminek valahol alapvetése a személyesség és egy valamikori érintés?

Dienes Angéla (D. A.): Egy statisztika szerint a covid megnyomta az online társkereső oldalak forgalmát, ugyanakkor az ilyen jellegű ismerkedések dinamikus növekedésében ez mégsem jelent meg releváns kiugrásként. Egy másik felmérés szerint ugyanakkor a mai párok ötöde ismeri meg egymást online, ami talán nem tűnik túl soknak, de ez az adat duplája a tíz évvel ezelőttinek. Ez pedig egyértelműen igazolja az alternatíva egyre nagyobb népszerűségét. Azzal pedig, hogy a társkereső alkalmazások használatát végtelenül egyszerűvé tették, akár a regisztrációs, akár a keresői oldalon, az egész mechanizmus felgyorsult. Egy ilyen oldal használatával látszólag rengeteg időt takarítunk meg. De ez csak a látszat, mert ezek az alkalmazások gyorsan magukba szippantják a felhasználót, aminek okán végtelen időt el lehet tölteni a kereséssel – már csak azért is, mert úgy tűnhet, hogy a profilok száma végtelen és kimeríthetetlen. Emiatt túlontúl rapiddá vált a böngészés, hiszen addig is, amíg mondjuk valaki a buszra vár, meg tud nézni 20-30 embert. Szintén egy felmérésben olvastam, hogy az applikációt használók átlagosan 160 profilt látnak egy nap, ami viszont iszonyúan sok. Elcsúsznak a kognitív folyamatok, ha a mérlegelés ilyen módon történik, mert a felhasználó egyszerűen belefárad. Visszatérve a gondolatmenet elejére: azt gondolom, hogy a covid általában megerősítette az online jelenlétet, az ott elérhető alkalmazásokat a vásárlástól elkezdve az ügyintézésen át a társkeresésig, azokét is, akik korábban egyáltalán nem, vagy csak ritkán használták a digitális teret ilyen célokra. A fiatal generáció számára, akik ebben a közegben szocializálódnak, azoknak ez pedig már egy természetes folyamat.

B. A.: Ha szembeállítjuk az online társkeresés gyorsaságát és praktikumát az időrabló mivoltával és adott esetben felületességével, akkor mi bújik meg a népszerűsége mögött?

D. A.: Egyfelől az, hogy – és ezt sok kliensemnél tapasztaltam – eszükbe sem jut más alternatíva, vagy nem is ismernek ilyet, miközben vannak rapid randik, és egy csomó olyan program létezik, amelyek indirekt módon adnak teret az ismerkedésnek sokszor nem titkoltan ezzel a céllal szervezve. Mégis ezek valahogy látótéren kívül maradnak. Az online jelenlét mögött viszont van mérhető visszacsatolás. Például, ha valaki kitesz egy posztot a közösségi oldalára, akkor – és ez egy természetes reakció – többször visszatér ehhez az anyaghoz, hogy megnézze, hányan reagáltak rá ilyen-olyan módon, mert ezáltal megerősítést kap. Hasonló folyamat megy végbe az agyban a társkereső alkalmazás használatánál is, hiszen van ebben egyfajta kiszámíthatatlanság. Minden egyes visszatéréssel újabb lehetőségek nyílnak meg, újabb profilokat fogunk látni, ettől olyan lesz, mint egy játék, lesz benne egy kis izgalom. Másfelől pedig valahányszor megerősítést kapsz, az egyfajta boldogságérzettel párosul, ami egészen konkrétan dopamint és más boldogsághormonokat szabadít fel, ettől is válhat addiktívvá. No meg attól az illúziótól is, hogy elhisszük, hogy végtelen számú „igazi” várhat odakint a való világban, miközben ez mellékvágányra visz: minél több profilt nézel, minél nagyobb a kínálat, annál erősebb lesz benned az érzés, hogy lemaradtál azokról, akiket nem választottál.

B. A.: Ha már itt tartunk, akkor beszéljünk arról, hogy a társkeresés nagymértékben a vizualitásról szól, meg a keresés céljáról is. Szóval, ha valahol, akkor itt nagyjából megáll a „külső megfog, a belső megtart” mondás, hiszen senki nem a profil elolvasásával kezd.

D. A.: A reprezentatív felmérések azt mutatják, hogy az online társkeresés első számú célja a pártalálás, a második a szexualitás, és ezután következnek csak azok a dolgok, hogy megerősítést akarok, szórakozni akarok, vagy csak azért vagyok ott, mert ez egy trendi dolog, vagy mert unatkozom. Bizonyos tekintetben az online keresésnél is hasonlóan viselkedünk, mint a való életben: amikor megpillantunk valakit, a másodperc tört része alatt el tudjuk dönteni, tetszik-e vagy sem, miközben a személyiségéről nem tudunk semmit. A két dolgot azonban többek között az különbözteti meg egymástól, hogy amikor személyesen találkozol valakivel, és azt érzed, hogy tetszik az illető, akkor emellé még társul egy csomó információ, ami a küszöb alatti észlelésben történik. Például az, hogy milyen illata van, hogyan viselkedik, vagy mennyire hasonlít az ellenkező nemű szülőre stb. Szóval rengeteg impulzus ér, amit rövid idő alatt be lehet „szippantani” a másikból, ugyanakkor mindez egy képről mindig hiányozni fog. Ott nem tudsz mást tenni, csak elolvasni a profilját, majd eldönteni, hogy megvannak-e ott azok a kulcsszavak, aminek alapján el tudod határozni, akarsz-e ismerkedni vagy sem.

Vannak olyan társkereső oldalak, ahol a kitöltött szöveges profilok mellé opcióként egy kérdőív is társul, amit egy algoritmus összevet az adatbázissal, majd párosít a lehető legideálisabb egyezőség kedvéért. Azonban a végeredmények nagy többségénél a vonzalmak köszönőviszonyban sincsenek azzal, akit az illető keresett vagy elképzelt magának. A rendszer fordítva sem működik, nem elég megismerni valakinek a preferenciáit, és azt hinni, hogy ez alapján az adott illető tetszeni fog. Ebből is jól látszik, hogy végső soron teljesen máson múlik, hogy egy ember tetszik-e nekünk vagy sem.

B. A.: Tegyük fel, hogy egy társkereső oldal legeldugottabb sarkában megtaláljuk azt, aki rokonszenves nekünk. Ezzel még mindig csak a startvonal előtt toporgunk, mert ezután érünk el a támasztott elvárások alágördülő listájához, amelyek jellemzően olyan dolgokat fogalmaznak meg egymás utáni tőmondatokban, aminek aligha felel meg valaki – legfeljebb a herceg vagy a hercegnő a fehér lovon. Hogy látod ezt a kérdést?

D. A.: Amikor az elvárások tömkelegével szembesülünk – legyenek bármilyen abszurdok is –, joggal hihetjük azt, hogy a potenciális párkeresők között egyvalaki egészen biztosan megfelel majd ezeknek. És ezt azért érezheti bárki, mert annyian vannak ezeken a felületeken, hogy hiszünk a nagy számok törvényének. Miközben a realitás az, hogy minimális az esélyünk arra, hogy egyvalaki minden általunk elvárt kritériumnak megfeleljen. Az elvárások listázásából gyakran egy dolog marad csak ki: az, hogy én mit adhatok férfiként egy nőnek, és fordítva. Ugyanis jellemzően ritkábban tesszük fel azt a kérdést magunknak, hogy milyen velem együtt élni, és ehhez a partneremnek milyen kompromisszumokat kell majd meghoznia, éppen ezért én gyakran kérem ennek megfogalmazására is a klienseimet.

Amikor az ember a böngészi a telefonját, és lát több száz partnert, akkor ott a kérdés az, hogy nekem ki kell vagy ki nem. Éppen ezért mi csak felületes visszajelzésekből szűrjük le azt, hogy kinek kellhetünk.

B. A.: Ne menjünk el a felületek kommunikációs kultúrája mellett sem, hiszen vannak olyan oldalak, ahol a nyelvezet enyhén szólva is kendőzetlen, és hogy finoman fogalmazzak, ennek okán célra törő is.

D. A.: Online sokkal könnyebb elővezetni, hogy per pillanat kivel mit tudnék kezdeni. Személyesen azonban elég gátlástalannak kell lenni ahhoz, hogy öt perc ismeretség után bárki is előadja, hogy egy félóra múlva a kiszemelt partnerével mit is képzel el az ágyban. Ebből is érzékelhető, hogy az arcnélküliség oldja a gátlásokat.

Ugyanakkor – ha nem csak a szélsőségeket nézzük – azt látom, hogy nagyon sokan feszengenek, amikor elindul egy beszélgetés. Mégpedig azért, mert mindenki pontosan tudja, hogy az adott a felületen nagyon sokan vannak, és ő is csak egy a sok közül, akire ráírtak. Jellemzően ezek a diskurzusok többségében klisék mentén folynak. Ez kérdéseket vet fel, például azt, hogy mennyire szól rólam ez a beszélgetés, és mennyire keltettem fel valakinek az érdeklődését. És mennyire szól csak arról, hogy egy pásztorórát akarnak-e velem eltölteni. De ha túl is lendül a kommunikáció ezen a dilemmán, és valaki hosszabban is elkezd beszélgetni a másikkal, akkor idővel óhatatlanul felépít magában egy képet a másikról, a megfogalmazott elvárásai pedig színeződnek a fantázia jóvoltából, ezért egy személyes találkozás alkalmával nagyon is esélyes a csalódás. Ennek fényében vagy ezt elkerülendő valóban jobb minél hamarabb személyesen is megismerkedni.

Az online társkeresésből kulcsinformációk hiányoznak még akkor is, ha hosszan és kellemesen írogatnak a párok egymásnak, és sok olyan dolog, tevékenység van, ami kettőjük között egyezést mutat. De azok az információk, ami alapján fejben és lélekben szűrünk, amikor meglátunk valakit, az az online ismerkedésből teljes egészében hiányoznak. Pont azok, amiket mi nagyon leegyszerűsítve kémiának hívunk, és nagyon sok összetevőből állnak, a szókincs- és arcelemzéstől kezdve az illatelemzésig, hogy csak néhányat említsek. Ezek mind hiányoznak, amikor valakinek a profilját megnézed, vagy elkezdesz vele beszélgetni.

B. A.: Bármit is gondoljunk az online ismerkedésről, az a napnál is világosabb, hogy ez elől nagyon kitérni nem lehet vagy nem is kell, ha valaki karnyújtásnyi közelben megoldást keres a partnerkeresésben. Sőt számos jó példa, sikersztori igazolja, hogy nem is kell pálcát törni az alternatíva fölött. Mit gondolsz, hova fejlődhet ez a dolog?

D. A.: A saját személyes véleményem vagy ideám az, hogy egyre nagyobb igény lesz arra, hogy más módon is tudjanak ismerkedni az emberek. Erre már most is van egy sor jó példa – korábban említettem is –, és hiszem, hogy ez a vonal tovább erősödik, mert az online platformok sajátossága folytán ott nagyon gyorsan és könnyen ki lehet égni.

B. A.: Ahhoz, hogy az általad említett alternatívák tovább erősödjenek, sokkal nagyobb elszántság kell, hiszen a hús-vér programokra el kell menni, szemben az online térrel, amit megoldasz egy karosszékből. És ez csak egy felvetés. Az ügy érdekében szerinted mennyire mobilizálhatók az emberek?

D. A.: Szerintem azért fognak egyre többen elmenni ilyen helyekre, mert már kiégette őket az online társkeresés. Ugyanis aki ezt nem tudatosan csinálja, az rengeteg időt eltölt vele. Ezek az appok a maguk jutalmazó rendszerével úgy vannak kitalálva, hogy arra ösztökéljék a látogatót, hogy sokszor térjen vissza, és sok időt töltsön el a felületen. Kevés az a tudatos felhasználó, aki azt mondja, hogy napi 15 vagy 30 percnél nem töltök el többet egy ilyen oldalon, ahogy kevés az olyan ember is, aki csak egy bizonyos számú emberrel találkozik, és nem annyival, amennyivel bír. A tudatosság hiánya pedig odavezetheti az embert, hogy belefárad, unottá, érdektelenné válik, és már egyáltalán nem akar ezzel foglalkozni. Ekkor jöhet el az a pont, hogy más alternatíva felé nyit.

B. A.: Ha a távolabbi jövőbe nézünk, akkor ez a hatalmas szabadság hova fogja vezetni a jövő generációját?

D. A.: Bennem az a kérdés merül fel ezzel kapcsolatban, hogy az a generáció, amelyik túlnyomórészt ebben szocializálódik, és amelyiknek a fő csapásiránya az online társkeresés, vajon mennyire találja meg a helyét a klasszikus ismerkedés formáiban. Tudnak-e majd szemtől szembe flörtölni, udvarolni. Számomra megdöbbentő és érthetetlen megtapasztalás volt, amikor egy nagy társaság egyik fiú és egyik lány tagja – akik között vitán felül izzott a levegő – nem tettek lépéseket egymás irányába. A fiú nem kezdeményezett, a lány nem küldött jeleket, de egymást már az este alatt bejelölték a Facebookon. Eszükben sem jutott beszélgetni egymással, tulajdonképpen fel sem merült bennük ez a forgatókönyv. Ha a jövő generációjának az ilyen és ehhez hasonló szcenáriók mutatják majd az utat, akkor az enyhén szólva is elkeseredésre ad okot.

Szóval ha a beszélgetés végén le kell vonnom a konklúziót, akkor azt gondolom, hogy ez az online világ gyorsaságánál fogva gyakran türelmetlenséget ébreszthet bennünk. Ugyanis azáltal, hogy megvannak ezek a lehetőségek, türelmetlenekké válunk, mert gyorsan akarunk találni valakit, de türelmetlenné válhatunk a saját párkapcsolatunkban is, mert kevésbé vagyunk motiváltak arra, hogy megoldjuk a dolgokat. Mégpedig azért, mert tudjuk, hogy vannak más hívogató alternatívák – inkább cserélünk, mert az kényelmesebb. Ezek az oldalak ugyan tálcán kínálják a lehetőségeket, azonban fontos tudatában lenni, miként hatnak a motivációnkra és hogyan változtathatják meg a párkeresési vágyainkat, szokásainkat.

Írta: Barna András, | Képek: Kohun Works