A kiégés

A cikkünkben boncolgatott terület manapság slágertémának számít. A kiégés (burnout) még jó néhány évvel ezelőtt javarészt csak a humán területeken dolgozók nemkívánatos keresztje volt, ma viszont lassan népbetegségnek számít. A burnoutszindróma sunyi, alattomos, lassan kifejlődő folyamat, de vannak intő jelei, amelyeket konstatálva tehetünk azért, hogy ne számoljon ránk az élet. Ezeket a kiégésre utaló ismérveket tettük górcső alá állandó pszichológus szakértőnkkel, Dienes Angélával.

Az év vége közeledtével remélhetőleg eljön egy olyan időszak, amikor egy kicsit talán már hátradőlhetünk. Egy rövid időre elengedhetjük a dolgos hétköznapokat, és egy csendesebb pillanatban nemcsak arra koncentrálhatunk, hogy mit fogadunk meg a jövőre nézve, hanem azon is végigtekinthetünk, hogy milyen volt a mögöttünk hagyott tizenkét hónap. Némileg sztereotípiának tűnik, hogy csak az év legutolsó időszaka alkalmas erre, miközben bármikor megtehetjük, ha úgy érezzük, valami nem stimmel körülöttünk. A kifáradás, a motiváció elvesztése – hogy csak két dolgot említsek előzetesen – utalhat arra, hogy a kiégés előszobájába léptünk.

Némileg paradox, de a „teljesen ki vagyok égve” megnyilvánulás ma már a közbeszéd része, a megállapításnál viszont sajnos nem jutunk tovább: kimondjuk ezt a mondatot, majd ugyanúgy végezzük a dolgainkat, ahogyan korábban – legalábbis addig, amíg el nem érünk a falig.

A burnout régóta velünk élő jelenség. Az első ehhez kapcsolódó cikk 1969-ben került ki Harold B. Bradley tollából, mégis a téma igazi felszínre kerülése Herbert Freudenberger német–amerikai pszichológusnak köszönhető. Freudenberger „Staff Burnout” című cikkében a maga és kollégái megtapasztalása alapján definiálja az állapotot: akkor beszélhetünk kiégésről, amikor az ember elveszíti a munkájával kapcsolatos motivációját, különösen akkor, ha a nagy fokú elkötelezettség nem hozza meg a várt eredményeket.

Noha a kiégés legtöbbször a munka kapcsán kerül szóba, hiba lenne azt hinni, hogy a magánéletben nem fordulhat elő.

Dienes Angéla pszichológus

Barna András (B. A.): Nem árulok el kulisszatitkot azzal, ha elmondom, Dienes Angélával mindig jó előre megbeszéljük, mi legyen az éppen aktuális téma, amit körbejárunk. A mostani témajavaslata viszont a korábbiakhoz képest spontán jött. Volt valami oka, amiért azt mondtad, hogy a kiégéssel foglalkozzunk?

Dienes Angéla: Azért javasoltam, mert az elmúlt időszakban több kliensem keresett meg azzal, hogy valami nincsen rendben vele, és szeretné megfejteni az okát – és mint utóbb kiderült, mindegyikük problémája a kiégésre utalt. A kiégést nem könnyű beazonosítani, éppen ezért nem mindenkiben fogalmazódik meg, hogy ő esetleg ebbe az állapotba került – noha abban van. A szindróma sokféleképpen meg tud jelenni, és akár már fiatalkorban is, szóval nem kell, hogy valaki harminc-negyven éves pályafutást tudjon maga mögött. Rengeteg tünet utalhat rá, nemcsak az, hogy az ember úgy érzi, elfáradt, és már nincs annyira kedve csinálni azt, amit kell.

B. A.: Ha ez egy sokdarabos kirakós, akkor hogyan írnád körbe ezt az érzést?

D. A.: Azt gondolom, talán az a legjobb, ha inkább skálázzuk a dolgot, mert a kiégésnek fázisai vannak, és jellemzően (de nem minden esetben) azzal szokott kezdődni, hogy valaki nagyon megfeszített tempóban kezd el dolgozni, és nagyon szeretne bizonyítani. Tehát nem úgy indul, hogy valaki nem tud teljesíteni vagy teljesen motiválatlan, hanem pontosan az ellenkezője történik: valaki nagyon sok energiát tesz bele a munkájába, mindemellett nagyon elkötelezett és lojális. Éppen ezért a perfekcionisták a legveszélyeztetettebbek, azok, akik azt, hogy elég jók-e, a munkahelyi teljesítményük alapján is mérik.

Idővel azonban ebben a megfeszített tempóban az ember elkezd egyre kevésbé figyelni magára, és egyszer csak azon kapja magát, hogy rádöbben, milyen régóta nem állt fel az asztalától, milyen régóta nem evett, nem ivott, és sorolhatnám. Ez ugyan még nem a kiégés, csak az előszobája, de ezután akár viszonylag gyorsan megjelenhetnek az első fáradásos vagy pszichoszomatikus tünetek, annak jeleként, hogy a test már kezd ellenállni. Ez is elindíthat egy sor dolgot, például hangulati, alvási, evésbeli problémákat okozhat, és a folyamat további részeként pedig kezd lemerülni az immunrendszer is.

Azt talán kevesen tudják, hogy ilyenkor az ember visszahúzódóvá válhat, távolodhat a környezetétől, ingerlékeny, cinikus lehet, esetleg beszólogat mindenkinek. Emiatt elkezdhet egy fal kialakulni közte és a munkatársai között, így aztán már nehezen tud kapcsolódni hozzájuk. Ez továbbgyűrűzhet egészen odáig, hogy saját magától is eltávolodik valaki, vagy kiüresedett állapotba kerül.

B. A.: Ez a folyamat elvezethet a depresszióig?

D. A.: A kiégés nem egyenlő a depresszióval, de a depresszió lehet következménye a kiégésnek, kétségtelenül átcsúszhat valaki ebbe az állapotba. Ha visszatérünk a korábbi skálás példához, akkor kijelenthető, hogy rendkívül gyakran a kiégés egy nagyon jó teljesítménnyel szokott kezdődni, majd fokozatosan elmozdul motiválatlanságba, kiüresedésbe, extrém esetben pedig depresszív állapotba.

B. A.: Amikor a kiégés szóba kerül, akkor ezt a fogalmat valahogy mindig a munkával kapcsolják vagy kapcsoljuk össze, miközben szerintem a magánéletben vagy egy társas kapcsolatban is ki lehet égni.

D. A.: Pszichológusként tökéletesen egyetértek azzal, hogy például a szülői szerepben is ki lehet égni. Egy háziasszony, egy édesanya miért ne élhetné meg azt a mentális, emocionális változást, amit más a munkahelyén megél? Hiszen igazából csak a feladat jellege különbözik, de maga az, ami megtörténhet velünk, ha nehézségekbe ütközünk, vagy ha a helyzet túlmutat a kapacitásunkon és/vagy a kompetenciáinkon, esetleg sok negatív visszajelzést kapunk, ugyanúgy elvezethet a kiégéshez.

B. A.: Mégis az az érzésem, mintha erről ritkábban esne szó, mégpedig azért, mert az ember szülőként „nem engedheti meg magának”, hogy kiégjen.

D. A.: A társadalom felől nézve az, ha felvállaljuk a kiégést szülőként, kellemetlenebb, mint mondjuk felvállalni azt, hogy kiégtem a munkában. Ez feltehetően annak tudható be, hogy a jelenség sokkal elfogadottabb és ismertebb munkahelyi kontextusban. De ettől még ez egy nagyon releváns dolog, főként extrém helyzetben, amikor nagy terhelés nehezedik valakire, mert például egyedül maradt egy vagy több, még rosszabb esetben problémás gyerekkel. A szülői kiégés tehát egy nagyon is valós jelenség ilyenkor jellemzően már nem tudok elég figyelmet fordítani a gyerekemre, ami távolságot képez közte és köztem, ezáltal tovább rontja a helyzetem, és egy ördögi körhöz vezet.

B. A.: Milyen faktorok játszanak még szerepet a kiégésnél?

D. A.: Ha valaki erősen demotiváltnak érzi magát a munkájával kapcsolatban, holott korábban ez nem volt így, érdemes körbejárni a problémát, és feltenni a kérdést, hogy mi vezetett idáig, majd áttekinteni a folyamatot. Hasznos azonosítani azokat a tényezőket, amelyek szerepet játszhatnak a motiváció elvesztésében – az embernek nagyon nincsen kedve bemenni dolgozni, és már a kisebb feladatok is nyűgnek tűnnek, valamint elkerülő módon minden mással foglalkozik, éppen csak a munkával nem. A folyamat későbbi szintjén az enerváltság mellett akár ingerlékenyebbé is válhat, majd ennek folyományaként a kollégáihoz sem tud vagy nehezebben tud kapcsolódni – és ez már a kiégés fázisa. Ha az embernek ellenszerként nincsenek olyan töltődési pontjai, amelyek segítenek elviselni mondjuk a nagyobb munkaterhelést, vagy az hosszú távon is fennáll, akkor rá is léptünk a kiégés felé vezető útra. Ha tudatos valaki, akkor még a legelején elkaphatja a folyamatot, azt a pillanatot, amikor úgymond „nem kívánatos módon” túlteljesít vagy később, amikor kezdenek megváltozni a munkával kapcsolatos érzései. Szóval érdemes figyelni magunkat, mert a változásokat észlelni lehet. Ahogyan azt is, hogy a saját magunkra fordított figyelem miben merül ki: mennyi feladatot kell ellátnunk, vannak-e ehhez mérhető pihenőfázisaink, tudunk-e a saját testi-lelki jóllétünkre is figyelmet fordítani vagy nem marad már rá kapacitás. Erre nem árt tudatosan fókuszálni, mert így közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy a kiégés felé tartó úton járunk, vagy sem.

B. A.: Elképzelhető, hogy a hétköznapi életben ennyire tudatosak tudunk lenni? Ezt csak azért kérdezem, mert a felsorolt ismérvek – például a konfrontáció – a munkahelyi lét akár mindennapos megnyilvánulásai lehetnek.

D. A.: Egyfajta önreflexió mindenképpen szükséges, mert a helyzet nagyon lassan alakul ki. Szóval ez egy nagyon sunyi dolog, nem történik meg egyik hétről a másikra. Mivel nagyon lassú és fokozatos folyamat, ezért is nehéz észrevenni. Ahogy mondtad is: konfliktusok mindig akadnak a munkahelyen, erre még senki nem kapja fel a fejét. Viszont ha túl sok dologban zajlik nálam valamilyen változás, akkor érdemes átgondolni a dolgokat, egészen pontosan visszatekinteni az elmúlt időszakra, és megkérdezni magunktól: mi történik velem, és mi van a munkával? Sok minden függ attól is, hogy mennyire tudunk rálátni saját magunkra, és persze attól is, hogy mennyire tudunk határokat húzni, ami részben tanult, részben személyiség- és kötődési mintától függő dolog is. A helyzet orvoslásához mindenképpen kellenek problémamegoldási, megküzdési stratégiák, illetve stresszkezelő technikák.

B. A.: Szerinted minden ember életében – legyen az szakmai vagy magánélet – eljöhet az a pont, amikor a billeg a kiégés és az úgymond normális hétköznapi lét között?

D. A.: Nincsen belénk kódolva a kiégés, de hogy ne is jussunk el idáig, azon sokat kell dolgozni. Ugyanis ma nem az elkerülés felé visz a világ és a munkahelyek elvárásai sem. Például a segítő szakmákban – lásd orvosok, ápolók – egészen magas szintű tudatosság kell ahhoz, hogy valaki ne égjen ki, és ezt rettentően nehéz elérni. Egy kórházban dolgozó orvosnak ugyanis nincs meg a választási lehetősége, amikor a rendelési időben vár rá száz vagy akármennyi beteg.

Sajnos a cégek sem arrafelé haladnak, hogy legyen egy úgynevezett „flex Friday”, azaz ha van munka, dolgozunk, ha nincs, akkor meg nem, és szabad a péntek. Nagyon sok kliensemtől hallom – teljesen mindegy, milyen munkaterületen dolgozik –, hogy amikor elérnek egy kitűzött profitot vagy egy eredményt, akkor erre nem az a válasz, hogy ez nagyon jó, hanem azt, hogy ennek fényében jövőre majd emelik a normát. Ennek okán soha nem tudják megélni, hogy eljutottam valahova, elértem valamit. Senkit nem motivál, ha mindig azt hallja, hogy minden oké, de legyen még annál is jobb. Másfelől az a fajta profitorientált szemlélet, ami azt helyezi előtérbe, hogy végeztessünk el egységnyi munkát minél kevesebb emberrel, szintén egyenes út a kiégés felé. Mert az sem ritka manapság, hogy amikor egy ember kiesik a rendszerből, akkor a helyére nem vesznek fel új kollégát, hanem a munkájukat szétosztják a többiek között. Ez az attitűd egyáltalán nem segíti azt elő, hogy a dolgozók jól érezzék magukat a munkahelyükön. Nyilván persze nem lehet általánosítani, hiszen a nagy cégek közül sokan próbálnak tréningekkel segíteni a stresszkezelésben. Az ilyen és ehhez hasonló programok igyekeznek támogatni a munkahelyi jóllétet, ami nyilván egy preventív megoldás a kiégés ellen.

B. A.: Milyen védekező mechanizmusoknak kell bekapcsolniuk, ha észleljük magunkon a jeleket, amelyek akár a kiégés felé visznek bennünket?

D. A.: Először is nagyon fontos, hogy valaki le tudja-e tenni a munkát, amikor le kell. A másik, hogyha valaki nemcsak a munkában tudja megélni a produktivitását, hanem másban is, például a magánéletében egy hobbiban, akkor ezek mind a kiégés ellen viszik az embert. Az is kijelenthető, hogy ha valakinek vannak jó stresszkezelő technikái vagy tud bizonyos relaxációs módszereket, akkor az védőfaktor lehet, mert erősíti a toleranciát. Ha valaki otthon van a mindfulnessben és a relaxációs technikákban, meg egyébként ügyesen húz határt a munka és a magánélet között, és nemcsak a munkában éli meg a teljesítményét, hanem csinál mást is, bármit, azaz másban is megéli magát, akkor az nagyon erős védelmet nyújt a munkahelyi krízisekkel vagy elvárásokkal szemben. Ugyanilyen erős védelmet jelenthet, ha valakinek van egy támogató családi környezete, egy szociális védőhálója, amelyben feltöltődhet, és akkor ez segíteni fogja abban, hogy ne a kiégés felé tartó úton járjon. Természetesen a hosszú távú túlzott terhelés mindenkit megvisel, tehát sokszor egészen egyszerűen ezt az alapproblémát érdemes megszüntetni.

B. A.: Mi lehet a „pirula”, ha már benne vagyunk ebben a helyzetben?

D. A.: Az itt a kulcskérdés, hogy lehet-e definiálni a kiégés tényezőit, az okait. Ha megvan, hogy mitől „undorodik” már az ember, és mi okozza nála a demotiváltságot, akkor innen már el lehet indulni a kikecmergés lehetőségei felé.

Ha ezt a problémakört egy nagy szervezet munkatársaként vetítem önmagamra: akkor meg kell néznem, hogy abban a szervezeti egységben hol lehetnek azok a pontok, amelyek megterhelőek számomra. Még pontosabban fogalmazva: hol vannak azok a faktorok az adott struktúrában, kultúrában, ezen belül abban a pozícióban, amelyben én dolgozom, amik stresszt okoznak számomra, ezen belül hol vannak azok az egyéni tényezők, ahogy ezekre reagálok. Ezen lehet-e javítani mondjuk stresszkezeléssel, relaxációval vagy önfejlesztéssel azért, hogy ne ugorjunk minden apróságra, és emellett tudjunk elengedni nem fontos dolgokat, jobban be tudjuk osztani az időnket, vagy éppen tudjunk priorizálni. Amikor ez az úgymond „felmérés” megvalósul, akkor lehet új irányokat kijelölni, és eldönteni, hogy merre kell továbbmennünk, elég-e csak önmagunkban rendet tennünk, vagy érdemes éppen más munkakört, részleget választanunk a cégen belül vagy kívül, mert ha nem ezt tesszük, akkor elindulunk a kimerülés lejtőjén.

Írta: Barna András, | Képek: Kohun Works