Önbizalom, önszeretet

Amikor Dienes Angéla állandó pszichológus szakértőnkkel megbeszéltük a rovat mostani témáját, arra gondoltam, hogy a lélektan egy olyan területéhez érkeztünk, ami kicsit populárisabb, mint az eddigiek, hiszen az önbizalomról és az önszeretetről mindenkinek van valamiféle véleménye. Kicsit az volt az érzésem, olyan ez, mint egy fogyókúrás diéta, amiről sokaknak megvan a maga bizonyossága, amire esküszik. Azonban éppen csak megkapargatva a területtel foglalkozó irodalom felszínét, rájöttem, hogy a két téma akkora, és olykor annyira összefonódik, hogy teljes kibontása jócskán túllépné a lap fizikai kereteit. De mi azért tettünk egy próbát.

Bizonyára sokaknak megvan az a filmbeli jelenet, amikor a főhős a tükör előtt áll, és „csukott szájjal” beszélget magával. Biztos vagyok benne, hogy ez a gyakori snitt kinél-kinél otthon is előfordul, bár az biztos, hogy ilyenkor nem egy rejtélyes bűnügy megoldásán töprengünk, hanem sokkal messzebb réved a tekintetünk. Ha valaki nem a vágyait fogalmazza meg a tükröződő arc láttán, és túlnéz a mélyülő barázdáin is, akkor egészen biztosan akad néhány kósza másodperc, amikor a foncsorozott üveglap egyfajta lélektükörré alakul át. Az agyunkban ilyenkor végigsuhanó kérdések random módon sokszor az önértékelés pillanatait hozzák.

Az egészséges önbizalom és az önszeretet a mindennapi működésünk fontos alappillére, mégis, amikor ez a két fogalom előtérbe kerül, akkor igen sokszor negatív és sztereotip asszociációk kapcsolódnak hozzájuk, mint a beképzeltség vagy a narcizmus. Persze ez az eszmefuttatás csak egy külső szemlélő véleménye – no de nézzük most a szakemberét.

Dienes Angéla pszichológus

Barna András (B. A.): Remélem, nem kövez meg érte senki, de érzetre az van bennem, mintha manapság az önbizalom és az önszeretet témájával foglalkozni egyfajta trendiséget is jelentene. Ugyanakkor, ha egy kicsit jobban beleássa magát az ember, akkor azt látja, hogy ez a két dolog nemcsak kéz a kézben jár egymással, hanem személyiségünknek fontos pillérei is.

Dienes Angéla (D. A.): Induljunk ki abból, hogy milyen a kapcsolat az önszeretet és az önbizalom között, és nézzük meg azt is, hogy ezek miként viszonyulnak egymáshoz. Az önszeretet kapcsán két fogalom jut eszembe: az önbecsülés és az önértékelés, hiszen ezek talaján fejlődhet az önbizalom. Az önbizalom pedig azt jelenti, hogy mennyire bízom a képességeimben, a kompetenciámban, a tehetségemben. Tehát nagyon fontos és jó, hogyha az emberben van egyfajta „értékességérzés”, elfogadás és tisztelet saját maga iránt. Ez nem feltétlenül hoz minden területen nagyobb önbizalmat, de ha ez rendben van, akkor sokkal könnyebben vág bele új dolgokba, mert nem szorong egy esetleges kudarc miatt. Ha mondjuk ez mégis megesik vele, akkor szembe mer nézni a problémával, és adott esetben tudja, hogy a kudarcot minek tulajdoníthatja. Ez például egy vezetői pozícióban szerintem fontos dolog.

B. A.: Mennyire tekinthetünk a témánkra alapvetésként? Az önbizalom, az önszeretet velünk születik, és ezáltal örökletes béklyó, vagy fejlődik?

D. A.: Az önértékelésnek az a lényege, hogy kinek-kinek mennyire szilárd a meggyőződése önmaga alapvető értékességéről, ami nem csak attól függ, hogy kívülről milyen visszajelzéseket kap. Ha az önértékelés, önbecsülés magas szinten áll, akkor az ember a kudarcokra is tud ennek megfelelően tekinteni. Például, ha céges környezetben egy rossz döntést hoz valaki, és ez profitkiesést okoz, akkor ezt nem úgy éli meg, hogy összeomlik és bezár maga körül mindent. Nem gondolja azt, hogy egy rossz döntése miatt rossz, értéktelen vezetővé vált, hanem úgy tekinti, hogy ilyen előfordulhat, de ettől még továbbra is értékes ember és jó vezető.

Ezzel szemben sokan ezt a megerősítést rendre kívülről várják, mert nincsen alapvető belső, szilárd értékességérzetük. Az ilyen embereknek gyakran folyamatosan szükségük van arra, hogy a célok elérésén keresztül újra és újra megerősítsék magukat abban, hogy a teljesítményük miatt értékes emberek. Ez pedig teljesítménykényszerrel jár.

A belső stabilitás kiépülésében óriási szerepe van a szülőknek, tanároknak, nevelőknek – tehát kezdetben a külső visszajelzéseknek is. A gyerekekhez történő viszonyulásuk milyensége – például az, mennyire elfogadók vagy ezzel szemben mennyire teljesítményorientált a szeretetük elnyerése, mennyire kritikusak valakivel szemben – komoly befolyásoló tényező. Ha például valaki abuzív környezetben nő fel, akkor ennek elképesztően káros hatása lehet, és nagyon nehezen fog kialakulni benne az értékességérzés. Ha viszont jó alapot kap valaki, akkor sokkal könnyebb a későbbiekben ezt fejlesztenie.

B. A.: Akkor kimondható, hogy aki felnőttkorban törékeny, az gyerekkorában is az volt?

D. A.: Igen, bár árnyalható a kép azzal, hogy későbbi, felnőttkori traumák is tudnak komoly töréseket okozni és hozzá kell tennem azt is, hogy nagyon sok terepiás óra kell ahhoz, hogy a gyerekkorban jelentkező hiányosságokat be lehessen tölteni.

Nem vagyok klinikus, de meg kell említenem – mert ide tartozik – egy ma nagyon divatos fogalmat: a narcizmust. Az emberek ebből kívülről jellemzően csak annyit ismernek, hogy valaki énközpontú, öntelt, bizonyos fokig magát grandiózussá tevő személyiség. Azt azonban kevesen tudják, hogy e mögött egy ember elképesztő törékenysége áll. Az ilyen típusú személyiségek kompenzálásként gyakran megpróbálják ezt a gyengéjüket „nem láttatni”, és róluk nagy valószínűséggel az is állítható, hogy nagyon alacsony a valódi önértékelésük. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy a kiskorukból kevesebb érzelmi muníciót hoztak magukkal a felnőtt életbe.

A gyerekkor motívumai nagyon meghatározóak az egészséges önbizalom kialakulásában. Egy szülői attitűd ugyanúgy lehet romboló, mint építő. A gyermeki életszakaszban bizonyos sémaszerű működéseket sajátítunk el annak mentén, ahogyan reagálnak ránk. Ha egy-egy feladat során állandóan lehúznak minket, mert azt mondják: úgysem tudod megcsinálni, vagy megcsinálják helyettünk, és nem éljük meg a saját kompetenciáikat, vagy túlféltenek a kezdeti önállóságunk lépéseinél, akkor ezek nagyon mélyen be tudnak égni, olyannyira, hogy kihatásai még az érett felnőtt korban is jól tetten érhetők. Ettől még válhat valakiből kiváló vezető, de a berögzült mondatok komolyan befolyásolhatják, hogy a későbbiekben ki hogyan gondol saját magára.

B. A.: A fizikai adottságok – kicsi vagy nagy, gyenge vagy erős – befolyásolják-e az önbizalmat, az önértékelést? Foglalkozik ezzel a szállal a pszichológia?

D. A.: Igen. Ha valakit gyerekkorában a fizikai gyengesége miatt folyamatos kritikák értek, az hathat a felnőttkori önértékelésre és arra, hogyan látja saját magát később. Ha például valaki a gyerekkorában duci, és emiatt állandóan cikizik, akkor előfordulhat, hogy ez rányomja a bélyegét az önbecsülésére, későbbi testképére is. Előfordulhat, hogy felnőtt korában sem érzi magát elég szépnek és vékonynak, miközben akár kifejezetten csinos, netán már olyan sovány, mint egy nádszál. Ad absurdum az is előfordulhat, hogy valaki egy izompacsirta, de a testképzavara miatt az a benyomása önmagáról, hogy kicsi, mint egy tizenkét éves gyerek. Ha valaki pozitív megerősítéseket kap, akárhogy is néz ki, az mindenképpen jótékony hatással lehet az önértékelésére, de persze fontos, hogy ezek a visszajelzések hitelesek legyenek – tehát nem arra gondolok, hogy a túlsúllyal küzdő gyereket erősítsük meg, hogy átlagos testalkatú, mert ez nincs így. De a fizikai adottságokban is lehet egyéb előnyöket találni, illetve személyiségünk színei, saját értékességünk nem szűkíthető le egyetlen dimenzióra, a testalkatra, ezt fontos lehet megtanulnia a gyerekeknek. Mindemellett stabil önbecsülés híján egy nagyon szép ember is megélheti, hogy soha nem elégedett önmagával, aminek a vége néhány esetben nem más, mint hogy jön a plasztikai műtétek sorozata. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a szép embereknek könnyebb a helyzetük, ha nem is az önértékelés, de a külső visszajelzések szempontjából mindenképp. Ugyanis a bennünk lévő egyfajta tudattalan mechanizmus miatt azt feltételezzük, hogy a szép emberek egyéb más jó tulajdonságokkal is rendelkeznek, ezt nevezik holdudvar-hatásnak – aztán persze ez a hitünk lépten-nyomon megdőlhet.

B. A.: Rétegződhet az önbizalom? Arra gondolok, hogy valakinek lehet kimagasló a szakmai önbizalma, de mondjuk párkapcsolati téren meg nagyon alacsony.

D. A.: Ebben a felvetésben benne van az is, hogy mi a látszat, és milyen a belső világa valakinek. Lehet valaki iszonyatosan sikeres, mert jó abban, amit csinál, ugyanakkor a belső vívódásai lehetnek teljesen mások. Több olyan kliensem is volt, akik nagyon sikeresek, de belül nagyon bizonytalanok, ugyanakkor ez a szakmaiságukban egyáltalán nem érhető tetten. Hogy valaki mit él meg a sikerei mentén, vagy mennyire feszíti az a tudat, hogy ha eddig sikeres volt, akkor ezután is hoznia kell a szintet, egy vezetőnél nagyon frusztráló tud lenni. E mellé még társulhat a szakmai elismertség is, ahonnan adott esetben bukni szintén szorító érzés.

B. A.: És ez az egész hogyan hat ki a párkapcsolati vonalra?

D. A.: Ez esetben is a korai gyerekkorig érdemes visszamenni. Elképesztően hosszan lehetne taglalni a variációkat, csak a teljesség igénye nélkül párat felvillantok. Ha például a szülők egy-egy feladathoz fűződő kompetenciák megítélésében bizonytalanok, ezzel egyfolytában elbizonytalanítva a gyereküket saját alkalmasság-érzésében, esetleg rendre nem tudják elfogadni a gyerek negatív érzéseit, így azok nem fejezhetőek ki, úgy nevelik, hogy csak a pozitív érzéseket lehet, kell megmutatni, akkor ez kihat a későbbi párkapcsolatra. Ezek a rögzült sémák felnőttkorban azt eredményezhetik, hogy valaki a kapcsolatában túlzottan simulékony és alkalmazkodó lesz, hogy kerülje a konfrontálódást: amolyan „igen-ember” lehet, mert megpróbálja a társa minden igényét kielégíteni csak azért, hogy ne csalódjon benne, esetleg elkerülővé válik és képtelen azonosítani, felismerni és kifejezni a másiknak saját negatív érzéseit.

B. A.: Az egzisztencia mennyiben befolyásolhatja az önbizalmat?

D. A.: Ha valaki anyagi biztonságban él, akkor számára ez a tény lehet egy kapaszkodó, mert nem kell küzdenie azzal, hogy alapvető dolgokat meg tudjon adni a családjának. Ha azonban ezt nem tudja biztosítani, akkor az nagyon alááshatja például a férfiönbizalmat. Mindemellett az ember anyagi lehetőségei nem meghatározói értékességének, és ha valakinek tud valós, a személyiségen alapuló tényezőkből építkezni az önbecsülése, akkor egy átmeneti, anyagilag nehéz időszakot könnyebben képes átvészelni, hiszen tisztában van ezzel. Hasonlóképpen, aki meg tele van pénzzel, annak ettől biztosan nem lesz rendben az önértékelése. Még az is lehet, hogy pont emiatt csúszik el az önértékelés, mert azt éli meg, hogy a pénzzel hatalom is jár. Ennek kétségtelenül van reális alapja is, hiszen pénzzel rengeteg dolgot el lehet érni. Ha valaki nagyon erre szocializálódott, és az eszköztárában az anyagi lehetőségek, a hatalom, a pozíció jelentik a legfőbb muníciót, annál a többi eszköz kiszorulhat az emberi kapcsolatépítésből. Ha valakinek nem stabil az önértékelése, és nem tudja, hogy ki ő valójában a pénze és a hatalma nélkül, akkor ezek hiányában egy lehetséges élethelyzetben, számára nagyon meglepő önértékelési válsággal szembesülhet.

B. A.: Nyugodtan kijelenthető, sőt tény, hogy a hétköznapi ember is – mondhatni önkéntes alapon – teljesen átláthatóvá vált, hiszen a közösségi média kiváló táptalajt nyújt ehhez. Mennyiben hat ez a helyzet az önértékelésre?

D. A.: A világ arrafelé megy, hogy az emberek megpróbálják magukat folyamatosan és tudattalanul is összehasonlítgatni másokkal, hogy felérnek-e a kortársaikhoz vagy az ideáljaikhoz, vagy egy másik ember életéhez. A praxisomban számtalanszor szembesültem azzal, hogy a közösségi oldalak profiljainak nézegetése milyen hatással van egy-egy kliensemre önmaga megítélésénél. Az ismerősök fotóinak élménybombái szinte dehonesztáló hatást idéznek elő egyeseknél. Mindeközben arra kérdésre, hogy egy ilyen profil mennyire mutatja valakinek a valós életét, szinte kivétel nélkül mindig az a válasz, hogy semennyire. E reális válasz ellenére is sokak életére hatással van, amit a közösségi oldalakon lát, mivel a mozaikképekből kovácsolt történeteket önkéntelenül is összehasonlítják a saját életükkel és ez az érzések szintjén nagyon is hatást gyakorol rájuk.

B. A.: Nem akarok orwelli magasságokba emelkedni, de most fordítsuk meg a képet, és felteszek egy hipotetikus kérdést: ha mindenki egyforma lenne, akkor ez kisimítaná az önértékelési különbségeket, és nagyjából mindenkinek azonos lehetne az önbizalma?

D. A.: Erre nem tudok egzakt választ adni, hiszen azonnal felmerül bennem, hogy egyforma: milyen szempontból? Minden tekintetben ugyanis ez teljesen lehetetlen, nyilván ezért is hipotetikus a kérdés. De valószínű, hogy azok a jellegű szorongások kevésbé kerülnének előtérbe, mint amik a szembetűnő különbségekből adódnak. Nem véletlen, hogy annak idején köpenyt kellett viselni az iskolában, hiszen ez részben eltakart bizonyos szembetűnő különbségeket. A helyes értékítéletet helyre lehet tenni a gyerekekben, hogy tudják, a külsőségek miről is szólnak valójában. Így ezt a tényezőt nézve ők is rendelkezhetnek majd egy egészséges önbecsüléssel még akkor is, ha egy összehasonlítgató környezetben bizonyos tekintetben alulmaradnának, de persze emellett még ott van egy sor, az önbecsülés alakulására ható egyéb tényező is.

B. A.: Készült egyébként kutatás arról, hogy melyik nemhez tartozóknak nagyobb az önbizalma? Persze az is egy kérdés, hogy lehet-e egyáltalán ezt kutatni.

D. A.: Az önbecsülés nemek közötti különbségét kutatták már, majdnem egymillió ember bevonásával, és azt a konklúziót vonták le, hogy az önbecsülés a kor előrehaladtával nő mindkét nem esetében. Úgy vélem, hogy emögött leginkább az állhat, hogy minél inkább gazdagodik az önismeretünk, minél több az önmagunkkal kapcsolatos tapasztalatunk, annál szilárdabb a belső önbecsülésünk. Egyébként az önbecsülés nagyjából olyan hatvanéves kor körül érheti el a csúcsát, majd kissé hanyatlik, de ezt már egy másik dolgozat mondja.

A tanulmány szerint a nők és a férfiak között találunk valamekkora a különbséget az önbecsülés terén, méghozzá a férfiak javára, és ez korosztálytól, illetve országtól függetlenül megfigyelhető. Érdekes azonban, hogy a különbség nem ugyanolyan mértékű: az individualista nyugati kultúráknál, ahol elvileg nagyobb a nemek közti egyenlőség, az önbecsülés tekintetében nagyobb a különbség a nemek közötti eloszlásban (pl. UK és Hollandia), mint a kollektivista, fejlődő országokban, ahol nagyobb a nemek közti egyenlőtlenség (pl. Thaiföld, Indonézia, India).

A statisztikák mentén érdemes idecitálni azt önbecsülés generációs kutatását is. Ebből kiderül, hogy a különböző generációk között a 60-as évektől viszonylag stabil az önbecsülés alakulása, a különbség inkább abból adódhat, hogy mely életszakaszában jár az egyén. Ide érdekességképpen hozzáteszem, hogy az Y generációt (a mai kb. 25–40 évesek nemzedékét) gyakran éri az a vád, hogy túlteng bennük az önbizalom, narcisztikus generációként is hivatkoznak rájuk – nem szakmai cikkekben –, de pont arról van szó, hogy ha magasabb értéket is érnek el egy narcizmust mérő skálán (ez nagyrészt egyetemisták körében vizsgált érték), szerintem pont az önérvényesítés célja miatt sokféle belső bizonytalansággal küzdhetnek, aminek köze lehet a különböző társadalmi elvárásokhoz: „valósítsd meg magad”, „válaszd a hozzád illő lehetőségeket”.

B. A.: A felvezetőben egy tükrös hasonlattal éltem. Megállja ez a példa a helyét a mindennapi élet terápiájában?

D. A.: Na, ez az, ami pont nem működik. Sokkal inkább érdemes megvizsgálni, hogy ki miket mond, és hogyan beszélget magával. Ha úgy: „de hülye vagyok”, vagy „ezt jól elszúrtam”, vagy „ezt sem tudtam megcsinálni”, akkor ez reflektálhat az önértékelést romboló gyakran tudattalan mozgatórugókra. Ha valaki ezzel a problémával küzd, érdemes lehet egy szakember segítségével feltérképezni, hogy milyen rögzült, az önbecsülését aláásó működései vannak, és ezeken hogyan lehet változtatni. És ennek hatására sokan képesek a mélyebb önszeretet átélésére.

Írta: Barna András | Képek: Kohun Works