Kezdőlap Magazin 2020-3 A léleklovas

A léleklovas

Fotók: Hilbert Péter, Merle István, Durbák Zsolt, Berecz Tibor, Mráz Edina -
736
0
A léleklovas

Kappel Edit nemzetközileg elismert lókiképző és lovaglótanár, a lipicai lovakkal végzett munkája elismeréséül Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott. Lovas szakmaiságának és színvonalának értékét jelzi, hogy a Bécsi Spanyol Lovasiskolában – ahova egyénként magyar ló és magyar lovas nem nagyon jut be – is tartott bemutatót. Több hátaslósportágban is kipróbálta magát, de a lipicai lovakkal végzett szabadidomítási módszereivel és erőszakmentes lókiképzési szemléletével hívta fel magára a figyelmet.

Kappel Edittel Móron, a Hétkuti Lovasparkban találkozunk. Az országútról letérve úgy érezzük, mintha átléptük volna a nyugalom demarkációs vonalát. Hirtelen olyan csend vesz körbe bennünket, hogy fotós kollégámmal önkéntelenül is megállunk egy pillanatra, mert nem akarjuk, hogy a cipőnk alatt megcsikorduló kavicsok megzavarják ezt a békét.

A léleklovas
Kappel Edit

Edit az istálló ajtajánál vár minket. Kedvesen fogad, fellépése azonban sejtetni engedi, hogy szereti a rendet és fegyelmet, s ezt a benyomásomat határozott kézfogása is megerősíti. Bevallom, vegyes érzésekkel tekintettem a találkozónk elé, mivel szűkszavú levélváltásaink zárkózottsága némi vonalas diskurzust vetített előre. Szerencsére tévedtem, ráadásul Edit tárlatvezetése szakmai előjáték lett a lovasparki bejárás alatt, amire a végén a fedeles lovardában tartott rögtönzött bemutatójával tette fel a koronát. Nem kellett hozzáértőnek lenni ahhoz, hogy tapinthatóvá váljon a ló és lovasa közötti harmónia, és szinte megelevenedett a megfogalmazott filozófiája is. Miközben néztem őket, arra gondoltam, hogy bemutatójuk paradox módon akár egy szavak nélküli interjú is lehetne, ugyanis a látvány önmagért beszélt.

Barna András (B. A.): Hogy köszöntött be az életedbe a lovaglás?

Kappel Edit (K. E.): Az első emlékem és élményem négyéves koromból származik. Édesapám szőlőjében lóval szántottak, és én megkértem őket, hogy hadd üljek fel a hátára.

A léleklovasB. A.: Tulajdonképpen azóta le sem szálltál?

K. E.: Mondhatni. (Nevet.) De hivatalosan hétéves voltam, amikor a szüleim először Nagykanizsán – itt születtem – levittek a helyi lovardába, akkor, amikor már látszott, hogy a lovak iránti szeretetem több, mint kisgyermekes vágy. És ottragadtam, ez nem kérdés.

B. A.: Később a tanulmányaidat is valamilyen állatokhoz kapcsolódó területen folytattad?

K. E.: Az állatorvosi egyetem volt a vágy, de sajnos nőként és főleg kapcsolatok nélkül akkoriban nehezen lehetett bejutni, így Kaposvárra mentem a Pannon Agrártudományi Egyetem Állattenyésztési Karára. De csak két évet fejeztem be, ugyanis közben összekerültem olyan írországi lovasokkal, akik ugyanannál az edzőnél, Monspart Gábornál tanultak, mint én. Monspart Gáborról tudni kell, hogy az örkénytábori lovaglótanárok jeles képviselői közül való, és én az utolsó tanítványai közé tartoztam. Sajnos abból a nagy generációból, amelyhez ő is tartozott, már senki nincs velünk, így elég sok tudás elveszett.

A léleklovasB. A.: Ha jól értem, akkor itt új irányt vett az életed?

K. E.: Igen, teljesen elfordultam a lovaglás irányába, először Olaszországba, majd Írországba mentem, ahol végigversenyeztem ezeket az országokat, díjlovaglásban, díjugratásban és militaryban is. Gyakorlatilag majdnem az összes szakágban kipróbáltam magam.

B. A.: Miért tört meg ez a lendület?

A léleklovasK. E.: Én meglehetősen erősen kötődöm a lovakhoz, ez nálam egyfajta személyes kapcsolat. Soha nem tudtam úgy tekinteni a lóra, mint egy sporteszközre. Alapvetően ez volt a probléma gyökere, hiszen ebben sportban, ha professzionális lovas vagy, előbb-utóbb eladják alólad a lovakat. Minél többet nyer egy ló, annál nagyobb az értéke. Engem mindig megviselt, ha el kellett válnom egy lótól akivel hónapokon, sokszor éveken keresztül együtt dolgoztam, s ennek az lett a vége, hogy hazajöttem Írországból, és teljesen abbahagytam a lovaglást. Öt évig egyáltalán nem lovagoltam, a lovak közelébe sem mentem.

A léleklovasB. A.: Aki ennyire szereti a lovakat, mint te, hogy tud egy ilyen döntést meghozni, és egyáltalán, hogyan éli meg?

K. E.: Tudatos döntés volt, és persze nagy fegyelem is kellett hozzá. Mindamellett szerettem volna az élet más területein is kipróbálni magam, új dolgokat tanulni, másfajta közösségeket megismerni. Megfogadtam, hogy akkor fogok legközelebb lovagolni, ha megengedhetem magamnak, hogy saját lovam legyen.

A léleklovasB. A.: Nem üresedett ki körülötted ezáltal a világ? Mihez kezdtél?

K. E.: Teljesen más irányban indultam el. A General Electricnél (GE)– az egykori Tungsramnál – helyezkedtem el informatikai vonalon. Viszonylag gyorsan az Európai Informatikai Helpdesk vezetője lettem, talán furcsa, de nagyon jól éreztem itt magam, a project munkát vezetni nemzetközi csapattal nagyon sok tapasztalatot adott. A GE-nél nagy hangsúlyt fektettek a vezetők képzésére, rengeteg nagyon jó képzésen vettem részt, sokat tanultam és remek emberekkel dolgozhattam együtt.

B. A.: Hogy kanyarodtál vissza a lovagláshoz?

A léleklovasK. E.: Úgy tűnt, hogy a sors kegyeltje vagyok, és a lovak az én küldetésem. Az akkori főnökömet a General Electricnél az Egyesült Államokba helyezték. Neki volt egy lova, akit nem tudott magával vinni, így, mielőtt elment „rám hagyományozta”, mondván tudja, hogy nálam jó kezekben lesz. Így lett életemben először saját lovam, ami újból elindított a lejtőn, és szép lassan ismét elkezdtem mozogni ezen a pályán. Először elmentem egy takarmánygyártó céghez (Cargill), ahol lótakarmányok fejlesztésével és országos értékesítésével foglalkoztam, ekkor kezdődött a kapcsolatom a szilvásváradi Állami Ménesgazdasággal is. Sikerült számukra egy olyan vemhes kanca és csikótápot fejleszteni ami, megakadályozta, hogy a fiatal csikóknál kialakuljon a bakpataság (ez a fejlődési rendellenesség komoly értékcsökkentést jelent egy lónál, hiszen a használhatóságát erősen veszélyezteti). A takarmányozás mellett a fiatal törzsménjelöltek képzésével és kipróbálásával is elkezdtem foglalkozni, amit közel tizenöt évig csináltam. A szilvásváradi lipicai ménes hazánk egyik legnagyobb kulturális értéke, most már a Világörökség (UNESCO) szellemi kulturális örökség listájára is felkerült, amihez a lipicai lovak képzésével és bemutatásával én is hozzájárulhattam, erre nagyon büszke vagyok.

A léleklovasB. A.: Hogyan lesz valakiből lókiképző? Elkezd a saját tapasztalataiból építkezni, vagy alkalmaz erre ide vontakozó „módszerbibliákat”?

K. E.: Számos módszer létezik, hiszen a lovak évszázadok óta „szolgálják” az embereket, és óriási az elméleti tudástár is ebben a témában, tehát nem kell feltalálni új dolgokat, de megtapasztalni csak rengeteg gyakorlás által lehet. Az elméleti tudást ma Magyarországon úgy tűnik nem „divat” megtanulni, pedig a magas színvonalon végzett lókiképzéshez, lovagláshoz mindkét rész- elmélet és gyakorlat egyaránt- elengedhetetlen. Az én könyvespolcom is tele van angol nyelvű könyvekkel. Mi szeretjük magunkat lovasnemzetnek hangoztatni, mégis a magyar nyelvű szakirodalom elenyésző a francia, német vagy angol szakirodalomhoz képest.
A léleklovasInduljunk ki abból, hogy lovaglásnak nevezik azt is, ha az ember egyszerűen fennmarad a lovon, és el tud menni mondjuk A-ból B-be. De lehet lovagolni úgy is, hogy azt a lovat a saját képességei alapján a lehető legjobb atlétává tesszük. Ha felülünk egy lóra, akkor fizikailag hatunk rá, amit csinálhatunk jól is, rosszul is. Ha én nem vagyok tisztában a ló fizikai, mentális, érzelmi igényeivel, akkor egészen biztosan rosszul fogok hatni rá. Akár akarom képezni a lovat, akár nem, akkor is azt teszem, ha fizikailag mozgatom. Legfeljebb nem így definiálom.

B. A.: Hozzád melyik módszer áll legközelebb?

A léleklovasK. E.: A lókiképzés módszerének számomra egyetlen elfogadható útja az, ami magának a lónak a természetrajzát, etológiáját, és biomechanikáját veszi figyelembe. Ezt furcsa módon a múlt embere jobban értette, mint a mai kor tudománya, ennek pedig egy elég érthető oka van. A múltban az ember sokkal több időt töltött a természetben, többek között a lovakkal is, valamint sokkal inkább függött az élete a lótól, hiszen a mezőgazdaságban, az utazásban és persze a csatákban is segítette, míg manapság csak, mint „sporteszközként”, jobb esetben társállatként jelenik meg a ló az életünkben.
A klasszikus módszer írásos anyagainak többsége az 1800-as években jelent meg, ezek a kötelező olvasmányok számomra, a régi korok lovagló mestereinek állításait a modern etológiai, és anatómiai kutatások sorra igazolják vissza.

B. A.: A felgyorsult világ nem megy szembe ezzel az elmélettel?

K. E.: Manapság az időnek pénzbeli értéke van. A kényszerítő eszközökkel felgyorsított tanulási folyamatok, módszerek, amik nem veszik figyelembe a ló természetes igényeit, határait, de gyors eredményt tudnak produkálni, sajnos a mai lovassportok alapját képezik. Ezek a módszerek a lovakat fizikailag és mentálisan is tönkreteszik. A versenysportokban résztvevő lovak átlagos életkora 8-9 év körül van! (Egy ló kb 25-30 évig él). Az ilyenfajta lókiképzés számomra elfogadhatatlan. A lovak nem tudnak kiabálni, ha tudnának hangot adni fájdalmuknak, ez a világ bizony nagyon hangos lenne.
A léleklovasÉn olyan tematikát választottam, ami a természetes módszert követi. Ezt pedig egy francia lovaglómester, Philippe Karl iskolája az Ecole de Légèreté (A könnyedség Iskolája) valósítja meg. Ennek az iskolának vagyok én is a tagja, illetve hivatalos oktatója. Évente két-három alkalommal járok mind a mai napig képzésekre Németországba, Svájcba.

B. A.: Ezzel párhuzamosan egy új versenyszakág meghonosításán is dolgozol.

K. E.: A módszer alkalmazása mellett elkezdtem foglalkozni a Working Equitationnel, azaz a munkalovaglással is, ami egy versenyszakág a military, a díjugratás, a díjlovaglás, lovaspóló stb. mellett.
A munkalovaglás egy összetett sportág, hiszen négy versenyszámból áll. A lovasnak teljesítenie kell egy díjlovagló programot, egy a stílus és a gyorsasági akadálypályát, majd ezeket a részeredményeket összesítve kapjuk meg a végeredményt. Ezen kívül még egy funkcionális része is, az pedig a marhaterelés. Hogy milyen módszerrel képzi az ember a lovat ehhez a szakághoz, az a lovastól függ. Ahhoz, hogy a ló hosszú ideig használható, egészséges partner legyen, ne pedig egy versenyzési eszköz, mint például egy bicikli vagy egy snowboard, úgy gondolom, a természetes módszerek a legjobbak, amelyek figyelembe veszik a ló felépítését, biológiáját.

B. A.: Ezt a természetes módszert hogyan kell elképzelni?

A léleklovasK. E.: Egyfelől megpróbálunk közel olyan körülményeket biztosítani nekik, amilyenben amúgy is élnének. Sokat vannak a szabadban, de emellett biztosítunk számukra szociális életet is (a ló természetes körülmények között ménesben él), hogy egymással és az emberrel is érintkezhessenek, és kialakítsanak egyfajta kommunikációt. Amikor képezzük őket, akár földről, akár nyeregből, nem használunk kényszerítő eszközöket. Talán ez az egyik legfontosabb momentum.

B. A.: Van, hogy nem működik a ló és lovasa között a „kémia”?

K. E.: Én ezt nem kémiának mondanám, hanem rossz kommunikációnak. Rengetegszer pont emiatt cserél sok ló gazdát, mert a lóval történő kommunikációt az ember nem tanulja meg. Sajnos a mai magyar lovasoktatásban csak nagyon kevesen fordítanak időt a kommunikációra. A legtöbb lovardába, ha bemegy a gyerek, mert szeretne megtanulni lovagolni, akkor az az első dolog, hogy felültetik a lóra, miközben a ló alapvető hangulati jeleit, testbeszédét sem ismeri, illetve ők maguk nem is tanulják meg. Nagyon sokszor találkozom olyan lovasokkal (versenyzőkkel is), akik évek óta lovagolnak, és szinte semmit nem értenek a lovakból. Sajnos még többször találkozom olyan lovakkal, akik már nem próbálnak kommunikálni az emberrel, annyiszor kudarcot vallottak már.

A léleklovasKépzeld el, milyen lenne, ha hirtelen átraknának egy másik bolygóra, ahol nem értenéd a nyelvét, a szokásait, sem a társadalmi működését az ottani élőlényeknek. Próbálsz velük beszélgetni, tőlük kérdezni, hiszen meg akarsz felelni az elvárásaiknak, de miután nincs egy közös nyelv, amin megértitek egymást, újra és újra kudarcba fullad a próbálkozásod, amiért ők téged még fizikailag meg is büntetnek. Hamar le fogsz szokni arról, hogy megpróbálj velük valamilyen kapcsolatot kialakítani, és már csak arra fogsz törekedni, hogy túléld valahogy a szituációt, és alig várod, hogy visszamehess a saját néped közé. A lovakkal pontosan ez történik.

B. A.: Most egy kicsit olyan érzésem van az utolsó mondatod kapcsán, mintha Cesar Millant hallanám, akinek szinte alapvető tézise, hogy jellemzően nem a kutyákban van a hiba, hanem a gazdákban. Ezek szerint a lovasoknál is így van?

K. E.: Pontosan. A lovat ugyanis nem kell megtanítani előre, hátra vagy oldalra lépni, futni vagy éppen ugrani, hiszen ezt a ló tudja. Az embernek kell megtanulnia, hogy ezt hogyan kommunikáljon lóval, hogy ezt az állat aztán szívesen megtegye.

B. A.: Az istállótokban az egyik lónak külföldi gazdája van, de te képzed neki. Egy ilyen esetben a gazdával hogyan alakul ki az említett kommunikáció, ha nincs benne a folyamatban, és nem utolsósorban hogyan alakul ki az érzelmi kötődése a lóval?

A léleklovasK. E.: A tulajdonost is oktatom. A lóval történő kommunikációs jeleket, az alkalmazott testbeszédet a tulajdonosnak meg kell tanulnia, akkor tud majd önállóan is együttműködni a lóval, mikor hazaviszi az állatot. Az érzelmi kötődéshez mindenképpen több időre van szükség. A ló egy menekülő állat, és ahhoz, hogy elhiggye, hogy a mellette levő ember nem fogja bántani, hanem megvédi, megóvja, ezt újra és újra bizonyítani kell a ló gazdájának. Sok ilyen helyzetből épül fel a bizalom. Az általam adott képzésnek köszönhetően, a nálam képzett lovak felajánlják ezt a bizalmat az embereknek, nekik viszont meg kell tanulniuk élni a bizalommal nem pedig eljátszani azt.

B. A.: Nem tudom, mennyire helyénvaló a kérdés, de felteszem: te hova helyezed el magad ma a lovastársadalomban?

K. E.: Azt gondolom, hogy a lovastársadalomban alapvetően két világ halad egymás mellett. Az egyik a versenyzői réteg, a másikat viszont nem érdekli a versenyzés, csak az, hogy mit tudsz elérni magukkal a lovakkal. Az már egy további kérdés, hogyan tudod ezt megmutatni. Én számos versenyen indultam, de nem vettem részt olimpián vagy nagy nemzetközi versenyen, leginkább itthon mérettem meg magam, ellenben rengeteg külföldi bemutatón vettem részt. Sokan szeretnének tanulni tőlem, rendszeresen hívnak oktatni külföldre is, pl. évek óta járok Ausztráliába is. Ez számomra többet jelent, mint egy kupa vagy díjszalag.

B. A.: Nem is volt soha terv, hogy szintet lépjél?

K. E.: Nem. Tulajdonképpen azért versenyeztem, mert gyerekként majdnem mindenkit efelé tolnak, a szilvásváradi Ménesgazdaságban pedig muszáj volt, mert a tenyészállatokat ilyen módon is be kellett mutatni. A versenyzők közül mindig kilógtam, nekem a verseny alatt is fontosabb volt, hogy a ló a lehetőségekhez képest jól érezze magát, és ebben nem kötöttem kompromisszumot, számomra a sokak által rendszeresen alkalmazott nyugatók, fájdalomcsillapítók alkalmazása elképzelhetetlen volt.

A léleklovasNoha nem értem el kimagasló eredményeket, de ismerem ezt a világot is, és alapjában véve azt mondom, hogy a versenyzés ritkán tesz jót a lóval. Lehet, hogy ezt csúnya dolog kimondani, de ez többnyire nem jó az állatnak. Az más kérdés, hogy a lovak egy részét azért tenyésztjük, tartjuk, hogy versenyezzünk velük. De ha a lónak kellene választania, akkor a ló a versenyzést biztosan nem választaná, ezért a mi dolgunk lenne, hogy a versenyek inkább örömteli eseménnyé alakuljanak át számára, és ne pedig egy stresszforrássá, amit valahogy próbál túlélni.

B. A.: Van bennem egy kis visszás érzés, hiszen egy új szakágat szeretnél meghonosítani. Erről azt gondolod, hogy ez a fajta versenyzési stílus egy középutas megoldás, vagy esetleg az lehet a versenysport és a félprofi hobbilovaglás között?

K. E.: Ezt jól érzed, és mindemellett az egészséges megmérettetést én is szeretem. A mai szakágak már nagyon specifikusak, speciális lovak is kellenek hozzá. Például díjugratásban olyan lovakat tenyésztettek ki, amilyeneket ötven évvel ezelőtt elképzelni sem tudtunk volna. Ezek az állatok csodálatos atléták, de ennek megvan az ára, ugyanis a ló ezzel kicsit el is vesztette a funkcionális mivoltát. Meglátásom szerint az emberek nagyobb része viszont funkcionálisan szeretné használni a lovakat.

B. A.: Hogyan látod ma a honi, a szélesebb lovaglói társadalmat?

A léleklovasK. E.: Az egyértelműen látszik, hogy bővült ez a kör, és sokkal több ember lovagol ma, mint mondjuk pár évvel ezelőtt. De az a réteg, amelyik komolyabb pénzt tud rászánni arra, hogy ezt magasabb színvonalon tegye, az viszont elég szűk.

B. A.: Ma azért bővül ez a réteg, mert lovagolni egyfajta státuszszimbólumot is jelent, vagy pedig azért, mert valódi kapcsolatot akar az állattal, a természettel, ezzel az életformával?

K. E.: Kétségtelen, hogy a társadalom egy rétege számára a lovaglás és a miliő státusszimbólumot jelent, ami nem egy ördögtől való dolog, hiszen a ló, a lovaglás valahol mindig erről is szólt. Ne felejtsük el, hogy a történelem során egy kiváló mutatós, jól képzett ló a vezetők jelképe is volt. Azért én összességében optimista vagyok, és azt gondolom, hogy az emberek jelentős része a természetközeli állapotot akarja visszakapni a ló által. Ezért van, hogy egyre több ember kezd lovagolni. A gond az, hogy rosszul kezdjük el tanítani a gyerekeket, ami miatt aztán később nagyon sokan le is morzsolódnak, így aztán csak egy szűk hányaduk tér vissza felnőttkorban. De az igazsághoz mindenképpen hozzátartozik, hogy az anyagiak, hogy ki mit engedhet meg magának, azért jelentősen számítanak.
Áttételesen probléma az is, hogy nagyon kevés ménes van Magyarországon. Ma talán nyolcvanezer ló lehet idehaza, Németországban ennek a többszöröse van, igaz, az életszínvonal is más.

A léleklovasB. A.: Az, aki az átlagosnál jobban vagy többet szeretne foglalkozni a lovaglással, az vegyen lovat, vagy ne vegyen lovat?

K. E.: Nagyon meg kell fontolni, hogy mit is akarunk. Aki alkalmanként csak élményre vágyik, az ne vegyen, és az se vegyen, akinek nincsen meg az anyagi bázisa a lótartáshoz. Ez utóbbit el szokták nagyolni, pedig ez nagy hiba. Ha valakinek nincs körülbelül fél-egymillió forint tartaléka, amit bármikor elő tud húzni, ha a lóval valamilyen egészségügyi probléma adódik, akkor ne gondolkozzon lótartásban. Egy lovat nem megvenni nehéz, hanem azt felelőséggel tartani. A bértartásnak is óriásiak a költségei, ez megint egy olyan tétel, amit számba kell venni, azonban az emberek ebbe sem gondolnak bele. Aki mondjuk megteheti, hogy otthon tartson lovat, annak meg azzal kell számolnia, hogy ez évi 365 napon keresztül huszonnégy órás szolgálat. Szóval a lótartással egy életformát is választunk magunknak, és persze adott esetben a szűkebb környezetünknek is.

B. A.: Az utolsó mondatodhoz kapcsolódva egy kicsit személyesebb leszek, ha nem bánod. Nálad, nálatok ez a dolog otthon hogyan alakult? Vagy a család társ ebben a vállalkozásban?

A léleklovasK. E.: Prózai egyszerűséggel azt mondhatom, hogy a férjem ismert, tudta, látta, hogy mivel foglalkozom, és azt is, hogy ez mivel jár, tehát amikor elvett, akkor velem együtt megvette ezt a csomagot is. (Nevet.) Egyébként ő is nagyon szereti az állatokat, a lovakat is, viszont nem lovagol. Volt olyan időszak, amikor otthon is tartottunk lovat, akkor besegített az ellátásában, de ő egy egészen más pályán mozog, dolgozik.

B. A.: Nem presszionáltad?

K. E.: De, persze történt próbálkozás, de nem ragadta magával a dolog, ráadásul két méter öt centi, szóval nem is egy kifejezetten lovas alkat. (Nevet.) Sőt a fiam sem lovagol, ő inkább a kézilabdát választotta.

B. A.: Azért ez egy rendhagyó helyzet, nem gondoltam volna…

K. E.: Az a helyzet, hogy a fiúkat manapság nagyon nehéz megfogni erre a sportra. Annak ellenére, hogy régebben inkább a férfiak lovagoltak, ma a fiúkat alig látni lóközelben.

B. A.: Mi lehet az oka? „Elkockultak”?

A léleklovasK. E.: Azt hiszem, igen. Macerásnak érzik, meg van mellette egy kis fizikai munka, ami újabb visszatartó erő számunkra. Néha azt érzem, nem szeretnének vagy nem akarnak elfáradni. Mindemellett azt is látom, hogy mintha számukra kiveszett volna ebből a dologból a vagányság. Nincsenek indiános vagy cowboyos filmek, amelyek inspirálóan hatnának rájuk. Kényelmesebb a számítógép előtt ülni és nyomkodni a billentyűzetet. Sajnálom, de egy kicsit azt érzem, hogy ezek a tevékenységek mintha csorbítanák is a lovaglás népszerűségét, mert pont az a vagányság, vidámság hiányzik belőlük, amit én kihalóban érzek a mostani versenyeknél is. Ezért is kezdtem el foglalkozni a munkalovaglással, mert úgy éreztem, hogy ebben a stílusban még ott van az általam hiányolt tűz, összetartás és közösségi szellem.

B. A.: Egyébként hogy találtál rá erre a sportágra?

K. E.: Amikor Németországban díjlovaglásban versenyeztem, akkor a kinti ismerősök hívtak meg egy ilyen nemzetközi munkalovas versenyre. Korábban már láttam videón róla filmeket, és amit láttam, az nagyon tetszett. Bár nagyon bonyolult a szabályrendszere, a német versenyzők elmagyarázták és segítettek az elsajátításában, a lovak képzettsége pedig az évek óta tartó munkám eredményeként, megfelelő volt, így amikor elindultunk az első megmérettetésen, már akkor nagyon jól szerepeltünk. Én akkor olyan közösségi hangulatot éreztem, amit itthon már nagyon régen nem. A német lovasoktól olyasfajta segítséget kaptam, kaptunk, ami itthon már régen nincsen. Egyszóval mindenki drukkolt mindenkinek, egy igazi közösség alakult ki, egészséges versenyszellemmel.

B. A.: A végén úgy is lett volna egy olyan kérdés, hogy mik a jövőbeni terveid, de úgy érzem, hogy a válasz erre az, hogy sikerüljön meghonosítani ezt a sportágat.

A léleklovasK. E.: Az első lépéseken túl vagyunk, alapítottunk egy egyesületet, és volt már néhány versenyünk is. Még nagyon az elején tartunk, bár az érdeklődés nagyon nagy, de kevés az aktív versenyzőnk, ezért még sokat kell tennünk azért, hogy szélesíteni tudjuk a sportág népszerűségét.

B. A.: Egy bizonyos fokig költői a kérdés: mennyire költséges ez a sportág a lovas sporton belül?

K. E.: A versenyek szervezéséhez sok pénz kell, ehhez folyamatosan keresünk szponzorokat is. Maga a versenyzés a többi szakághoz képest viszont nem drága, mert ide nem kellenek ötven-hatvanezer eurós különleges lovak. Itt bármilyen lovat választhatsz, mert a végén úgyis csak a te tudásod számít és az, hogy milyen kommunikációs és bizalmi kapcsolatot tudsz kialakítani a lovaddal. És ezzel a végére tulajdonképpen vissza is tértünk a módszerekhez, a szabadidomítás és a klasszikus képzés módszeréhez.