A Ford rendhagyó performance-modellel bővítette kishaszongépjármű-palettáját. A Ranger Raptor egy igazi fenegyerek lett. Kunsztok és technológiák elegye, ami már álló helyzetében is elkezdi megdolgozni az ember mellékveséit. Azért, hogy a bemutatkozó élmény még maradandóbb legyen a tollforgatók számára, az amerikai autógyártó egy változatos terepviszonyokat nyújtó országba, Marokkóba vitte a modell globális bemutatóját. Ott voltunk!
Némi médiakombónak köszönhetően mi is csatlakozhattunk a Ford Ranger Raptor nemzetközi bemutatójához, amit a Ford a marokkói Szavíra (franciásan: Essaouira – ejtsd: esszavíra) környékére szervezett.
Már az első pillanatban érezhető volt, hogy autó nem az, aminek látszik, ahogy Leo Roeks, a Ford Performance csapatának európai igazgatója kihangsúlyozta: „Felejts el mindent, amit eddig a pick-upokról tudtál!” Egyet egészen biztosra vehettünk: ennek az autónak felmentése lesz a meszes- és cementeszsákok cipeléséből – és nem azért, mert nem bírja a bicepsz. Platóját sokkal inkább lapátok, homokvasak, rántókötelek, jobb esetben szörfdeszkák népesítik majd be, mintsem építőanyagok. A Raptor igazi élményautó, nemcsak egy amolyan limited edition, amit optikai tuningokkal vérteztek fel.
A modell alapjait a „hétköznapi” Ranger adja, azonban génjeiben sokkal inkább az F–150 Raptort idézi. Alaposan átgyúrták a donorként kapott XLT változatot, amiből végül egy tizenöt centiméterrel szélesebb és öt centivel nagyobb hasmagasságú autó lett. A méretnövekedés nemcsak az előttünk haladó visszapillantójában meggyőző tényező, hanem jótékony hatással van az autó tereptulajdonságaira is. Jobbak lettek az első és hátsó terepszögek. Az alváz több helyen is megerősítést kapott, továbbá a sérülékeny részeket és a fő darabokat is erős haspáncélzat védi. A technikai változtatások egyik legfontosabbjaként a futóművek is átalakultak. FOX Racing shox pozícióérzékelős lengéscsillapítókat építettek be, ami egyfelől hosszabb mozgásteret biztosít a kerekek számára, másfelől a pozícióérzékelésnek köszönhetően normál útviszonyok között kellemes futást és menetkomfortot biztosít.
A Ford a Raptorban mutatta be új biturbós motorját. A 2.0 literes 213 lóerős erőforrás 500 Nm nyomatékot abszolvál, ehhez csatlakozik a tízsebességes automata váltó, ami viszont már az F–150 egyik kipróbált egysége.
Míg a Raptorban lévő technológia a hardcore tereprali-autókat idézi, az utastérben főúri a hangulat, persze szigorúan a sportosság jegyében. Ennek első és állandóan szembeötlő jelképe a kormányállást jelző piros jelzőgyűrű a kormánykeréken. Ezt a kis momentumot kényeztető minőség veszi körül.
Elöl dísztűzött, kényelmes, jó oldaltartású ülésekben ülünk, ami kellemes anyaghasználattal párosulva prémiumhangulatot kölcsönöz az egész enteriőrnek. A hátsó szektorban kicsit visszavettek az említett kényelemből, erős terepen nem hálás itt utazni, de ezen a napon ez nem volt releváns kérdés számunkra. E néhány technikai részlettel talán meg is tudtunk egy kicsit ágyazni a történet következő részének is, amiben a papírforma életre kel. Csapassunk!
A történeti hűség kedvéért visszaugrom egy kicsit az időben. Egy frankfurti átszállás után gépünk bő három óra repülés után landolt a szavírai reptéren, ahol egy óriási tiszteletkört leírva szépen begurult a fogadóépület elé. Kicsit olyan érzés tölti el az embert, mint amikor a hetes buszról leszáll a végállomáson, bár még ott is nagyobb a tömeg, mint az itteni gyér forgalmú légikikötőben.
A reptéri parkoló egyben programunk origóját is jelentette. Mielőtt azonban a lovak közé csaptunk volna, elvégeztünk egy helyi közlekedésről szóló gyorstalpalót, amelyben mindenféle Marokkóban honos állatfaj szóba került a tevétől a kecskéig, ugyanis leginkább ezek szegélyezik az út szélét.
Szavíra az Atlanti-óceán partján fekszik, és már az ősidőkben is kikötőként szolgált. A portugál éra alatt Mogadornak hívták, új elnevezését a 18. században kapta, miután a szultán parancsára teljesen átépítették. A foglyokkal újjáépített város erőddel és hadikikötővel is kiegészült, és olyan jól sikerült, hogy gyors egymásutánban kétszer is nevet váltott. Először Souira („kis erőd”) névre, majd Es-Saouirára („szépen tervezett”) keresztelték.
Utunk a reptérről egy rövid, aszfaltos szakasszal kezdődött, majd néhány kilométer megtétele után egy argánfaligeten hajtottunk keresztül. Egyébként a Marokkóban őshonos argánfa terméséből nyert olaj jelentős bevételi forrást jelent az országnak. A piac csaknem hetvenöt százalékát uralja, amióta a szépségipar felfedezte magának a nedű jótékony hatását.
Szinte láthatatlan, durva kavicsos nyomvonalon autóztunk. Nem ritka az ilyen földfelszín errefelé, úgyhogy kifejezetten jól jött a teflonbetétes terepgumi ezeken a részeken. Noha a bédekker szerint az országnak csaknem fele legelő, leginkább a tört sziklás és sivatagi homokos részek váltogatják egymást. A prológot jelentő ligeti etap után ismét közúton folytattuk utunkat egy ideig.
Kétségtelen, hogy a Kertész Mihály rendezésében, Ingrid Bergman és Humphrey Bogart főszereplésével készült klasszikus film, a Casablanca elévülhetetlen píárt jelent még ma is az országnak, mi viszont ezen a vidéken egy kicsit más aspektusnak is részei lehettünk. Ottlétünk során leginkább a vidék elmaradottsága tűnt szembe, amikor azt látja az ember, hogy a földműves az út egyik felén kezdetleges eszközökkel óriási sziklákat fordít ki a talajból a használható termőterület megszerzésének reményében, a másik oldalon pedig azt, hogy pár négyzetméteren kézzel aratja a gabonát. Mindeközben néhány kilométerrel odébb pompás szálloda kínálja szolgáltatásait magas minőségben. Az ország ezen részén a kontraszt tehát óriási.
De nemcsak a parasztság, hanem mi is küzdöttünk az elemekkel. A második terepszakaszon Gellérthegy nagyságú, természet építette makadámúton kaptattunk felfelé dinnyényi köveket kerülgetve. Manővereinket az Atlanti-óceán panorámája kísérte végig egészen addig, amíg a hegyről leereszkedve karnyújtásnyi távolságba nem kerültünk a hullámok simította homokos fövenyhez. Kinyílt a tengernyi tér, ameddig a szem ellátott, és Raptorunk letette „első lábnyomát” az érintetlen homokba. Körbeölelt bennünket ez a fantasztikus giccs, amiről viszont senki nem mondott volna le semmi pénzért.
A szerelmes filmeket idéző idill társult a tempónkhoz, amit csak az emelhetett volna négyzetre, ha mellettünk egy szőke amazon vágtázott volna fehér lovon. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy csak néhány quados próbált velünk versenyre kelni. Ennek ellenére imádtuk a feelinget, ami jó néhány kilométernyi élményautózás után bevezetett minket a sivatagba.
Modern kori beduinokként pihentük ki az elmúlt órák fáradalmait egy ötcsillagos jurtában, ahol minden volt, mi szem-szájnak ingere, még wifi is itt, a semmi közepén. A néhány perces relax után ki-ki egy instruktor társaságában Raptorával kipróbálhatta magát sivatagi vezetés közben is. Mi egy skót kolléga bábáskodása mellett teljesítettük a kizászlózott pályát, aki rutinos navigátorokat meghazudtoló módon mondta be a soron következő fordulót a gázt, gázt szavak folyamatos ismételgetése mellett.
Mindezt olyan átéléssel, ami velünk is elhitette, hogy nem egy tesztkörről, hanem egy tétfutamról van szó. Mint később kiderült, mindezt csak azért, mert személyes kudarcként élte volna meg, ha elakadunk. Itt ugyan elkerültük a lapátolást, de tíz kilométerrel odébb nem úsztuk meg a homokvasat és a rántókötelet.
A napot záró vezetés után a szállásunk felé vettük az irányt. Továbbra is a fantasztikus tengerparton autóztunk, amíg Szavíra látótávolságba nem került. Ez a homoksztráda szinte egészen bevezet a városba, de mi letértünk, és toronyiránt haladtunk tovább. Lekanyarodva a tengerparti fövenyről pár száz méter szélességben belvízi romantikával tarkított rendszertelen dűnesoron kellett átkelnünk. Utólag már bizonyságot nyert, hogy az egyéni útkeresés kifizetődőbb lett volna, mint a konvojos haladás, ugyanis az első elakadó autó beindította a dominóelvet, aminek hatására sorra estek el a zsurnaliszták. Szép látványt nyújtottunk szügyig elakadva, lapáttal a kézben. A turistákat tevegeltető helyiek nem is hagyták szó nélkül a helyzetet.
Másnap is az óceán volt az útitársunk, ezúttal a jobb oldalunkon kísért végig minket. A homokos megpróbáltatásokból most sem volt hiány, de a napi belépőt a csipkézett sziklás tengerpart adta, melynek hátán kilométereken keresztül vitt az út kalandról kalandra. A tesztvezetésre a koronát egy mini bajapálya tette fel, ha már az autónak volt ilyen választható funkciója – kihasználtuk ezt is. Noha nem volt háziverseny, a két pont közötti zászlókkal kijelölt pályát mindenki a lehető leggyorsabban próbálta meg teljesíteni. Kavicsos, homokos pályarészek váltogatták gyors egymásutánban, így téve még izgalmasabbá a program leköszönő utolsó etapját. Ezután országúti tempóra váltottunk, amíg be nem értünk a városba, ahol sztenderre tettük Raptorunkat.
Marokkói epilógusunkat a szavírai medina jelentette. A homokkő fallal körbevett óvárosi rész pezsgett az élettől, ahol a kontrasztok pont úgy tetten érhetőek, mint a falakon kívül.
A medinát behálózó sikátorokban az apró, füstös iparosműhelyekből kiszűrődő kézművesség adta az alaphangot, melynek ódon környezetét múltidéző köntösbe bújtatott szállodák luxusa tarkította.
A szervezők jóvoltából mi is egy ilyen helyen költhettük el az ebédünket, aminek random sziesztájaként a szálloda tetejéről vehettünk búcsút nemcsak az óváros panorámájától, hanem a parkolóba álló élményflottától is.