A televíziózás és ezen belül a kereskedelmi televíziózás a sorozatok újkori reneszánszát éli. A folytatásos kalandok térnyerése új lehetőségeket nyitott meg a fiatal színészgeneráció számára. Varga Balázs karrierjében az RTL Klub Drága örökösök című sorozata hozott egyfajta színészi fordulatot, azonban a hirtelen jött népszerűség nemcsak a rivaldafényt jelenti – sokkal nemesebb célok előtt is kikövezi az utat.
Amikor a találkozónk időpontját egyeztettük Varga Balázzsal, diskurzusunk hangvétele olyan gyorsan váltott közvetlenre, hogy azon kaptam magam, kár lenne most abbahagyni. A Drága örökösök Józsiját alakító fiatal színész egyébként nemcsak a sorozatbéli népszerűsége miatt keltette fel a figyelmemet, hanem azért is, mert színészi hivatása mellett egy karitatív programot is életre hívott, amiről később részletesen is szó esik majd.
A sorozat népszerűsége egy pillanat alatt lemérhető volt a Dunapark kávézó teraszán sziesztázó vendégek körében: ahogy beléptünk, a kíváncsi tekintetek azonnal egyértelművé tették, hogy a plénum képben van a beszélgetőtársam személyét illetően. A kávéház egy nyugodtabb szegletében ültünk le.
Balázs roppant szerény, csendes ember benyomását kelti. Beszélgetésünk minden egyes pillanatában tetten érhető a szakmai alázata, miközben óriási energiák mozgatják.
Barna András (B. A.): A pályád elején jársz, ahol most egy óriásit léptél előre a népszerűségedet illetően. Hogyan lettél színész?
Varga Balázs (V. B.): Nagyon klassz gyerekkorom volt, és nagyon jó körülmények között éltünk. Édesapám jogász, az egykori Postabank vezérigazgatója volt, és az édesanyám is pénzügyi területen dolgozott. Szóval erősen reál beállítottságú a családom, de nagyon szeretik a kultúrát és nagy színházrajongók. Rólam meg viszonylag elég hamar – már hat-hét évesen – kiderült, hogy imádom produkálni magam, és ehhez otthonról minden támogatást megkaptam. Szerencsémre mindig volt egy mentorom, aki felkarolt, mert látott bennem tehetséget.
Már a gimnázium alatt is eléggé aktívan szerepet játszott a színészet az életemben, és az egész olyan könnyűnek tűnt, legalábbis ebben az időszakban. Volt egy szakköröm, ahol már nemcsak alkotóként vagy szereplőként vettem részt a dolgokban, hanem olykor ötletgazdaként. Ma úgy mondanánk, hogy projektvezetőként is megmutatkoztam.
B. A.: Említetted, hogy mindig voltak mentoraid. Kik voltak?
V. B.: Az elején például egy lelkes magyartanár vagy egy színházi stúdióvezető fogta a kezem. Később, amikor bekerültem az Új Színházba, ott sok mindenki más mellett a tragikus sorsú Huszár Zsolt vett a szárnyai alá. Ő készített fel a főiskolára is, aminek hétszer rugaszkodtam neki, mire felvettek. Érdekes módon a legnagyobb problémát számomra a stresszhelyzetek kezelése jelentette, ilyenkor ugyanis teljesen leblokkoltam. Később, amikor ezt görcsösséget sikerült leküzdenem, akkor viszont pontosan ezekben a helyzetekben kezdtem el igazán jól működni.
B. A.: A főiskola után hogyan indult el a karriered?
V. B.: Mondhatom, hogy sehogy. Két év óriási űr következett, nem hívtak, és nem szerződtettek le sem Budapesten, sem vidéken. Több oka is lehetett ennek: egyfelől későn érő típus vagyok, másfelől a karakterem sem volt olyan, amire csak úgy rá lehetett volna harapni.
Szabadúszóskodtam két évig, és kísérletezgettem. Néhány egyetemi osztálytársammal összeállva csináltunk egy lakásszínházat, ami nagy sikert aratott, a média is felkapta, hogy mi Ibsent és Csehovot viszünk be az emberek nappalijába. A lakásszínház mellett pedig folyamatosan castingokra jártam. Szép időszak volt, de egy idő után hiányozni kezdett a biztonság. És egyszer csak kaptam egy ajánlatot a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháztól, amit elfogadtam.
B. A.: Úgy vélem, hogy egy színésznek vannak karakterelképzelései önmagáról – és most szándékosan nem az álmokról kérdezlek. Benned milyen elképzelések éltek?
V. B.: Az elején nem nagyon tudatosult ez bennem, egészen addig, amíg le nem szerződtem Nyíregyházára. Igazából amit ma tudok, azt ott tanultam meg, nem a főiskolán. Ott kétféle karakterskatulyában játszottam jellemzően. Az egyik a kicsit vicces, kicsit béna, kicsit ügyetlen személyiség megformálása volt – ez egyébként nagyon ment –, a másik a cinikus, gonosz karakter. Ezekben a szerepekben nagyon kényelmesen éreztem magam, de mindezek ellenére – főleg az első időszakban – nem nagyon foglalkoztattak.
Az egész időszak konklúziója az volt, hogy úgy éreztem, bármit elértem, valahogy mindig visszatérek az origóhoz, és megint mindent kezdhetek elölről. Ez azért volt bosszantó, mert más oldalról viszont szép sikereket értem el. Nyíregyházán megkaptam a Kelet Színésze díjat, de hiába – az én személyes sikerem híre, vagy a társulaté, csak nagyon lassan ér fel a fővárosig, olyan mély a vidék és Budapest között a szakadék. Aminek persze az a további óriási hátránya, hogy nem hívnak castingokra, nincs esélyed bekerülni mondjuk egy filmbe vagy egy sorozatba. Egész egyszerűen azért, mert nem ismerik a vidéki színészeket. Miközben pedig a régióban meg imádnak minket. Be kell vallanom, ez a fajta elszigeteltség mindig is nagyon zavart a vidéki létben. Talán ennek is köszönhető, hogy néhány kollégámmal belekezdtünk egy prevenciós tevékenységbe, ami a színészet mellett egy nagyon fontos ügy lett az életemben.
B. A.: Erre visszatérünk még, de muszáj megkérdeznem, hogy hogyan lettél a Kelet Színésze?
V. B.: Ezt úgy kapja az ember, hogy a közönség minden évben megválasztja az év legjobb színészét. Létezik szakmai színházi díj is, de ezt kifejezetten a közönség szavazza meg. Korábban előfordult, hogy második vagy harmadik lettem, de talán a sors iróniája, hogy ottlétem utolsó évében kaptam meg. Egyébként nagyon benne éltünk a térség életében, rengetegen ismertek minket és engem is.
B. A.: Mennyire ismerik el ezt a díjat a szakmán belül?
V. B.: A berkeken belül elismerik, sok gratulációt kaptam a színésztársaktól. A közönségdíjnak van egy különleges „aurája”, ezt a színészek tudják és elismerik.
B. A.: Térjünk vissza az eredeti kerékvágásba! Mi volt az a prevenciós dolog, amibe belefogtatok?
V. B.: Ez röviden arról szólt, pontosabban úgy kezdődött, hogy a színház nyert a térségi kultúra fejlesztésére egy pályázatot. Ennek keretében jártuk a megye különböző középiskoláit, és rendhagyó osztályfőnöki órákat tartottunk, ahol megpróbáltuk átadni, megmutatni a gyerekeknek azt, hogyan „kell nézni egy előadást”, vagy azt, hogyan kezeljék az alkotói munkát. Ehhez a tematikát mi állítottuk össze. További kellemes következménye is lett a dolognak: megtanultam, hogyan kell ezzel a generációval „szót érteni”.
B. A.: Hogyan és merre léptél tovább Nyíregyháza után?
V. B.: Nemcsak a pályámon fejlődtem, hanem a magánéletemben is. (Mosolyog.) Megismertem a barátnőmet, a későbbi feleségemet, akivel sokat beszélgettünk a közös jövőnkkel kapcsolatban. Én ekkor már aktívabban kerestem a helyem, mert éreztem, hogy valami van a levegőben. Ennek első etapjaként két előadásra leszerződtem a debreceni színházba. Úgy tűnt, a mozgolódásom eredményes, de még mindig kevésnek bizonyult, és ezért úgy döntöttünk a párommal, hogy váltunk, és eljövünk Nyíregyházáról. Neki volt a nehezebb, hiszen őt minden odakötötte: a családja, a munkája.
A váltás eredményeként megkerestek több napi sorozat szerepére is, végül aztán a Barátok közt néhány epizódjában játszottam. Tehát a Pestre költözésünk első három hónapjától eltekintve a dolgok jó irányba fordultak. Persze strapás volt, mert közben vidéken is játszottam. A korábban említett mozgolódásaimnak és a castingcégek körbejárásának az lett az eredménye, hogy egyszer csak csörgött a telefonom, és behívtak Drága örökösök egyik szereplőválogatására. A végeredményt meg már tudjuk, megkaptam a szerepet. Az egész nagyon euforikus volt számomra, és óriási kihívás is, hiszen parádés színészgárdával játszhatok együtt. Legbelül a csúcsot azonban mégis az jelentette, hogy olyan természetességgel éltem meg az egész szituációt, hogy úgy éreztem, megérkeztem, és valahol a helyemre kerültem.
B.A.: Kicsit közhelyes a kérdés: hogy élted meg ezt a sikert?
V. B.: Igazi huszárvágásként, vagy nem is tudom, hogy aposztrofáljam. Emlékszem, ott ültünk a tévé előtt „csűrbe tett kézzel” az első rész vetítésekor, és izgultunk, milyen lesz a fogadtatás. Az első hét aztán olyan nézettséget hozott, hogy egész lavinát indított el, ami teljesen megváltoztatta az életemet, életünket az egyik napról a másikra. Óriási szeretetdömping vett körül, amit csak élvezni lehet, és egyre-másra jöttek a megkeresések. Ennek viszont az lett az ára, hogy teljesen felbolydult a magánéletem. A forgatások mellett Zalaegerszegen is játszottam, ráadásul főszerepet, szóval iszonyú ingázások időszaka következett. Mondhatom, hogy három-négy hónap alatt három-négy évet éltem meg. Brutális időszak volt, nemcsak a számomra, hanem a barátnőm számára is. Azt gondolom, hogy a kapcsolatunkat ez az időszak annyira kemény próbatétel elé állította, hogy a továbbiakban nem volt kérdés számunkra az, hogy összeházasodunk.
B. A.: Végül is hogyan simult ki az életed? Rájöttél, hogy el kellene engedned valamit?
V. B.: Pontosan így történt. Most a színházi vonalat egy kicsit a háttérbe szorítottam. Ha nem is helyette, de elkezdtem építeni a közösségi médiabeli megjelenésemet, ami a későbbi elképzeléseimnek majdan egyik kulcsa lehet. Azt gondolom, hogy az elmúlt hét év színházi munka rengeteget kivett belőlem, ami után mindenképpen regenerálódnom kell.
B. A.: Nem arról van szó esetleg, hogy ez, amibe belecsöppentél, közelebb áll hozzád, mint a színpad?
V. B.: De, lehetséges. Összességében a két dolog másként közvetít, eredendően mások a technikák egy színházban, és mások egy forgatáson, és én az utóbbiban jobban érzem magam. Persze sok mindent meg kell és kellett tanulni.
B. A.: Van egy másik szála is ennek a mi beszélgetésünknek, amit már eddig is érintettünk, de még igazából nem esett szó róla, és valahol kihasználja a siker adta népszerűségedet. Miről is van szó?
V. B.: Az éremnek két oldala van. Egyfelől, ha a racionális oldalát nézem a dolognak, akkor tényszerűnek kell lenni. Látni kell azt, hogy például egy ilyen sorozatban van a négy-öt vezető színészi mag, és mellettük még tízen vagyunk olyanok, akiknek megvan a saját száluk a történetben – én is közéjük tartozom –, de nekik nem kell feltétlenül minden epizódban feltűnniük. Ez a státusz viszont bármikor felülírható, ha a történetírók úgy gondolják. Egyelőre az én szempontomból ez nincs napirenden, hosszabb távon gondolkoznak bennem. A színészi munka mellett viszont sok minden másban is szeretnék kiteljesedni. Rengeteg tervem és ötletem van, amit a sorozat hozta siker hullámait kihasználva szeretnék megvalósítani. Ez azért fontos, mert érthető módon nem akarok beleragadni Józsi szerepébe. Folyamatosan azon dolgozom, hogy személy szerint én is érdekes legyek az emberek szemében. Érdemes ezen dolgozni, mert már most vannak ezzel kapcsolatban pozitív visszacsatolásaim. Jó érzés az, amikor nemcsak azt kérdezik meg tőlem, hogy mi lesz Józsi meg Mónika kapcsolatával a sorozatban, hanem az egyéb magánéleti tevékenységeim is szóba kerülnek.
B. A.: Miről van szó konkrétan?
V. B: Az alapötlet a korábban már említett rendhagyó osztályfőnöki órákból származik, amit még Nyíregyházán kezdtünk el és dolgoztunk ki. Ezt fejlesztettem tovább és egészítettem ki a saját gondolataimmal.
B. A.: Hogyan kell ezt a gyakorlatban elképzelni? Mint egy mini színházi előadás, amiben tanmesei fordulatok vannak?
V. B.: Ez inkább egy interaktív dolog. Arra fókuszál, hogy a gyerekekkel eltöltött 45 percben közösen átéljük az adott alkotást. Az utóbbi időben számos olyan darabban játszottam, ahol a drog, az internet, az alkohol okozta gondok megjelentek az előadásban. Később a közönségtalálkozókon beszélgettem olyan fiatalokkal, akik érintettek valamilyen függőség terén. Akkor én nagyon sok mindenre figyeltem, jegyzeteltem. Ezeken a prevenciós órákon vannak asszociációs játékok, helyzetgyakorlatok, drámajátékok, melyek mentén arról beszélgetünk, hogy kinek-kinek mi a függőség az életében. Kijelenthetem, hogy az esetek vagy egy osztály nyolcvan százalékánál fennáll az érintettség, legyen szó akár cigarettáról, telefonról, internetről, erőszakról vagy alkoholról, és a sornak itt nincs vége. Rengeteget lehet erről beszélgetni, amihez én egyfajta színházi neveléses, pszichológiai módon állok hozzá. Tehát nem arról szól a dolog, hogy a gyerekek a nézők, én meg az előadó, és köztünk húzódik egy fal. Mi már menet közben egy közösséget alkotunk, én pedig bizonyos irányított modulokkal őket is „használom” a beszélgetések alatt, de steril környezetben, ahol nem átélik a problémákat, hanem kívülállóként szemlélik.
B. A.: Ezt a tevékenységedet motiválta valamiféle személyes érintettség?
V. B.: Igen, ha nem így lett volna, akkor nem tudnék az egészről hitelesen beszélni.
B. A.: Kiknek tartod az előadásaidat, óráidat? Azoknak, aki már eleve bajban vannak, és emiatt alkotnak egy osztályt, vagy inkább olyanoknak, ahol e tekintetben még heterogén a társaság?
V. B.: Is-is. Egy speciális közegben könnyebb erről beszélgetni és nyitottabbak is. De nagyon érdekes a másik vonal is – lehet akár egy elitgimnáziumi osztály is –, ahol meglepő módon megvan ugyanaz a nyolcvanszázalékos arány, amiről már korábban szó esett. Azzal különbséggel, hogy ezek a gyerekek viszont titkolják, nem tárják fel, vagy csak nehezen mondják el az ilyen jellegű problémáikat. De az óra felére szinte mindig kiderül, hogy egyiküknél ez, a másikuknál meg amaz a probléma. Egyébként az egész órának vonalat ad, hogy közben elkezdünk írni egy verset, ami az óra végére egy nagyon klassz alkotás lesz.
B. A.: A rendhagyó osztályfőnöki órákra jellemző, hogy sok esetben tetten érhető egyfajta kényszeredettség a gyerekeken, és ennek jelképeként a faarc. Te nem szembesültél ezzel?
V. B.: Nem. Ugyanis én a legelején elmesélem az én kis történetemet nagyon őszintén, nagyon nyersen. Ez mindig hat, ettől mindenki tudja, hogy nem felülről beszélek, emiatt maguk közül valónak éreznek, és ez meg is alapozza a további rész közvetlen hangvételét.
B. A.: Mindent értek. Ez a tevékenység jellege miatt más, de nem hinném, hogy időben és energiában kisebb kihívás lenne, mintha mondjuk színházakban játszanál.
V. B.: Missziónak tekintem, de természetesen háttér és vég nélkül nem tudja az ember csinálni semmilyen módon. Alapítványok vagy pályázati segítség állnak a dolog mecenatúrája mögött, vagy például maguk az iskolák szervezik meg és hívnak el. Előfordult, hogy nemcsak 28 gyerek számára tartottam ilyet, hanem sokkal nagyobb plénum előtt is.
B. A.: Van társad ebben a munkában?
V. B.: Az órákat teljesen egyedül csinálom, amit egyfelől a dolog alapjai is indokolnak. Viszont azt mindenképpen meg kell jegyezzem, hogy az egész projekt és az egész kommunikációm azért tart itt és azért ilyen mert egy profi csapat, áll mögöttem, akit én választottam. Ez a Brekacom, akiknek nagyon hálás vagyok, és büszke vagyok rá, hogy együtt dolgozunk. Egyébként én ezt nem színészként csinálom, hanem mondjuk úgy: prevenciós előadóként.
B. A.: Ha jól érzem, elérkeztünk a mai állapothoz. Mennyire látsz előre?
V. B.: Ami a jövőt illeti, egy-két évet biztosan látok előre, az stabilnak tűnik. Örülök, hogy az utóbbi időben megnőtt az irántam tanúsított érdeklődés, ami akár azt is előrevetítheti, hogy a sors, illetve a lehetőségek visznek majd másfelé. A sikerben fürdeni jó, de mondjuk öt év múlva nem biztos, hogy ugyanaz a lovászfiú akarok lenni egy sorozatban, mint ma.
B. A.: Amikor az ember meglódul – és most bármilyen szakmáról, hivatásról lehet szó –, hajlamos gondolatban jobban előre tekinteni, lamentálni dolgokon és a jövőn. A sorozat több utat is megnyithat előtted, lenne olyan irány, amin szívesen elindulnál?
V. B.: Szerintem senki nem csodálkozik azon, ha azt mondom, egy mozifilmben nagyon szívesen kipróbálnám magam. Egyelőre azonban köt a szerződés a sorozathoz, ami igen következetesen szabályozza, hogy milyen munkákat vállalhat el az ember. Így az a paradox állapot áll fenn, hogy az ismertség és népszerűség adta lehetőségek parkolópályára kerülnek egyelőre. Ezzel együtt azt gondolom, hogy elindult valami az életemben. Persze rengeteg időnek kell eltelnie ahhoz, hogy sokan vagy még többen ismerjék, lássák az arcodat. De ma már azt mondhatom, hogy valamit már letettem az asztalra, ennek alapján pedig felkerültem egy bizonyos térképre. Tudják, ki vagyok, és mit tudok igazából nyújtani. Egyelőre ez a helyzet teljesen jó, hiszen hozza magával a pozitív hozadékait, amiből tovább építhetem majd a karrieremet.
