Tóth Ádám OCR életének minden területe az akadályokról szól. Elit sportolóként nem csak a versenyeken kell legyőznie őket: a sportág szerény támogatottsága mellett a sérülésekkel is meg kell küzdeni, melyek derékba törhetik karrierjét.
Valda Noémi (V.N): Mi az az OCR a neved mögött?
Tóth Ádám (T.Á.): Az OCR az Obstacle Course Race, azaz az akadályfutás angol nevének rövidítése. Ez nagyon leegyszerűsítve akadályokkal tarkított terepfutás. Különböző távokon, változatos – természetes, vagy épített – akadályokat kell legyőzni. Minél gyorsabban persze.
V.N.: Hogyhogy akadályfutó lettél? Egy két méteres, hórihorgas fickóról előbb gondolná az ember, hogy kosarazik.
Igazából nem is futással, hanem harcművészettel kezdődött az egész. Van egy bátyám, mi mindig sokat verekedtünk. Egy kicsit én voltam az erősebb, és akkor apu kitalálta, hogy nekem technikát kéne tanulni, a tesómnak meg erősödni kellene.
Úgyhogy elkezdtünk kobudoiaidora járni. Ez egy japán hagyományokon alapuló harcművészet. Első évben pusztakezes technikákat tanulsz, aztán jön anuncsaku, szai villa, tomfa, két nuncsaku és utána kard.
2000. április 22-én egy tájékozódási túraversennyel indult aztán a tájfutó karrierem. Három indulóból harmadik lett a csapatunk a kategóriájában, -40 ponttal, mert nem tudtuk, hogy hogyan is működik ez az egész.
Onnantól kezdve elkezdtem tájfutó edzésre járni és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a futóedzés mellett mindig térképeket rajzolgatok mindenhova. A matekfüzetem hátuljára is egy töbrös (víznyelő a karszthegységekben – VN) mecseki terepet rajzoltam, vagy egy sűrű úthálózatos, parkosabb térképet. Alapvetően megvannak a saját jellegzetességei a területeknek. Csehországban nagy homokkősziklák vannak, ez fekete a térképen. Olaszországban meg Portugáliában dimbes-dombos a táj és ott nagyon markáns a növényzet. Ha ránézek egy térképre, akkor én látom, hogy mit kell a valóságban látni. Nagyon szerettem tájékozódási futni.
V.N.:De ez még mindig nem az akadályfutás, igaz?
Nem. Igazából nem is szeretem akadályfutásnak hívni. Amikor először mentem el egy OCR versenyre, akkor jöttem rá, hogy ez valójában igazi élményfutás, ahol az élményt az akadályok jelentik. Ottragadtam.
V.N.: Több területen is bizonyítottál már. Melyik volt eddig életed legkedvesebb versenye?
Az egyik az egy rövidtávú tájfutó verseny, amikor először szereztem országos bajnoki címet országos válogatott kerettagként.
Akkor, ott értem szólt a Himnusz. Azt éreztem, hogy megcsináltam, amit akartam:kitörtem a szürkeségből. Nekem a szürke szó az nem egy szín, hanem egy jelenség. És amikor először voltam országos bajnok, akkor éreztem először, hogy én nem vagyok szürke, hanem több vagyok a szürkénél. Az első helyért egy citromsárga póló járt. Azóta is az a kedvenc színem. Egyébként egy másodperccel nyertem.
A másik nagy kedvenc a tavalyi, Spártában rendezett Spartan Race Trifectahétvége volt, amit mindhárom távon megnyertem. Ez összességében bőven több, mint egy maraton, ráadásnak pedig ott egy rakás akadály. Óriási élmény volt.
V.N.: Ha a tavalyi spártai versenymeghatározó élmény volt az életedben, hogyhogy nem indultál idén is?
Idén év elején, amikor hordozóban hordtam a gyereket, éreztem, hogy valami nem jó. Egy idő után már nem is tudtam hordani, mert nagyon fájt a hátam. És amikor aztán egy hétköznapi pelenkázás, amikor előre dőlsz a gyerekhez, az sem ment, akkor éreztem, hogy itt baj van, de akkor én még bőven versenyeztem. Év elején például az első téli versenyt sikerült megnyernem kint Csehországban, Liberecben, de még márciusban is nyertem versenyt. Folyamatosan mentem és terheltem.
Amikor az MR azt mutatta, hogy van két kis kitüremkedésem, tehát gerincsérvem van, akkor azt mondtam, hogy komoly a baj és akkor most leállunk. Elkezdtem rehabilitációra járni.Aztán amikor egyik reggel úgy keltem föl, hogy nem keltem föl, akkor volt az, hogy kiszakadt a sérvem.
A Spartan Race jelenleg az egyik legismertebb akadályfutó verseny nemzetközi szinten is.
Különböző távokon, különböző kategóriákban rendezik meg, egyszerűbb és olykor egészen extrém akadályokkal.Van Spartan Race Európa és Világbajnokság is, ahol elit és korosztályos sportolók indulhatnak.
Az elit kategóriában induló sportolók igazi profik.
V.N.: Az fel sem merült benned, hogy vége a teljes sportolói karrierednek? Hogy lebénulsz, a gyerekeidet sem tudod többet fölemelni?
Én először tájékozódtam. Azt mondták, hogy ez helyrehozható történet. Szóval az meg sem fordult a fejemben, hogy nem leszek teljes értékű.
A műtét után meg kellett tanulnom újra járni. De a rehabilitáció során nekem csak az volt a kérdésem, hogy mi a maximum, amennyit tornázhatok naponta. Ha vége volt a tornának, én kezdtem elölről. Mert otthon voltam, és nem volt jobb dolgom, és fejlődi akartam. De, amikor már ötödször tornáztam, és fájt a hátam, akkor azt mondták, hogy ez nem jó, nem szabad túlzásba vinni. Az már nagyobb kérdés volt, hogy vissza akarok-e térni. Nekem az volt a legnagyobb problémám, hogy a saját gyerekemet tudjam újra a karomban tartani. Rájöttem, hogy nem szeretném, ha a versenyzés a gyerekeim rovására menne. Szeretném, ha apaként tekintenének rám, nem pedig egy bácsiként, aki ott van a fényképen, néha hazajön és köszön egyet. Szóval első körben a nagy cél, hogy majd úgy tudunk a feleségemmel és a gyerekekkel egymás nyakába ülni, hogy én vagyok legalul. Hiszem azt, hogy az én életem ezzel több lett, előrébb ment. Nem azt mondom, hogy örülök ennek a sérvnek, de nagyon sok pozitív tapasztalásom van.
Arra is rájöttem, hogy ha nem versenyeznék, az nem én lennék. Szóval hosszú távon nagyon tudatosan a visszatérésen dolgozom.
V.N.: Ilyen sérülések után sokaknak segít mások példája. Neked van példaképed?
Nekem nincsen példaképem. Én nem tudok egy embert sem mondani, akire azt tudom mondani, hogy márpedig én olyan akarok lenni, mint ő. Nekem olyan emberek vannak az életemben, akikből kivonatot képezek: találok mindenkiben valamit, amit be tudok építeni magamba.
V.N.: Milyen emberré gyúrod össze magad?
Pont olyanra, mint amilyen vagyok. Nagyon sokáig zavart, hogy nagy a lábam. 49-es lábam van. Rossz volt cipőt venni, mert konkrétan nem kaptam cipőt ekkora lábra. De már nem zavar, hiszen ezen nem tudok változtatni.
Amin tudok változtatni, hogy levágom a hajam, vagy nem. Például nagyon sokáig festettem a hajam. Nekem nagyon sok színű volt a hajam. Amikor anyukám kért tőlem melírsapkát, akkor azért átgondoltam, hogy most ez valóban jó-e, és merre megy ez a történet. Nem akartam kitűnni, csak tetszett, hogy színes a hajam. Amikor a junior VB-re kimentünk, akkor levágtam rövidre, befestettem feketére, kivéve a fejem tetején egy fehér,cikk-cakkos sávot, ami hosszú maradt. Különleges volt és tetszett az embereknek, de nem azért csináltam, hogy kitűnjek. Most, 32 évesen például már egyáltalán nem számítanak a külsőségek. Azért vágom le a hajam, mert egyszerűen nem érdekel, csak macera, és egyszerűbb, ha rövid.
Azt mondják, hogy a boldogság az egy pillanatnyi állapot. Én hiszek abban, hogy a boldogság az egy életérzés.Amikor úgy sétálsz az utcán, hogy neked minden mindegy, hogy neked jó,akkor az a kisugárzásod.Nem mindegy, hogy csak rugdosod a port, vagy fölemeled a fejed és számolod a kéményeket.Amit tudatosan csináltam, hogy egy idő után sokkal többet kezdtem mosolyogni.
A citromsárga mellett a másik kedvenc színem a piros-fehér-zöld. Ez azóta, mióta a válogatottban futottam. Ez és a Himnusz nekem nagy erővel bír. Hívtak külföldre is, hogy ott versenyezzek, de ott nem Magyarországnak hoztam volna a sikert. Pont ezért fáj, hogy itt tart ez az egész sport, az akadályfutás:nincs megbecsülve, amit ebbe egy sportoló beletesz. Egy világbajnokságra csak akkor tudsz kijutni, ha annak teljes költségét te magad tudod finanszírozni.
V.N.: Tényleg kevés pénz van az akadályfutásban?
Az akadályfutásban nagyon nagy lehetőség van, amiből lehetne pénz.
V.N.: Dolgozol a visszatérésen, de ezek szerint számodra nem a pénz jelenti az igazi motivációt. Mi az, ami motivál?
Szeretem az extrém versenyeket. Az egyik legextrémebb egy tavaly év eleji szlovák verseny volt. Be volt fagyva a tó, amit a szervezők láncfűrésszel kivágták, így oldották meg, hogy mégis tudjuk teljesíteni az úszós akadályt. Annyit könnyítettek, hogy az arcodat nem kellett beletenni a vízbe. Ez egy két körös verseny volt amúgy. A vizes akadály miatt ajánlottak neoprén ruhát, de nekem nem volt. Az első körben holtversenyben az 1-2. helyen futottunk egy szlovák sráccal, végig beszélgetünk. De a második körben elkezdtem fázni, elfáradtam, úgyhogy itt végül 4. lettem.
Ami még ilyen különleges volt, az a 24 órás izlandi Spartan Race. Ott volt olyan, hogy annyira fújt a szél és hideg volt, hogy feltettem a kezem, mert annyira fájt az eső, ahogy az arcomhoz ért. 4 órát van csak világos, és te mész a hóban, és a sarki fényben futsz, és győzöd le egymás után az akadályokat.
V.N.: Kell, hogy fájjon?
Igen. Határozottan. Én mindig magammal versenyzek. Jobban örülök a 2., 3., X. helyezéseknek, amit úgy értem el, hogy mindent kihoztam magamból, mint azoknak, amiket ugyan megnyertem, de még maradt bennem.
Versenyek után mindig nagyon sokat elemzek. Nagyon nagy fejlődési lehetőség, ha tudod, hogy te saját magadhoz képest mire vagy képes. Szerintem ez is a harcművészetből jött, mert ott is az volt, hogy te egy rendszer része vagy, és a rendszer úgy tud működni, ahogy te működsz. Te nem tudsz megnyerni egy csatát, csak a csapat tudja megnyerni a csatát. Ha viszont te nem vagy ott, akkor a csapat sem tudja megnyerni.
V.N.: Más extrém sport nem vonz?
Van alpin vizsgám, szeretek mászogatni. A bungee jumping és a tandemugrás még bakancslistás.
És ott a Polar. Mindig olyan távolinak tűnt, de vannak dolgok, amik bekattannak. Ez a szánhúzó verseny most nekem pont ilyen: ezzel kelek, ezzel fekszem. November 15. és december 15. között indul a verseny. No, nem a szánhúzás, hanem a szavazás, hogy bekerülj a csapatba, akik aztán majd április elején részt vesznek az expedíción. Ha egyszerűen csak meg lehetne vásárolni a bekerülést, akkor biztosan nem érdekelne.
A Fjällräven Polar ötlete az 1990-es évek elején született, amikor az Åke Nordin, a Fjällräven alapítója találkozott Svédország egyik vezető kutyaszán-vezetőjével, Kenth Fjellborggal. Fjellborg részt vett Iditarodban, a világ legnehezebb kutyaszánhúzó versenyén a kemény alaszkai vadonban, és ez megihlette Nordint.Nordin megalkotta a hétköznapi emberek számára ennek svéd megfelelőjét. 1997-ben először került megrendezésre a Fjällräven Polara skandináv sarkvidéken. Ez lehetőséget nyújt a Fjällräven számára, hogy abban a környezetben tesztelje a ruháit, sátrait és egyéb felszereléseit, amelyre azokat tervezték: az észak-skandináv téli vadonra.
A versenyre jelentkezők egy rövid videót töltenek föl a Polar oldalára, az adott régióból az a jelentkező vehet részt a versenyen, aki a videójával a legtöbb szavazatot tudta megszerezni, vagy akinek a videóját a zsűri a legjobbnak találta.
V.N.: Ez lenne egyfajta visszatérés a sérv után?
Igen, ez egy megvalósítás lenne. Én azt szeretném, hogy jövő áprilisra már tökéletes legyek: tudjak állni a szánon, fizikai akadálya ne legyen annak, hogy én ezt végigcsináljam.
Nagyon sok mindent elenged az ember, hogy ő erre valamilyen okból nem képes. Itt a verseny maga a szavazatgyűjtés. És mivel most a sérv miatt akadályversenyen nem vehetek még részt, ezért úgy érzem, hogy ez most épp nekem való. Én most így tudok versenyezni.
Megfordult a fejemben természetesen, hogy mi van, ha nem jutok ki, mi történik. Indulok-e újra? De egyszerűen nem opció, hogy nem jutok ki. Mert onnantól kezdve, hogy én elterveztem, én megteszek mindent azért, hogy ez valóban sikerüljön.
V.N.: Minden így van az életedben?
Én nem csinálgatok dolgokat. Én vagy megcsinálom, vagy nem.
Nekem nem álmaim vannak, nekem céljaim vannak. Álmodozni nagyon sok mindenki álmodozik, a cél az viszont egy olyan megfogható dolog, amiért te teszel. Volt egy akadály, amit nem tudtam megcsinálni, mert nem volt meg a technikám. Nekem két napra rá, kedden, már fel volt akasztva a szobámba a gyűrű, mert én meg akartam tanulni. Tenni kell a dolgokért. Sokan, nagyon sokan itt buknak el, hogy van egy reális céljuk, még nem is egy álom, egy reális cél, de azért tenni kell. Én is tökre szeretnék nyerni a lottón. De nem lottózok. Amim van, én azért megdolgoztam.
Ha van egy célod, azért teszel. Nem feltétlenül tudod, hogy mit kell tenni érte, azmajd kialakul menet közben. Az agynak kell egy célt adni, és onnantól kezdve az megy és működik.
