Régi vágyam teljesült a következő beszélgetéssel. Filmes szófordulattal élve azt is mondhatnám, hogy bepillantást nyerhettem az élsport egy különleges kulisszája mögé. Jelen esetben azonban nem a technikák és edzésmódszerek adtak ívet a beszélgetésnek, hanem egy sokkal magasztosabb küldetésről, a családi szerepvállalásról lesz szó, ami sok esetben a siker legbiztosabb alapját szolgáltatja, a kudarcoknál pedig a legbiztosabb kart a támogatásban. A múltidéző életképek felvillantásában az idősebb és a fiatalabb Cseh László volt a beszélgetőpartnerem.
A két sportember szűkebb hazájában, Halásztelken találkozunk. A reggeli kávé mellé az eső is elered, mintha odafönt megérezték volna, hogy a vizes sportokról fog szólni a diskurzus. Apa és fia között jól érzékelhető a kohézió, mégis az első pillanatban már látszik, hogy teljesen eltérő a habitusuk. Az ifjabbik Laci – amit később meg is jegyzek neki – igazi kedves, jó gyerek. Az úszás, a sport iránti alázata és szerénysége szinte szavak nélkül is jól érzékelhető. Édesapja viszont energikus alkat, mindamellett végtelenül közvetlen, ami a szíven, az a száján is, semmit nem rejt véka alá, az egyszer biztos. Bár egy-két akkord szól majd a fiatalkoráról is, de persze itt csak a szépre emlékezünk. Klasszikus vonalvezetés ad a történetüknek, hogy az idősebb Cseh László is úszó, olimpikon volt, így akár kézenfekvő tényként is kezelhetnénk a fiúi folytatást. Ő azonban az élsportolói múlttal nem adott át egy képzeletbeli stafétabotot, amit mindenáron át kellett volna vennie a kis Lacinak. A sors azonban kiszámíthatatlan. A történeti hűség kedvéért az idősebb Cseh Lászlót kérdezem a kezdetek kezdetéről.
Barna András (B. A.): Hogy kezdődött a te sportolói pályafutásod, mikor ugrottál először medencébe?
Id. Cseh László (Id. CS. L): Budán laktunk a Horváth-kert mellett. A házban és a környékbeli fiúkkal egyszer lekeveredtünk a Császár uszodába. Hogy hogyan, miért, azt ne kérdezd, mert arra már nem emlékszem. A lényege a dolognak az volt, hogy nekem már az első percben nagyon megtetszett az uszodai világ, úgyhogy írd és mondd, én már az első alkalommal is csak akkor jöttem haza, amikor a medencéből leengedték a vizet. Persze az apám rendesen elvert, amikor hazaértem. Tulajdonképpen jogosan, mert végtére is negyed tizenegy múlt. Szóval az élmény meghatározó volt, mindehhez hozzá kell tennem, hogy úszni nem tudtam, azt majd csak később és magamtól tanultam meg. Egyébként nagyon könnyen ment a tanulás, a pillangót – ami egyébként egy nagyon nehéz úszásnem – kifejezetten szerettem. Aztán eljött egy nap, amikor kiemeltek, pontosabban megkérdezték, hogy nincs-e kedvem edzésekre járni. Valahogy így kezdődött. Később az Építőkben úsztam nagyon sokáig, és ezt követően vagy ez alatt lett az edzőm Hirsch Károly, aki éppen akkor jött haza Libanonból. Ő kezdett el engem megtanítani a „szép és hasznos úszásra”. Ez azért lényeges momentum, mert ő volt az első, aki a fejemre feltette az úszópapucsot azért, hogy ne rázzam a fejem hátúszás közben. Megjegyzem, ez nem könnyű mutatvány. Később a technikám finomítása érdekében a papucsot leváltotta egy konzervdoboz. Kemény három hónap volt, amíg megtanultam így úszni, de később nagyon sok edző átvette ezt a rendhagyó módszert.
B. A.: Ezek a praktikák használatosak a mai napig is?
Ifj. Cseh László (Ifj. CS. L.): Régebben a konzerves úszást még használták, igen. De hozzáteszem, hogy én már nem feltétlenül értek egyet ezzel a dologgal, mert ez is energiát vesz el. Szerintem jó, ha van egy kis fejmozgás.
Id. CS. L: Nyilvánvaló, hogy a technikák fejlődnek. Ma például a TF-en úgy tanítják, hogy a kar után kell néznie a fejnek hátúszáskor, ami valahol mind a kettőnknek ellentmond. Anélkül, hogy ezt tovább analizálnánk, egy biztos: nagyon sok munkát igényel az úszói edzés és munka, legyen szó akármilyen korosztályról.
B. A.: Ígérem, meghagyjuk a szakmai kalandozásokat, de térjünk vissza oda, hogy miként lett a kis Laciból mégiscsak úszó?
Id. CS. L.: Akartam vagy nem, a kis Laci már születésétől fogva imádta vizet. A kádban egy fürdés alatt legalább háromszor kellett cserélni a vizet, és addig soha nem volt boldog, amíg a plafon nem lett habos. (Nevet.)
De komolyra fordítva a szót: azt gondolom, hogy szerintem minden gyereknek meg kellene tanulnia úszni, mert hiszem, hogy ma az úszás az egy alapsportág. Mi itt lakunk a két Duna között, ahol meg pláne volt ennek jelentősége.
Mi egyébként a sportolói múlt ellenére nagyon nehezen keveredtünk le az uszodába. Egyet akartam csak, hogy a gyerek tanuljon meg úszni, de hogy őszinte legyek, azt nem szerettem volna, hogy úszó legyen. Annyi minden más dolog volt, amit szerethet és szerethetett volna még. Nyilván, amikor lementünk az uszodába, ott a magam múltja és a kapcsolataim révén élveztem előnyöket, de ez édeskevés lett volna ahhoz, ha valakiben nem látják meg a tehetséget.
B. A.: Ha mondjuk valaki vállalkozó vagy üzletember, akkor nagy eséllyel azt szeretné, ha később a gyerekei vinnék tovább a boltot. Te, mint egykor sikeres sportember, nem akartad, hogy a fiad továbbvigye ezt a vonalat?
Id. CS. L.: Nyilván hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam erre. De nem erről volt szó, hanem arról, hogy én pontosan tudtam, hogy a sportolói lét mivel jár. Ez egy nagyon kemény és nagyon melós élet. Akkor egy kicsit az volt az érzésem, mintha mindennek tudatában egy bányába küldeném le a gyerekemet robotra. Ezt meg el akartam kerülni. De azt mondtam magamban, ha valóban akarja csinálni, akkor csinálja, nem fogok beleszólni.
Persze volt egy másik vetülete is a dolognak, az áldozatvállalás, amit ki nem mondva is tudtunk, és amihez nagy családi összefogás is kellett, nemcsak az én részemről vagy az édesanyja részéről, hanem mind a két nagyszülői részről is. Először napi két, majd három edzés, és hétvégén pedig a versenyek. Ezt megszervezni sem kevés már csak távolságban sem, hiszen minimum 30 kilométer oda, 30 vissza. De összefogott a család.
B. A.: Laci, te ebből gyerekfejjel érzékeltél valamit? Az édesapád sportolói pályafutása volt rád valamilyen hatással?
Ifj. CS. L.: Nem gondolom, hogy a minta tudatos volt, de tagadhatatlan, hogy jóleső érzés tudni, hogy ő is átment ezeken a dolgokon. Az úszás meg csak úgy jött, és már a kezdetektől fogva imádtam. Soha, egyetlenegyszer sem éltem meg teherként, soha egyetlenegyszer sem volt olyan érzésem, hogy már megint mennem kell edzeni.
B. A.: Ez a lendület kitart a mai napig?
Ifj. CS. L.: Igen, de azért reggel ötkor már néha gondolok arra, hogy jó lenne még egy kicsit tovább aludni. (Nevet.)
B. A.: Milyen nálatok egy vasárnapi ebéd? Vannak csörték?
Id. CS. L.: Otthonra már nem jut ebből, az autóban jellemzően már mindent átbeszélünk.
Ifj. CS. L.: A legutóbbi emlékezetesebb ilyen párbeszédünk talán 2015-ben zajlott, amikor új edzőhöz kerültem, és ahol teljesen más edzésmunkát úsztunk. Akkor kérdezte meg édesapám az edzőmtől, hogy nem lesz-e kevés? Ugyanis korábban szinte evidens volt, hogy egy nap 8-10 kilométereket úsztunk, ezzel szemben viszont ezzel az új módszerrel kevesebbet, de mégis hatékonyabb eredményt értünk el.
B. A.: Az ilyen véleménykülönbségeket te belülről hogy éled meg?
Ifj. CS. L.: Azt gondolom, hogy mindig az edző szava a döntő. Innentől kezdve pedig egyfajta egészséges véleménycsere lehet csak kettőnk között, de meglátásom szerint egy szülőnek nem szabad beleszólnia ebbe a munkába.
B. A.: Az erőteljes temperamentumoddal te ezt jól tudtad kezelni?
Id. CS. L.: Abszolút soha nem szóltam bele semmibe. Ha a Lacinak kérdése volt, akkor arra mindig válaszoltam, de soha nem tettem szóvá a teljesítményét, és nem illettem kritikával az edzést vagy az edzői munkát. Mindig nagyon ügyeltem arra, hogy megmaradjon közöttünk az apa-fiú kapcsolat, ugyanis nem engedhettem, nem engedhettük meg magunknak, hogy az úszás – akármennyire is szeretjük – éket verjen közénk.
B. A.: Ez a tudatosság, következetesség jellemezte a hétköznapjaitokat is?
Id. CS. L.: Igen, ugyanis ez másként nem is tudott volna működni. Abban kétségtelenül nagy szerencsénk volt, hogy a kis Lacit soha nem kellett noszogatni, mert a kitartása megvolt az úszáshoz. De azt a mai napig is vallom, hogy ez nagycsaládi összefogás nélkül nem ment volna. Az a baj, hogy sok edző nem lát túl az uszoda falain, és emiatt hajlamosak a sikereiket kisajátítani, miközben abba, hogy a gyerek idáig elérjen, egy család bele is rokkanhat, főleg, ahol több gyereket is ki kell nevelni. Ott ezt nem is tudom, hogyan oldják meg. Korábban is rengeteg pénzről beszéltünk, most pedig ez az összeg még hatványozottan több, elég csak a tanfolyamdíjakat megnézni. Véleményem szerint el kellene gondolkozni azon, hogy a sport mai támogatása mellett – mert soha eddig nem volt ilyen támogatott – miért ilyen irdatlan magasak ezek a költségek, és akkor még nem beszéltünk a felszerelésről. Ma egy gyerekúszónadrág 60-80 ezer forint, a lányoknál ugyanez 120-140 ezer forintba kerül. És a szülő megfeszül, megveszi, mert nem akarja a gyerekét hátrányos helyzetbe hozni.
B. A.: Laci, ha neked lesz vagy lesznek gyerekeid, akkor te szeretnéd, ha úszók lennének?
Ifj. CS. L.: Azt gondolom, hogy ebben a kérdésben továbbviszem a szülői gondolatiságot, úgyhogy nem kardoskodnék emellett. Ma már annyiféle sportág van – elég megnézni csak a sportágválasztót –, hogy én mindenképpen azt támogatnám, hogy jól nézzen körül, mielőtt valami mellett leteszi a voksát. Azt viszont vallom, hogy valamilyen szinten mindennap sportolni kell, mert az nagyon fontos. De hogy mit, azt a gyereknek kell eldöntenie. Nekem rengeteg olyan úszótársam volt, és most is látok olyan gyerekeket, akik számára szinte fizikai fájdalmat okoz lejönni az uszodába és edzeni. Ezek a gyerekek legtöbbször szülői ráhatásra vagy nógatásra járnak vagy jártak le, aminek 90 százalékban lemorzsolódás a vége. Ma alapvetően hibának érzem, ha valakit valami miatt noszogatnak. Ha noszogatni kell, az már régen rossz, szerintem. Számtalanszor szembesültem már azzal, hogy az edzőknek úgy kell beparancsolniuk valakit vagy valakiket a vízbe. Én, amikor lementem edzeni, akkor azért mentem le, hogy eddzek, ha ez nem így történt volna, akkor minden bizonnyal valahol máshol lettem volna, nem az uszodában.
B. A.: Némileg költői a kérdés, de pályafutásod során – legyen az siker vagy kudarc – előfordult olyan helyzet, amin a család segített át?
Ifj. CS. L.: Persze. Mindig jó, ha az ember ki tudja beszélni a benne lévő dolgokat, és az talán még fontosabb, hogy erre legyen fogadókészség a család részéről is. Az otthoni párbeszédek nemcsak az ember lelkének tesznek jót, de elkerülhető az is, hogy a szülő vitás kérdésekben csak az edzőnek adjon igazat. Láttam számos ilyen helyzetet. Véleményem szerint, amikor a gyerek azt látja és érzi, hogy a szülő mindig az edző pártján áll egy vitás kérdésben, akkor legközelebb már nem fog beszélni a problémáiról, és az megint nem jó, mert demoralizál, és a végén a gyerek ráunhat a sportra. Én általában nagyon fontosnak tartom a pozitív hozzáállást, és nagyon elítélem, ha valakit – mondjuk egy második helyért vagy egy gyengébb teljesítésért – kvázi megszidnak. Nagyon sok szülő szem elől téveszti a sport valódi célját, mert azt akarja, hogy az ő gyereke legyen az első. Kritikával lehet élni, viszont azt úgy kell kommunikálni, hogy a végén a tanulság pozitív megerősítést adjon.
B. A.: Talán az én hibám, hogy eddig nem kérdeztem rá, de ebbe a ti szakmai közegetekbe hogyan kapcsolódott bele az édesanya?
Id. CS. L.: Ő nyújtotta a biztonságot számunkra, amikor én a kis Lacival úton vagy versenyen voltunk, akkor vitte a családi vállalkozásunkat, ami 100 százalékos teljesítmény jelentett a részéről. De egyébként minden nagyon meg volt szervezve, én reggel elvittem a Lacit edzésre 5.45-re, utána irány a nagybani piac, és vissza az üzletbe. Az anyósomék meg főztek ránk. Ez a rendszer évekig hibapont nélkül működött, nyugodt alapokat biztosított számunkra, ha lehet ezt mondani.
B. A.: Amikor a jövőről beszélgettek otthon, akkor milyen perspektíva rajzolódik ki?
Ifj. CS. L.: A tokiói olimpia most számomra a fő csapásirány, de itt is felállítottam magamban bizonyos mérföldköveket. Most nagyon fontos, hogy a magyar bajnokságban minél jobban tudjak úszni, elsősorban önmagamért szeretném ezt megcsinálni, hiszen látni akarom, hogy van értelme továbbmenni. Csak úgy szeretnék az olimpiára kimenni, ha látom, nemcsak esélyem van a döntőbe jutni, hanem a legjobbak között is ott tudok lenni.
B. A.: Ennél tovább is nézel, vagy egyelőre ez a viszonylag belátható táv az, amire koncentrálsz?
Ifj. CS. L.: Azt kijelenthetem, hogy ez az olimpiám lesz az utolsó. Maholnap 34 éves leszek, és azt gondolom, tudni kell abbahagyni.
B. A.: Terveid szerint benne maradsz a sportban?
Ifj. CS. L.: Nem gondolom, hogy nekem aktívan a sportban vagy a sport mellett kellene maradnom. Ma úgy látom ezt a dolgot, hogy ha befejezem az aktív pályafutásomat, akkor egy pár hónapot mindenképpen lazítani fogok, hogy sok év után egy kicsit azt érezhessem, hogy úristen, nekem már semmi dolgom nincs és halálra unom magam, és már tényleg kellene csinálnom valamit. (Nevet.) Ha eljön ez a nihil utáni időszak, akkor minden bizonnyal több ötletem is akad majd a folytatást illetően.
Id. CS. L.: Például meglátogatod majd az apádat! (Nevet.)