Dolce vita-e az édes élet?

Enzsöl Balázs életútjában, ahogy a legtöbb sikeres karrierben, mindig van egy csavar, sok esetben több is. Miután az általam megismert történetek többségében így van, ezért most akár el is tudom pufogtatni azt a közhelyet: az ember soha nem tudhatja, mit hoz neki az élet. E frázis helytállóságának okán biztosra vehető, hogy anno Balázs sem fogadott volna nagy összegben arra –miközben huszonévesen a közgazdasági főiskola padjait koptatta –, hogy jó néhány évvel később a cukrászszakma nemzetközileg is elismert tagja lesz.

Nem titkolt nosztalgiával érkeztem az interjú megbeszélt helyszínére, mivel a találkahely pontosan azzal a belvárosi bérházzal volt szemben, ahol felnőttem. Rendhagyó módon ezért én kezdtem el a történetmesélést az egykor a város szélét jelentő utcáról. De amit valaha a bőrcserzők és -kikészítők népesítettek be, az ma már jó régen a belváros szerves része.

Kicsit sajnáltam, hogy a beszélgetésünket nem autentikus környezet vette körül, mégis volt benne valami előremutató, hisz az üzlethelyiségben a „jövő formálódott” éppen – doboz doboz hátán. Balázs munkásságára mindössze a sarokpolcon sorakozó kis szobrok utaltak, amikről csak később tudtam meg, hogy mindegyik csokoládéból készült, történetük van, de talán az még érdekesebb, hogy az ízüket a formájuk vagy témájuk ihlette.

Balázst a szélesebb plénum a Mestercukrász – Az édesszájú konyhafőnök című műsorból ismerhette meg. Azóta megannyi interjú készült már vele, a kellő rutinja tehát megvan, mégis érzek rajta némi visszafogottságot, nem is minden ok nélkül, erősít meg később a zárkózottságát illetően. Az introvertáltsága azonban nem köszön vissza az életútjában és a beszélgetésünk alatt sem, sőt kifejezetten nyitott a világra, amit bejárt New Yorktól Szingapúron át a Közel-Keletig. Talán ennek köszönhető, hogy a diskurzusunk során egy-egy polémia okán számos vargabetűt is leírtunk, amíg újra vissza nem tértünk „a desszertekhez és a kelt tésztákhoz” – valószínűleg ezért is lett ízes ez a beszélgetés.

Barna András (B. A.): Legtöbbször az volt az érzésem, hogy a veled készült beszélgetések többségében az időszámítás a Mestercukrász című műsortól indul. Mi volt az „időszámítás előtt”? –amiről leginkább csak annyit tudni, hogy közgazdászként végeztél.

Enzsöl Balázs (E. B.): Az esetem abból a szempontból tipikusnak mondható, hogy az érettségi után nekem sem volt fogalmam arról, hogy mit is akarok csinálni. Közgazdasági szakközépiskolában végeztem mint könyvelő-statisztikus. A szüleim – de főleg az édesanyám – sugallatára jelentkeztem közgazdasági főiskolára Győrbe, de oda nem vettek fel, csak később. Közben elvégeztem egy banki ügyintézői tanfolyamot is. Majd jött egy pálfordulás, és hivatásos katona lettem, elsősorban azért, hogy mihamarabb letudjam a sorkatonai szolgálatot, de végül is ott ragadtam, ha nem is túl hosszú időre.

B. A.: Közbevetőleg: bejött neked ez a katonás élet? Mert ez még messzebb van attól, amit ma csinálsz.

E. B.: Azt mondhatom, hogy igen. Nekem sokat adott, mert ott mindennek derékszögnek vagy párhuzamosnak kellett lennie, szerettem ezt a fajta fegyelmet és az ezzel járó elhivatottságot is. A rossz az volt, hogy ez a dolog, amikor kikerültem csapathoz, már nem működött. Zavart, hogy fél gőzzel ment minden, és akkor azt gondoltam, hogy vagy 100 százalékosan csinálok valamit – ez alapvetés nálam –, vagy sehogy. Leszereltem, és teljesen új pályára léptem: ipari alpinista lettem. Imádtam csinálni, a pénz is jó volt, de egy fél év után rájöttem, hogy ez sem lesz egy nyugdíjas állás. Ezért hat hónap után visszamentem Győrbe a főiskolára, és közben már az is megfordult a fejemben, hogy itt fogok letelepedni. Nemcsak azért, mert élhető városnak tartottam, hanem azért is, mert jó a fekvése, közel van a szülővárosomhoz, Devecserhez, de Ausztriához és Szlovákiához is. Már három évet eltöltöttem itt, amikor kimentem Angliába.

B. A.: A kérdés költői: azért mentél ki és pont oda, amiért annyi mindenki más?

E. B.: Igen, nyelvet akartam tanulni és pénzt is keresni. Nem volt könnyű időszak, hiszen a tanulást nem akartam abbahagyni, ezért egy évet halasztottam, később pedig kintről folytattam. Nagyjából úgy nézett ki egy vizsgaidőszakom, hogy kedden hazarepültem, mindenből levizsgáztam, és csütörtökön pedig vissza. Tehát mindenre úgy kellett felkészülnöm, hogy az elsőre sikerüljön.

B. A.: Egyébként jó tanuló voltál?

E. B.: Igen, mondhatni a stréberek csapatát erősítettem már a középiskolában is. De hogy őszinte legyek, a diploma megszerzése főként az édesanyámnak szólt, semmint magamnak.

B. A.: A szüleid egyébként mivel foglalkoztak?

E. B.: Az édesapám árufuvarozó volt, édesanyám egy gyógyszertárban dolgozott, de leginkább a családi életet vitte otthon, ami nem volt egyszerű feladat, hiszen rajtam kívül még van két fiútestvérem, egy öcsém és egy bátyám.

B. A.: Ott tartottunk, hogy meglett a diploma.

E. B.: Igen meglett, de ez nem hozott változást, olyannyira nem, hogy az egy évre tervezett Angliából végül hét év lett, de bevallom őszintén, azért jöttem el onnan, mert ekkorra már bele is fásultam egy kicsit.

B. A.: A hét év nem sok idő, hogy lehet ilyen gyorsan előrelépkedni, ráadásul mindenféle szakmai előmenetel nélkül?

E. B.: Kitartással és szorgalommal. Először mosogató voltam, hiszen nem vagy alig beszéltem a nyelvet, majd három hónap múlva már konyhai kisegítő, fél év után kisszakács, négy év után meg főszakács lettem.

B. A.: A szakmát hogy sajátítottad el?

E. B.: Az első évben arra fókuszáltam, hogyan lehetne minél több pénzt keresni. Az ember gyorsan rájön arra, hogy ez csak úgy lehetséges, ha folyamatosan tanul, fejlődik, és ennek köszönhetően lép szinteket, amivel mindig többet kereshet. Én mindig mentem a főszakács után, kértem tőle munkákat, és kaptam is, egyre többet, egyre nagyobbakat.

B. A.: Szóval a főzést teljesen autodidakta módon sajátítottad el?

E. B.: Igen, ellestem a többi szakácstól.

B. A.: Miután a fásultságod okán továbbálltál, hol kaptál új erőre?

E. B.: Ausztriába kerültem egy Ischgl nevezetű síparadicsom egyik hegytetőn lévő éttermébe ahol az első évben „előételeztem”, majd a másodikban bekerültem a cukrászatba.

B. A.: Lehet, hogy én vagyok konzervatív, de sehol nem kértek tőled végzettséget, vagy legalább egy próbafőzést nem kellett csinálnod?

E. B.: Angliában az elején még egyszer-kétszer előfordult, hogy kellett próbafőzést csinálni, de később, amikor már a cukrászattal foglalkoztam, az Instagram lett az én portfólióm. Egyébként amikor én felvételiztetek, akkor engem sem érdekel, hogy kinek milyen bizonyítványa van, hanem egyszerűen megkérem az adott jelentkezőt, hogy csináljon mondjuk egy crème brulée-t. Abból, ki milyen serpenyőt választ, és hogyan bánik az alapanyaggal, nagy biztonsággal meg tudom mondani, milyen szinten van a szakmai képzettsége.

B. A.: Korábban nem foglalkoztatott a cukrászat, Ausztriában mégis odasodort az élet. Miért?

E. B.: Sok dolog a véletlenen múlik. Előételesként az embernek meghalni sincs ideje, annyi a munka, szemben a cukrászattal, ami ahhoz képest nyugdíjas állás. Ezért én már régóta gondolkoztam azon, hogyan kerülhetnék oda. Aztán három kollégám is síbalesetet szenvedett egyszerre, az egyikőjük a cukrászatban dolgozott, és ekkor mondtam a főszakácsnak, hogy jól járna velem, ha engem tenne oda. Odakerültem. Szerencsére nem voltak bonyolult desszertek, csak almás rétes, túrós rétes, császármorzsa stb. Én minden nap már tízre készen lettem mindennel, és onnantól kezdve úgy kellett csinálnom, mintha dolgoznék. (nevet) Ez egy idő után unalmas és fárasztó lett, és elkezdtem recepteket olvasgatni és cukrászok videóit nézegetni, így fejlesztettem magam. Időközben rájöttem, hogy ez a hely sem egy nyugdíjas állás, mert az embert hamar bedarálja az ottani életvitel, ha nem figyel oda. Az állandó bulizás miatt könnyen és gyorsan kiégsz, ezért váltottam.

B. A.: Merre?

E. B.: Maradtam Ausztriában, és egy ajánlás révén elkerültem egy seefeldi luxusszállodába egy két ex Michelin-csillagos séf, Armin Leitgeb mellé, akivel úgy állapodtam meg, hogy ahány félévet ledolgozok nála, annyi helyre delegál ki. Tulajdonképpen úgy is indult vele a közös munka, hogy három hétre elküldött Franciaországba. Itt bekerültem egy fantasztikus közegbe, rengeteg receptet megtanultam, de mégsem ez volt a lényeg, hanem a szemléletváltás, amiből megtanultam, mit hogyan kell nézni, milyen alapanyagokat hogyan kell használni stb. A rákövetkező szezon előtt Szingapúrba delegált ki, ami számomra az első valódi szakmai áttörés volt.

Itt Európában nagyon sokan azt gondolják, hogy ebben a műfajban a franciák jelentik a legfelsőbb szintet. De amikor az ember kimegy a Távol-Keletre, akkor rájön arra, hogy a cukrászatot itt nagyságrendekkel magasabb szinten művelik. Szingapúrban olyan alapanyagokkal találkoztam, amikről fogalmam sem volt, hogy micsodák, és olyan technológiák, gépek, amiket az életben nem láttam még. Olyan voltam, amikor odakerültem, mint egy turista, mindent fényképeztem. Ugyanakkor nemcsak szakmai oldalról éreztem fantasztikusnak ezt az egészet, hanem emberi oldalról is. Ott nem létezett szakmai féltékenység, mindenki fogta a kezem, segítettek, tanítottak. Elvittek különböző éttermekbe, amikor elmentem például Balira, akkor elmondták, melyik étterembe, kihez menjek. Elmentem és az a valaki pedig elvitt egy másik emberhez is, az meg egy harmadiknak mutatott be. Mindennek a végén ott ültem egy pohár bor mellett olyan sztár cukrászséffel, akinek a videóit faltam, és tátott szájjal néztem a Netflixen. Belecsöppentem egy álomvilágba, ahonnan már nem volt visszaút, teljesen beszippantott a közeg. Sajnos idehaza ez másként működik, ezért én úgy védekezem, hogy kis buborékokat vonok magam köré. Ugyanakkor az is érdekes, hogy amikor hazamegyek Spanyolországba, már ott is teljesen más a közérzet.

B. A.: Azt mondtad, hazamész Spanyolországba…

E. B.: Én idehaza itthon vagyok, Spanyolországban meg otthon, bár mostanság sokat vagyok itthon, de többnyire már kint élek. De azt azért még hozzáteszem, hogy hét-nyolc éven keresztül kétlaki életet folytattam. A cuccaim és a felszerelésem – ami nagyjából 300 kiló – utaztattam hol ide, hol oda.

B. A.: Én fejben még Szingapúrban vagyok, de ugye ez is csak egy rövid idő volt. Utána visszamentél dolgozni ehhez a séfhez?

E. B.: Igen, Szingapúr után tovább dolgoztunk együtt, majd a közös munkánk során elérkeztem a pályám másik nagy szakmai áttöréséhez.

Ha egy ilyen szintű főszakács mellett dolgozik az ember, akkor az ő menüje a mérvadó, a koncepciója pedig kőbe van vésve. Én egyszer mégis előálltam azzal, hogy lenne egy másik ötletem a menü desszertjére. Márpedig ez egy kisebb fajta szentségtörésnek számított, így történt itt is, ezért ebből az egész ötletből nyilván nem lett semmi – lesöpörte. Nyilván nem esett jól a kudarc, de mentem előre, olyannyira felszívtam magam, hogy amikor este tízkor lejárt a műszak, akkor én bent maradtam – sokszor hajnalig –, és a saját pénzemből vett alapanyagokból készítettem újabbnál újabb különleges desszerteket.

B. A.: Miből inspirálódsz?

E. B.: Bújom az internetet, nézem a videókat, és ha látok vagy láttam egy-egy különleges desszertet, akkor arról azt gondoltam, ez nagyon jó, de én ezt sokkal jobban meg tudom csinálni. Egy interneten merített ötletnek köszönhetően készítettem el egy különleges desszertet, egy fehércsoki tojást, fehércsoki tollakkal, vattacukor ágyon. Amikor elkészültem, befotóztam és feltettem az internetre. Másnap reggel, amikor a főszakács kezében a telefonjával megmutatta a művemet, majd megkérdezte, hogy ezt a desszertet fel tudnánk-e venni a menübe, akkor nemcsak hatalmasat nevettünk, hanem azt is gondoltam, hogy valamit jól csinálhatok, ha egy volt két Michelin-csillagos szakács ezt kéri. Ezt követően számos pozitív visszajelzést kaptam, és sokan ösztökéltek arra is, hogy próbálkozzam máshol is, mert már én is Michelin-szinten vagyok.

B. A.: És ez mennyire indított be vagy el egy következő úton?

E. B.: Miután Barcelona a kedvenc városom, és ott van 21 Michelin-csillagos étterem, ezért elhatároztam, hogy mindegyikhez jelentkezem. Tulajdonképpen két héten belül megjött az első válasz, mégpedig Albert Adrià egyik étterméből. Ő Ferran Adriànak az öccse, aki az El Bulli éttermet vitte, ami a világ egyik leghíresebb étterme. Itt lettem főcukrász. Fél évig dolgoztam itt, majd felhagytam a hellyel, és elkezdtem a saját brandemet építeni. Az volt az alapvetésem, hogy továbbra is a prémium kategóriát képviseljem, illetve vigyem tovább, és inkább adjak el tíz tortát 1000 euróért, mint 1000-et 10 euróért. De azt is tudtam, hogy ez az út sokkal tovább fog tartani, mert sokkal lassabban jönnek az eredmények. Mindemellett számos tanfolyamot tartottam.

B. A.: Ez utóbbi mondatodra ráfűzve: elég ismert voltál idehaza is ahhoz, hogy ezek a tanfolyamok jól prosperáljanak?

E. B.: Abszolút, hiszen ekkorra már nagy követőtáborom volt, úgyhogy nem volt gond azzal, hogy beteljenek a tanfolyamok, sőt nemegyszer előfordult, hogy két-három kurzust is kellett indítanom, annyian jelentkeztek. A tanfolyamok mellett pedig jártam a külföldet New Yorktól, Szingapúron, Ecuadoron át egészen a Közel-Keletig, ahol másfél évig dolgoztam.

B. A.: Mondhatni, hogy világpolgár lettél?

E. B.: Sokáig jártam a világot, de Barcelona mindvégig megmaradt a bázisnak, több okból is. Egyfelől azért, mert nagyon élhető, mediterrán nagyváros, ahol van tengerpart, és vannak hegyek is, és nem mellesleg itt kevesebb a stressz is. Másfelől ott ért a covid is, amikor mi is beszorultunk a lakásba, és tulajdonképpen hosszú évek után ekkor éreztem meg igazán először az otthon melegét. Hiszen nem volt ritka, hogy tizenkét hónapból tízet máshol töltöttem. Ekkor döntöttük el végleg a barátnőmmel úgy, hogy Barcelona lesz a fő bázisunk. Berendeztem otthon egy kis cukrászműhelyt, átálltam az online tanfolyamokra és konzultációkra, majd szépen lassan elkezdtem átköltöztetni a cuccaimat itthonról. Az utolsó dobozoknál tartottam, amikor megkeresett az RTL Klub. Tulajdonképpen elsőre nemet mondtam, de később, némileg a barátnőm ráhatására, végül is megegyeztem a csatornával, és így lett ebből aztán első két évad.

B. A.: Számodra van feljebb, vagy inkább tovább van?

E. B.: Mindig van feljebb, de mostanság inkább valóban a tovább van. Több projektben is benne vagyok, ez a hely, ahol most beszélgetünk, szintén ennek a jegyében készül, és még van néhány hasonló, amiben részt veszek. Ugyanakkor vannak saját fejlesztéseim is, számos olyan, amiken már évek óta dolgozom – de ezek még féltve őrzött kincsek.

B. A.: Azt gondolom, hogy valahol kézenfekvő lenne egy saját üzlet, akár itt, akár Barcelonában.

E. B.: Őszintén szólva megpróbálnám kerülni a személyes jelenléttel járó munkát, mert akkor belekerül az ember egy véget nem érő darálásba. Ugyanis egy saját cukrászda, egy saját hely az olyan, mint egy három hónapos kisbaba, soha nem tudod otthagyni.

B. A.: Mit csinálsz, ha nem desszertet?

E. B.: Alszom. Többnyire korán reggel kelek és későn fekszem. Jelenleg erre a projektre fókuszálok, ezért vagyok most már pár hónapja itthon. De általánosságban – ha nincs egy ilyen típusú projekt – akkor a magam dolgaival foglalkozom, desszertet tervezek, formákat. Ilyenkor reggel kilenckor elvonulok a konyhámba, és van úgy, hogy hajnali háromig ott vagyok. Barcelonában pedig már van egy kialakult rutinunk: reggel le szoktunk futni a tengerpartra, ott nem ritkán van egy kis hideg fürdőzés és egy kis meditáció is – utána jön a munka. Hétvégente pedig fel szoktunk menni a hegyekbe túrázni. Nagyon szeretem a természetbéli kikapcsolódást.

B. A.: Az már kérdeztem, hogyan inspirálódsz, de a tervezés folyamata, amit említettél, az hogy megy?

E. B.: Az ötlet, hogy mit lehetne megcsinálni, bárhonnan jöhet. Például amikor Balin vagyok, akkor járom a boltokat, innen jött egy balinéz maszk ötlete is, amit megformáztam csokoládéból. De csináltam már sakk-készletet, és a saját fejemet, portrémat is elkészítettem már. (Nevet.)

B. A.: A csokiról elsőként az íze jut eszünkbe, és csak utána az alakja, ha éppen nem táblás. Nálad van e tekintetben is koncepció?

E. B.: Ebben is elég céltudatos vagyok. Az említett balinéz maszk a balinéz ízvilágot jellemzi, van benne balinéz csoki, kesudió és egy kis lime is. A sakkfigurák esetében sem volt ez másként, a huszár, pontosabban a ló esetében mire asszociál az ember? A szénára, a fűre. Ezért csináltam egy szénás-füves tölteléket, szóval általában összekapcsolom a dolgokat a külső megjelenéssel. Ha például csinálok egy kenyérdesszertet, akkor az kenyérízű, tehát egy balinéz maszk sem lesz soha eper-vanília.

B. A. Egy ország, térség konyháját – ha van neki – viszonylag jól be lehet határolni. A cukrászédességek jellegéből tudunk hasonló módon következtetni?

E. B.: Nyilván van egy-két olyan specialitás, amiről mindenkinek rögtön egy adott ország jut az eszébe, lásd a macaront – aminek a története ugyan Velencéből ered, de mára a legjellegzetesebb francia cukrásztermék lett – vagy a kaiserschmarrnt, azaz a császármorzsát, ami osztrák. Ennek ellenére én azt gondolom, hogy a cukrászat főként személyhez között. Ami a magyaroknak, illetve ennek a térségnek különlegessége, akár még a francia nagy cukrászmestereknél is, az a túró.

De ha már ez szóba került, akkor meg kell említenem, hogy én nagyon örülök annak, hogy főzni és sütni nem itthon tanultam meg, ahogyan azt sem bánom, hogy nem iskolában. Úgy vélem, hogy mind a kettő valamilyen módon befolyásol, határokat szab vagy szabhat. Az oktatási rendszer betesz egy sémába, ahol megmondják neked, hogy ezt vagy azt így kell csinálni, mert másként nem működik. De ez sokszor nem így van, mert ha valaki nincs korlátok, klisék közé szorítva, akkor az ember meg tudja másként is csinálni úgy, hogy a végeredmény jó lesz. Az, hogy jó ideig Angliában éltem, többek között két nagyon fontos dologra tanított meg. Az egyik, hogy bármi lehetsz, ha kellően szorgalmas vagy és céltudatos. A másik, hogy a lengyeltől a brazilig mindenféle nemzetiségű séftől lehet tanulni.

B. A.: Ennek fényében ma hogy látod a világot? Kicsit az az érzésem, mintha fejben te mindig úton lennél a szó valós és átvitt értelmében is.

E. B.: Annyira felgyorsult világban élünk, hogy ez szinte mindenkit egyfajta nyomás alá helyez – és ezt nemcsak itthon, hanem mindenhol érzem. Elég csak megnézni a videók hosszát, ahol lassan már 15 másodperc is sok. Ha az első háromban nem tudsz beletenni valami izgalmasat, akkor azonnal tovább lapoznak, de hét másodperc után egészen biztosan. Régebben három hónapig tartott, amíg összeállítottam egy tanfolyamot. Volt benne tizenkét desszert, és oktattam egy évig. Ezzel szemben ma az van, hogy kitalálsz egy tanfolyamot, egy hónap alatt felkészülsz rá, leadod két nap alatt, de még vége sincs, és már kérdezik, hogy mikor lesz a következő. Egyszer csak azt veszi észre az ember, hogy saját maga után fut.

B. A.: Azt már jó régen tudjuk, hogy főz az egész világ, de ugyanilyen elánnal süt is?

E. B.: Szerintem igen. De itt azért több fokozatról, szintről lehet beszélni, hiszen nem mindenki szereti a bonyolult desszerteket. Egyébként számomra, aki viszont a kunsztokban gondolkozik, igazi kihívást jelent leegyszerűsíteni valamit, amit otthoni környezetben egy habverővel, egy tállal, egy géppel és egy spatulával is meg lehet csinálni. De nyilván van egy másik közönség is, aki az előbbire vevő, akinek egy olyan többelemes tortát kell elkészíteni, amiben nemcsak egy piskóta van meg csokoládé, hanem mondjuk tizenkét rétegből áll, és ebből van, ami roppan, egy olyan réteg, ami savanykás, és van benne piskóta és nem piskóta is, és sorolhatnám. Mind a két csoportra van igény, de a legtöbbször én lepődőm meg a legjobban, amikor egy desszertről azt gondolom, hogy ez már annyira egyszerű, hogy a vicc kategóriába tartozik számomra, mégis imádják, és felrobban tőle az internet.

B. A.: Lehet a cukrászatban trendekről beszélni, ami így vagy úgy az évek során változik, vagy ami felé megy ez a szakma?

E. B.: A trendekről az a véleményem, hogyha nekiállsz valamit vagy valakiket követni, akkor mindig csak futni fogsz valami után, és akkor csak követő maradsz. Ezért én megpróbálom kizárni ezeket a befolyásoló tényezőket és ráhatásokat, és valami egyedit alkotni, ami valóban én vagyok.

B. A.: Manapság – ebben a szakmában pedig pláne – megkerülhetetlen a vegán, a vegetáriánus, a mindenmentes készítmények iránti igény, melyek mindegyike, főleg ez utóbbi, igen nagy kompromisszumot igényel. Anyukám mondja mindig, hogy jó sütit csak jó lisztből lehet sütni. Hogy látod ezt dolgot?

E. B.: Jól érzékeled, hiszen a mindenmentes ételek térnyerése az elmúlt években igencsak releváns változás, bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy az egészségesebb és tudatosabb táplálkozás került jobban a fókuszba. És most nem a divatból gluténmentes étkezőkre gondolok. Miután kétségtelenül egyre jobban nő a valós igény, ezért tudatosan átalakítottam az összes desszertemet. Ugyanakkor ezt kifelé nem kommunikálom, mert az emberekben él egy rossz beidegződés, hogy ha valami mindenmentes, akkor az nem lehet jó, finom. Ugyanakkor a legtöbb desszertem már glutén-, laktóz- és cukormentes, és vannak vegánok is, de ezt soha nem mondom meg, legtöbbször már csak akkor, amikor félig megette valaki. Nem lehet megérezni a különbséget, mert minőségi alapanyagokat használok. Minőségi csokoládét, minőségi cukorhelyettesítőket stb.

B. A.: Egyébként édesszájú vagy?

E. B.: Nagyon. Nagyon rá lehet kapni, elég legyen csak annyi, hogy az ember folyamatosan kóstol, ami önmagában is elég lenne a túlsúlyhoz. De kóstolás ide vagy oda, nagyon szeretem a csokit. Ha egy van otthon, azt megeszem, de ha tizenkettő van, azt is. Szóval inkább nem is veszek.

Írta: Barna András, | Képek: Balogh Róbert, Enzsöl Balázs