Kezdőlap Hírek Sport Vágta 14.

Vágta 14.

Fotók: Farkas Krisztina -
44
0

Október első, és az indián nyár utolsó igazán szép hétvégéjén tartották a 14. Nemzeti Vágtát Budapest egyik legszebb pontján, a Hősök terén. Amikor 2008-ban, Mátyás király trónra lépésének 550. évfordulójára Geszti Péter és dr. Tamás István Pál megálmodta és megszervezte a huszárság emlékének szentelt első Nemzeti Vágtát, talán nem is gondolták, hogy 14 év múltán is ez lesz az év egyik legjobban várt eseménye.

A zárt kapus tavalyi Vágta után valóban hatalmas érdeklődés mutatkozott a “belvárosba hozott természet” iránt, szinte teljesen megteltek a lelátók a csodálatos napsütésben.

Az idei évben is rengeteg pavilonnal várta a nézőket a Vágta Korzó, ahol az induló települések bemutatkozása mellett felsorolhatatlan féle és beláthatatlan mennyiségű étkezési lehetőség állta a gyalogos útját, aligha lehetett úgy végigmenni a Kodály Köröndtől a Hősök teréig, hogy az ember ne vásároljon valami inni-enni-nyalni-rágcsálni valót. Még délutáni ottjártamkor is alig lehetett lépni a rengeteg ember között, tényleg sokakat vonzott a rendezvény ezen része is.

Ha megengedhető, teljesen hozzá nem értőként nem fogok elemzéseket végezni a lovasok tehetségéről, a lovak származásáról és az eredmények előre jelezhetőségéről sem. Ezeket a nálam nagyobb tudással bírókra hagyom. Lelkes kívülállóként én inkább a nap pillanataiból szeretnék néhányat megmutatni.

Rögtön az első futam alatt feltűntek a nézők között a jótékonysági sztárfutam szereplői, szurkoltak a pályán futó versenyzőknek. Persze, ha indult volna verseny a szurkolásban is, a mellettem álló és a hallottak alapján infarktusközeli állapotig lelkesedő fiatalember igencsak aspirálhatott volna a bajnoki címre. A futam befejeztével beszélgetni kezdett valakivel, a hangja alapján gyanakodni kezdtem és felnézve láttam, hogy valóban Ungvári Miklós, cselgáncs-olimpikonunk állt-ugrált-lelkesedett mellettem. Mire lehiggadt annyira, hogy megszólíthattam volna, már vagy öten vették körbe, láthatóan kedves ismerősei, így nem zavartam őt.

Ekkorra történt egy váratlan dolog: egy ló a lovasa nélkül trappolt be a célba. Sajnos utóbb kiderült, hogy a “váratlan” jelző nem fedi le a történteket, ugyanis a leesés miatt hiányzó lovashoz előbb csak segítség, később mentő is érkezett. Reméljük, Maglód versenyzője és lova azóta fizikailag és lelkileg is teljesen rendbejöttek.

Autókhoz szokott szememnek hihetetlen volt figyelni a lovak futását. Egészen elképzelhetetlen, hogy azt a hatalmas, színizom testet ezek a vékonyka lábak egyáltalán elbírják, pedig nem is csupán elbírják, egyenesen repítik. Ahogy ilyen közelről elvágtat az ember előtt öt-hat ló, az szinte már-már ijesztő, de mindenképpen megbabonázó látvány. Jártam már nézőként a Vágtán, de akkor, jópár évvel ezelőtt valószínűleg nem voltam ennyire közel a pálya széléhez. És nem éreztem ezt, amit most, ami nem is leírható, ezt át kell élni ahhoz, hogy érteni lehessen. Hiába próbálkozom megfogalmazni, tényleg nem lehet. Két szó jár csak a fejemben: természetes és szép.

A közönség között rengeteg gyerkőc próbálkozott a legjobb hely felfedezésével, némelyikük nagyon kreatív megoldásokat is talált, de persze a rendezők még a futamok elindulása előtt leparancsolták őket kényelmes helyükről.

A srácok leleményességén kívül sok olyan apróság feltűnik ilyenkor, ami nem tartozik szorosan a versenyekhez. Például, mikor adott pillanatban úgy tűnik, hogy a milleniumi emlékmű egyik alakja elhessegeti magától a modern világ teremtményét, a közvetítő drónt, vagy amikor az ember szemben találja magát egy páncélos vitézzel…

A rengeteg gyorsasági futam között különlegességnek számított a díjugratás, hivatalos címén “szimultán magasugró verseny”. Ennek kitalálása okozhatott némi fejtörést az illetékesnek, a végén nagyon jópofa dolgot alakítottak ki: a bejárattól indulva a két múzeum előtt két egyforma ugratópályát építettek, amin egyszerre indulva, hiba/sebesség meghatározta eredmény függvényében jutott tovább egy-egy versenyző. Az eredményt a hangosbemondón keresztül tudták meg a lovasok maguk is, és ez okozott egy-egy vidám pillanatot.
A környezetemben mindenki őszinte derűvel fogadta azt a levezető körét teljesítő versenyzőt, aki látva, hogy a másik pályát a sporttárs hamarabb teljesítette, szomorúan, lehajtott fejjel trappolt, majd mikor meghallotta: “Most látom csak, hogy a kettes pályán az utolsó akadálynál verőhiba történt.”, messzehangzó “Juhúúú!” felkiáltást hallatott és legalább olyan messzire látszó mosoly ült ki az arcára. Egyszerűen nem lehetett őt nem megszeretni és megtapsolni.

A már említett jótékonysági sztárfutam is a jókedv jegyében telt. Az első helyen Bács Péter ért célba, őt Széchenyi Krisztián, Nagy Ervin, Sipos Imre és Barabás-Kiss Zoltán követte. A Madách Színház művésze, Barabás-Kiss Zoltán azzal érdemelte ki a figyelmet, hogy a második helyről indulva az ötödiken érkezett be, s ezt a hangosbemondó úgy értelmezte, hogy az utolsó helyen egyedül poroszkálva az összes tapsot egymaga gyűjtheti be, nem kell osztoznia rajta. Az előttünk elhaladó versenyző széles mosolya azt sugallta, a vélemény miatt nem kerül majd sor atrocitásra a műsorvezető és őközötte.

A leglélegzetelállítóbb műsort a Győri Ördöglovasok mutatták be. Olyan elképesztő, néha már-már a fizikai képtelenség határát súroló akrobatikus elemekkel kápráztatták el a nézőket, amiket leírni, elmesélni képtelenség. Kívülről nézve szerintem megcsinálni is az lehet, de ezek a lányok és fiúk, még a legkisebbek is, olyan könnyedén, és olyan mindent elsöprő lelkesedéssel forognak, állnak fejen, “lógnak” jobbról-balról a lovon, amire csak rémült tisztelettel figyelni, majd hitetlenkedő csodálattal éljenezni lehet.
A show végén a hangosbemondó ismét megcsillantotta rögtönzésre is képes humorát. Az utolsó számban egy ló két oldalán különféle pózban kapaszkodó két lány egy piros és egy zöld füstgránátot vitt körbe, így megidézve maguk mögött a magyar zászlót. A célba érkezve a piros gránát kiesett a lovas kezéből, ezt észlelve a pályabíró (elnézést, ha itt nem így hívják), érte szaladt, hogy kivigye a pályáról. Ekkor a következőt hallottuk: “Kollégánk hónapok óta gyakorolja a mutatványt, kérem, tapsolják meg!” Megtapsoltuk. Őt is.

Az egész napos élményáradattól megéhezve elindultam felfedezni a gasztronómiai lehetőségeket. Viszonylagosan hosszú soromat kiállva, egy különleges ebéd-estebéd után lassan indulnom kellett, nyugodtan sétáltam kifelé a különböző büfépultok között, míg egyszer csak éktelen sikoltozást hallottam valahonnan a közelből. Nem tudtam elképzelni, mi lehet az, elszabadult egy ló, vagy ledőlt a tribün egy része? A valóban hangos és több hangon szóló sikoly irányába kapkodva a lábamat keresgéltem, hogy vajon mi történt. Sajnos, mire letettem a kezemben lévő poharat és előkaptam a fényképezőgépet, a tömeg nagyja már levonult, de a kiváltó ok jól látható a fotón:

Igen, a sikoltozás Nagy Ervin megjelenésének szólt. Kivárva az utolsó rajongólány távozását muszáj voltam odamenni én is a színművészhez, és miután tisztáztuk, hogy én nem akarom őt újabb fotózással nyaggatni, feltettem a kérdést:
“- Ez mindennapos?”
Sajnos írásban visszaadhatatlan a hangsúly, amivel válaszolta:
“- Hát neeeem… De ez a nap sem mindennapos.”

Ezt nem lehet jobban kifejezni. Nem mindennapi pillanatokat élt át, aki kilátogatott a XIV. Nemzeti Vágtára. Reméljük, hogy az élmények megismétlődnek jövőre is!