Kezdőlap Magazin 2020 Kép a képben

Kép a képben

19
0
Nánási Pál

Azt hiszem, igen kevés férfitársamnak kell bemutatnom Nánási Pált. A fotóművészt – sok minden más mellett – elsősorban neves férfimagazinokba készített képei tették ismertté. Ennek okán bizonyára sokan el is irigyelnék tőle ezt a hivatást. Mégis, ha az ember „felüti az internetet”, akkor igen keveset tudhat meg a fotográfus pályafutásáról. Celebritását leginkább a bulvár forgatja oldalain, miközben ennek az éremnek van egy másik oldala is. Ez következik most.

Nánási Pál
Nánási Pál fotóművész

Egyszer jobb időket látott gyártelep szélén található a Nánási-fotóstúdió. A vörös téglás épület körülbelül 15 méter magas lehet, dunai látképébe egy óriási kémény piszkál bele, így valahai kazánházi funkciója aligha lehet találós kérdés. Pali elmondása szerint, amikor átvették az épületet, annyi minden volt itt, és annyira lepukkant állapotban, hogy éppen csak harcoló katonákat nem találtak. Ma, némi képzavarral élve, emeletes kazamatává fejlődött. A csarnoki építmény óriási légterét immáron számtalan galéria tördeli meg és teszi munkahellyé.

Nánási Pál
A kölcsönös bemutatkozás után beszédes csendben vonulunk fel az irodájába, a legfelső galériaszintre. Szűkebb otthonának közepén egy óriási íróasztal uralja a teret – rajta és fölötte monitorok. Látványuk hatására el is kap egyfajta filmbéli mátrixos hangulat, miközben Pali a fotós kollégám instruálása mellett rendet vág a kütyüi között. Kicsit „akasztják a hóhért” állapot ez, amit meg is mosolygok magamban.

Nánási Pál

Viszont ő pontosan érzi a helyzetet, készséges, nem vesz zokon semmit. Nekem ugyan már kissé bonyolultnak tűnik a fényviszonyok keresése, de a két szakmabeli egy húron pendül a kérdésben, s végül új terepet kell keresünk, és emiatt egy szinttel lejjebb, a stúdiórészre költözünk.
Rendhagyó módon, miután kiderül, hogy szegről-végről és ismeretlen ismerősként Paliékkal földikké lettünk, a történet különös kontúrt kap, amit ennek ismeretében a végéről is kezdhetnék, de akkor odalenne a történeti hűség, no meg a poén is.

Nánási Pál

Barna András (B. A.): Én úgy gondolom, érzem – de javíts ki, ha rosszul –, hogy az emberből nem úgy lesz fotós, hogy egy reggel így ébred. Sokkal inkább valami impresszió hatására fordul efelé. Nálad, a te környezetedben volt ilyen?

Nánási Pál (N. P.): Igen, engem igen közelről ért ez a hatás. (Mosolyog.) Édesapám, aki építész, belsőépítész, nagyon szeretett fotózni. A lakótelepi lakásunkban kialakított magának egy kis labort. Én már ötévesen bent kuksoltam mellette, annyira lenyűgözött ez a dolog. Hétévesen már tevőlegesen is részt vettem a képelőhívásban, és szinte ezzel egy időben meg is kaptam az első fényképezőgépemet is.

B. A.: Milyen volt?

N. P.: Egy jó kis orosz „Ljubityel” (nevet), aztán később lett egy Fed 2-m, aminek különösen örültem, mert ez a Leicának volt az orosz koppintása. Ezt követte egy Zenith, majd egy Praktica. Szóval szépen fejlődtem. Mindeközben már az általános iskolában vezettem a fotós szakkört, és ez folytatódott a középiskolában is.

B. A.: És teljesen autodidakta módon tanultad, vagy hogyan fejlődtél? Mondjuk sok könyv nem volt…

N. P.: Igen, abszolút autodidakta módon. De igazából ez nem volt más akkoriban, csak egy játék, egy jó hobbi. Édesapámmal sokat kísérleteztünk, és kipróbáltunk új dolgokat, de csak a magunk örömére.

Nánási Pál

B. A.: Akkor ez rajongás nem is indított el ezen az úton?

N. P.: Nem. Az édesapám belsőépítészeti hivatásának hatására – mert ez is nagyon érdekelt – egy faipari szakközépiskolába mentem. De rövid úton kiderült, hogy a faipar kevésbé fog, mint a fotózás, ami akkorra már menthetetlenül magával ragadott. Az iskola, ahova jártam, tematikájából fakadóan egy fiúiskola volt, és egyszer – talán egy szalagavatóra – meghívtak egy sztriptíztáncosnőt.

B. A.: Valljuk be, bevállalós volt a tanerő… (Nevetek.)

N. P.: Mindenképpen azok voltak. (Nevet.) De az tény, hogy ekkor és ennek köszönhetően fotóztam az első aktomat. Ugyanis én voltam az iskola fotósa, minden eseményen én fényképeztem, és kiváltságosként bemehettem a hölgy öltözőjébe, ahol és aki szó szerint is „kígyót melengetett” a keblein. (Nem mellesleg mostanság meg is találtam ezt a képet valahol.) Tulajdonképpen ez a momentum egy jelképes vízválasztónak bizonyult a későbbiekben. Ugyan leérettségiztem, de a technikusi minősítést már nem szereztem meg, mert tudtam, hogy én a fotózás irányába szeretnék továbbmenni.

Nánási Pál

B. A.: Nem ismerve, de nagyjából sejtve az akkori lehetőségeket, meg kell kérdeznem: kínálkozott ebbe az irányba egyáltalán valamilyen alternatíva?

N. P.: Nem volt könnyű helyzet, de megpróbáltunk keresni egy fotósképzést. Féner Tamás, aki ma is aktív, és korának egyik zseniális fotóriportere volt, elindított privát alapon egy mesterkurzust. Ez nagyon különleges dolog volt akkor, mert valóban – ahogy te is sejtetted – nem létezett akkoriban itthon olyan hely, iskola, ahol fotózást lehetett volna tanulni. Féner Tamás elkötelezetten küzdött, hogy ezt a képzést valamilyen módon intézményesítse és bevigye a felsőoktatás égisze alá, de sajnos ez a nehezedő körülmények miatt nem sikerült neki.

B. A.: Hová vezetett innen tovább az utad?

N. P.: A Féner-kurzus másfél évig tartott, ami megerősített abban, hogy nekem a fotózás az utam, és éppen ezért nagyon szerettem volna magam továbbképezni. Mivel itthon nem volt más kilátás, azért a szüleimmel együtt – akik szerencsére nagyon támogattak ebben az útkeresésében – elkezdtünk külföldi lehetőségeket keresni. A British Counciltól kikértük a terület összes induló tanfolyamát, ebből kiválasztottunk tízet, visszajelzett öt, háromra elmentem felvételizni, és egyre fel is vettek.
Az iskola elvégése után pedig azonnal átmentem egy másik képzésre, úgyhogy öt évig tanultam Angliában.

Nánási Pál

B. A.: Állítsuk meg itt az időt egy kicsit! Ha ez tegnap történt volna, talán rá sem kérdeznék a dologra, de az akkoriban nem volt annyira evidens, hogy az ember szedje a sátorfáját, és kimenjen tanulni. Te ezt hogy élted meg?

N. P.: Több szempontból sem volt könnyű. Egyedüli gyerek vagyok, emiatt a családi kohézió is másként működött nálunk, sem nekem, sem pedig a szüleim számára nem volt könnyű megélni ezt a szituációt. Az elején az édesanyám többször is kijött hozzám, de ez, mondhatni, csak tüneti kezelés volt. Az új világban, idegen környezetben nagyon egyedül éreztem magam, úgyhogy be kell vallanom, hogy két hét után majdnem haza is jöttem.

B. A.: Beszéltél angolul egyébként?

N. P.: Nem, akkor még nem, vagy csak nagyon keveset, úgyhogy eleinte a fordítógép volt a legjobb barátom. Ráadásul az első iskolában, ahová jártam, mindenki angol volt, én voltam az egyetlen külföldi.

Nánási Pál

B. A.: Befogadóak voltak veled?

N. P.: Nagyon, és én is nagyon szerettem őket. Az első két év az asszimilálódás időszaka volt, ami nagyon sok mindenre megtanított. Szinte teljesen a nulláról kellett magam újból felépíteni, mindezt értékelhető nyelvismeret nélkül. Egészen biztos vagyok abban, hogy új ember született belőlem akkor, és hát nem utolsósorban ez az időszak a szülői házról történő leválást is jelentette.

B. A.: Említetted, hogy nem ez volt az egyetlen iskola, hanem rögtön tovább is mentél.

N. P.: Igen. A helyismeretnek köszönhetően két év múltán már viszonylag nagyobb rálátásom volt a lehetőségekre, így az iskola után átjelentkeztem egy másik hároméves képzésre, egy igen jó nevű intézménybe a dél-angliai Arts University Bournemouth-be. Nagyon boldog voltam, amikor ide felvettek, mert még ma is azt mondom, hogy én ott váltam igazán fotóssá.

Nánási Pál

B. A.: Az eszközöket az iskola biztosította?

N. P.: Abszolút. Elképesztő, hogy abban az időben milyen technikai arzenált halmoztak fel. Azt hiszem, talán ezt imádtam benne a legjobban. A színes laborálástól kezdve a digitális kor kezdetének első felszereléséig szinte minden feltétel adott volt. Ma már sok eszközt nyilván megmosolyognánk, de akkor ez maga volt a csoda. A tárgyi feltételek biztosításán kívül a másik nagyon jó dolog az volt, hogy az itt tanuló társaság nagyon heterogén volt.

B. A.: Lehet, hogy nem jól teszem fel a kérdést, de a ti szakmátokban lehetett valamilyen irányba szakosodni?

N. P.: Elvileg lehetett, de az iskola három éve alatt én még mindent fotóztam, és rendszeresen csináltam projekteket is. Csak később, évek alatt tisztult le bennem, alakult ki, hogy én inkább emberközpontú vagyok. Van egy ehhez kapcsolódó történetem is, ami valamilyen módon ezt alá is támasztja. Egy osztálytársammal – aki sportfotós akart lenni – elmentem több sporteseményre is. Az csak egy dolog, hogy a képeink között zongorázni lehetett a különbséget, de a mentalitásunkban sem voltunk egyformák. Ő, ha menni kellett, ment, „félrelökött” mindenkit, és csinálta a képeit. Ezzel szemben én mindenkitől elnézést kérve szépen, illendően kúsztam át a tömegen, így nem csoda, hogy mire odaértem, addigra már sehol nem volt semmi, amit le lehetett volna fényképezni.

Nánási Pál

Később is megpróbáltam a fotóriporteri munkát, voltam Cannes-ban, de ott is felsültem az előzékeny habitusommal. Szóval rá kellett jönnöm, hogy én egy más típusú fotós vagyok. Nekem fontos tudni, hogy az a valaki akarja-e, hogy lefényképezzem. Véleményem szerint az a gyönyörű a fotózásban, hogy annyi ága van, hogy az elképesztő, így mindenki a saját személyiségéhez tud egy „részt” választani ebből a hivatásból. Persze az évek során megszerzett tapasztalat és érdeklődés mutálódhat. Egy sor dologhoz ma már én is másként állok már hozzá. Tíz évvel ezelőtt például ki lehetett volna űzni a világból a természetfotózással, ellenben ma egyre jobban érdekel ez is.

B. A.: Mi következett Anglia után?

N. P.: Már az iskola alatt, egy gyakornoki munka során kapcsolatba kerültem egy magazinnal, ahol tulajdonképpen megtörténtek az első szárnypróbálgatásaim, és amellett, hogy nagyon jó nexus alakult ki a lappal, ebbe a világba is jobban beleláttam. Az itthoni piacról viszont semmit sem tudtam, így gyakorlatilag ufóként csöppentem vissza a hazai környezetbe. És bármilyen furcsán is hangzik, úgy kezdtem el munkát keresni, hogy felütöttem a Yellow Pagest.

Nánási Pál
A szerencsém az volt, hogy a kinti diplomamunkámként egy saját portfóliót készítettem, amelyben a fotóriporteri képektől kezdve a természetfotókon át az aktfotókig minden volt. Ezzel a pakkal a hónom alatt mentem el magazinokhoz és reklámügynökségekhez. Az ilyen komplex bemutatkozóanyaggal történő álláskeresés akkoriban még nem volt magától értetődő belépő. De abban biztos vagyok, hogy ennek köszönhetem azt, hogy gyakorlatilag azonnal találtam munkát.

B. A.: Mi volt az első munkahelyed?

N. P.: A Gentlemen’s Quarterly as GQ magazin magyar kiadásához kerültem, ami egyébként csak néhány évet élt meg idehaza. Ez volt az első fizetős munkám, utána pedig szerencsére jött a többi, és később már Nők Lapja-címlapokat is fotóztam. Szóval viszonylag elég gyorsan beleestem a magyar média világába. Sokszor el is gondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha ez nem így alakul, ha akkor inkább Angliára koncentrálok, és azt az energiát a kinti piacba fektetem, akkor ezt a sikert, amit itthon elértem az elmúlt húsz év alatt, azt ott is elérhettem volna esetleg. Persze ez csak hipotetikus lamentálás, hiszen egyébként meg egy boldog ember vagyok.

Nánási Pál

B. A.: Pestiesen erre szoktuk azt mondani, hogy „Ha”-val nem kezdünk mondatot…

N. P.: Ez igaz, ezt a gondolatot csak arra fel tettem hozzá a mondandómhoz, hogy érzékeltessem, annak idején egy komoly dilemma előtt álltam, amit az is nehezített, hogy a kezdetek kezdetén még egyfajta kétlaki életet is éltem. Tehát számomra bármelyik irány egy út lett volna. Idehaza viszont olyan gyorsan magába szippantott a magazinvilág, és olyan jó munkákat kaptam, amiket egyszerűen nem lehetett nem imádni. És nem mellesleg eközben elkezdtem az első stúdiómat is építeni.

B. A.: Akkor nem ez volt az első ezek szerint, ahol most beszélgetünk.

N. P.: Nem, ez az ötödik, ahol vagyunk. Az első a szüleim házában volt a felső szinten, amikor azt kinőttem, utána béreltem egy húsz négyzetméteres lakást a Thália Színház fölött, onnan átmentem egy száz négyzetméteresbe a Katona József utcába, ezt az Ajtósi Dürer sor kétszáz négyzetméterese követte, majd jött egy Bürök utcai raktárépület, amit szépen felépítettünk, és utána jött ez a hely, de még nem ez az épület, ahol most vagyunk, hanem egy másik. A mostani már nem egy bérlemény, és reményeim szerint ez már egy végleges állapot. Stúdiókban mérve ez egy random módon felvázolt húsz év története. (Nevet.)

Nánási Pál

B. A.: Valljuk be: ez nem semmi hely, ahol vagyunk…

N. P.: Ezt öt éve a miénk, de ne tudd meg, milyen volt. Apránként kezdtük belakni, ma már elég jól sikerült is, de egyfolytában építkezünk. (Nevet.) A legújabb eleme a helynek a Nóri irodája, ami szintén egy galéria.

B. A.: Fontos, hogy állandó mozgásban legyél?

N. P.: Ma már kevésbé, de itt még találsz olyan elemeket, amelyek az első stúdiómban is benne voltak valamilyen formában. Egy oldalról állandóságra törekszem, törekszünk Nórával, másfelől pedig állandóan építkezünk, a szó valós és átvitt értelmében is: itt a stúdióban, otthon, a nyaralónkban is. Visszatekintve az eddigi időszakomra, azt gondolom, hogy ez a lappangó folytonosság immáron végigkíséri az életemet, életünket, amit a magam részéről talán otthonról hozok.

Nánási Pál

B. A.: Némileg váltsunk lépést! A neved legtöbbször a Playboy kapcsán került szóba, de nyilván nem ez a férfias orgánum volt az egyetlen.

N. P.: Szinte az összes férfimagazinnak dolgoztam, függetlenül attól, hogy más-más kiadónál voltak. Sajnos – de ezt neked nem kell magyaráznom – ez a piac szinte teljesen kikopott a palettáról, legutóbb az általad is említett magazin. Személy szerint nagyon sajnálom, mert nagyon hiányzik a kézzel fogható végtermék.

B. A.: Ha már férfimagazin, akkor engedj meg egy banális kérdést! Bizonyára a férfi olvasóink egy jó része megkérdezné tőled, hogy nem esik-e az ember kísértésbe egy aktfotózás kapcsán?

Nánási Pál

N. P.: Szerencsére nem, mert az rettenetes lett volna, ha ez a dolog beszippant. Hogy mást ne említsek, minimum azért, mert piszok rosszul hazudok. (Nevet.) Tizennyolc éve fotózom folyamatosan aktokat, és megtanultam ezt a helyzetet tiszteletben tartani, és úgy az életem részévé tenni, hogy a lehető legkevesebb konfliktust okozza körülöttem. Ezt úgy értem, hogy ez a speciális kontextus a legkevésbé se vessen árnyékot a magánéletemre.

B. A.: Ha az ember önmagában helyén is kezeli ezt, a partnere nem biztos, hogy szinkronban van vele. Ezzel nem akad gondod?

N. P.: A korábbi feleségemmel, Antal Eszterrel közel tíz évig dolgoztunk úgy együtt, hogy ő volt a stylist, én meg a fotós, és a Playboy munkáit is együtt csináltuk. Ez a kombó teljesen jól működött, és megelőzve a további kérdést, nem emiatt mentünk szét vagy kezdett ki-ki más életet aztán. Ördög Nóri meg már így kapott. (Nevet.)

Nánási Pál

B. A.: A magazinpiac beszűkülése nagyban érinti ma az ilyen jellegű munkáidat?

N. P.: Nyilván nem összehasonlítható azzal az időszakkal, amikor mondjuk öt lapszámon keresztül mentek a playmate-versenyek fotózásai, de a mai napig is vannak ilyen munkáim, igaz, a százalékos arány már nem a régi. Az oldalamra is készülnek ilyen – nem teljesen pucér – képek, és van privát praxisom is, ahol szintén vannak ilyen felkéréseim.

B. A.: Van olyan, aki becsönget, és aktot akar készíttetni magáról? Persze most nem a celebvilágra gondolok.

N. P.: Igen, van. Én azt nagyon szeretem az emberekben, hogy meg tudnak ilyenformán is nyílni. Szerintem minden nőnek az életében egyszer kellene aktot készíttetnie magáról. És ezt nem önmagam reklámozása miatt mondom. Mindenkiben van szép, és mindenkiben meg lehet találni a szépet. És mindenkinek jó lenne, ha meglátná magában a szépet. Egy ilyen fotózás erre a legjobb tapasz, mert hatalmas önbizalmat adhat.

Nánási Pál

B. A.: Hiszed vagy tudod, hogy ez egyfajta terápiaként is tud működni?

N. P.: Abszolút hiszem, olyannyira, hogy már gondolkodtam azon is, hogy bizonyos fotózásaimat át fogom keresztelni fotózásról fotóterápiára. Számtalanszor megtapasztaltam ennek a jótékony hatását. Egy jól elkészített sorozat után a nő szárnyal, és ha a nő szárnyal, akkor a környezete is szárnyalni fog.

B. A.: Ennek fényében talán triviális lesz a kérdés: kell, hogy működjön egyfajta kémia az alany és a fotós között, mert akkor tudsz jó képet készíteni, vagy a rutin meg az évek áthidalják ennek a hiányát?

N. P.: Nagyon kell. Persze ez egy nagyon nehéz dolog. Szoktam workshopokat tartani, ahol ez rendre felmerül, de ezt helyzetet igen nehéz szóba önteni. Ugyanis a fotósnak kell ráhangolódnia a modelljére, és nem fordítva, hiszen ezáltal tud megnyílni. Azt gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb része a közös munkának.

Nánási Pál

B. A.: Ez a ráhangolódás el is indít egyfajta impressziót a modellel kapcsolatban, ami adott esetben befolyásolja majd a kompozíciót?

N. P.: Nem, ezt nagyjából már a fotózás elején tisztázzuk. Egyébként én alapvetően a spontaneitás híve vagyok, én azt szeretem. Az egyeztetések ellenére is előfordul, hogy úgy érzem, a modell nem érzi jól magát az adott helyzetben. Ilyenkor érdemes újból végiggondolni a dolgot, mert egy kényelmetlen helyzetbe beleerőszakolni valakit butaság lenne. Főleg azoknál szokott ez előfordulni, akik nem szoktak kamera előtt vetkőzni, hiszen náluk ez a helyzet amúgy is egy nagy belső feszültséggel jár.

B. A.: Manapság, ahogy főz az egész világ, úgy fotózik is, ezt te bennfentesként hogyan éled meg? Nyilván nem traumaként, de azért a véleményedre kíváncsi vagyok.

N.P.: A social media világában az, hogy magunkról milyen képet akarunk mutatni, az egyfelől természetes, másfelől pedig egyáltalán nem mellékes. A világ átalakult, és nekünk is igazodnunk kell hozzá. Tulajdonképpen ezt a hullámot meglovagolva hamarosan indítunk egy fotós tehetségkutatót, ami egy izgalmas megmérettetés lesz, és egy új társuló opció a főzés és az éneklés mellé.

Nánási Pál

B. A.: Ha már egy picit belefutottunk a jövőbe: vannak további lábaid?

N. P.: Nemhogy további lábaim, hanem lábaink, a Nórival ugyanis szétfeszülünk, annyi ötletünk van. Van egy olyan feleségem, akiben annyi, de annyi spiritusz van, hogy az elképesztő. Olyan kreatív, és olyan energiákat tud magában mozgósítani, hogy néha csak pislogok. De nemcsak pislogok, mert rendkívül inspirálóan is hat rám. Ez a dolog egyébként egy amolyan vica-versa helyzet, hol nála, hol nálam pattan ki egy ötlet, és ez szinten tartja a lendületünket, szóval nem hagy „elpapásodni”. (Nevet.)
Tulajdonképpen két évvel ezelőtt egy ilyen ötletelés mentén kezdtük el a családi utazós vlogunkat, ami bizonyos értelemben a sarkából forgatta ki az életünket, és engem is kifordított az évtizedes rutinomból. Ugyanis én az életem nagy részében csak fotóztam. Ez a fajta mozgóképműfaj viszont egy csomó új kaput kinyitott, és egy sor új kihívást is hozott.

B. A.: Hogy jött a vlog, ráadásul családi kivitelben?

N. P.: Tulajdonképpen az élet dobta elénk ezt a dolgot, amikor a Nórit felkérték az Ázsia Expressz műsorvezetésére. Nem akartunk öt hétre elszakadni egymástól, így a gyerekekkel együtt közösen vágtunk neki ennek az útnak. De felvetődött a kérdés: mit fogok én ott öt hétig csinálni, amellett, hogy mondjuk értelemszerűen fotózom. És akkor jött a vlog ötlete. Elhatároztuk, hogy csinálunk egy olyan backstage útifilmet, ami bemutatja, hogyan utazik egy kétgyermekes család Ázsiában ötezer kilométert.

Nánási Pál

B. A. Hadd vágjak közbe, ha már videó és vlog. Korábban nem érintett meg a mozgókép varázsa?

N. P.: De, korábban is csináltam már reklám- és videófilmet is, de igazából magaménak mégis csak a fotózást érzem.
A vlog hozzáadott értékként nagyon összekovácsolt minket, mindemellett a gyerekeink már annyi helyen, annyi országban jártak, és annyi élményt szereztek, és a maguk módján tapasztalatokat is, hogy az a maga nemében páratlan. Tavaly közel száz filmet tettünk közzé a csatornánkon, ami már, mondhatni, az életünk részévé vált, és amit bevallottan nagyon szeretünk is csinálni. A legnagyobb kincs az egészben tényleg az, hogy egy utazás alkalmával lehet a legjobban összeolvadni, ami annyi élményt eredményez, hogy arra egészen biztosan életünk végéig emlékezni fogunk, és még videófelvétel is van róla.

B. A.: A vlogolással nem nyitjátok ki túlzottan az életeteket?

N. P.: De, lehet. Nem tudom ugyan, hogy mi a mérce, vagy hogy mennyire lehet kinyitni vagy kell kinyílni. Egy biztos: ezek a videók az utazásra fókuszálnak, és kerülik a magánéleti intimitást. Tulajdonképpen ezt mi korábban is így csináltuk, csak nem volt fent a neten.

Nánási Pál

B. A.: Van egy jellemzően visszatérő kérdésem, ha a helyzet úgy kívánja, akkor ezt mindig meg szoktam kérdezni: Hogyan zajlik nálatok egy vasárnapi ebéd? Egy ötletbörze körettel?

N. P.: Körülbelül. (Nevet.) Mindig akarunk valami mást, valami újat csinálni.

B. A.: És ilyenkor vannak közös metszéspontok?

N. P.: Mindenképpen. Az első ilyen és legfontosabb az volt, amikor Nórit elvettem feleségül, és aztán pedig lettek gyerekeink. (Nevet.) Nekem ő már az első pillanattól kezdve a múzsámmá vált, és ez a dolog az elmúlt tíz év alatt csak erősödött. Jól ismerjük egymást, így ha van egy elképzelésünk, akkor körülbelül tudjuk, hogy abba az adott esetben mennyi energiát akarunk belerakni. Jó érzés az is, hogy mind a ketten a magunk szakmájában sikeresek vagyunk. Ez fontos, mert kiegyensúlyozottá tesz mindkettőnket. De mindig is szerettünk volna valami közös dolgot is csinálni, ennek lett a gyermeke a vlog.

Nánási Pál
Most pedig egy teljesen testidegen dologba vágtunk bele Balatonakarattyán, ahol néhány évvel ezelőtt vettünk egy nyaralót. Első látásra szerelmesek lettünk a helybe, rengeteg időt töltünk itt. A tőlünk karnyújtásnyira lévő kisközért viszont bezárt, ami egy űrt hagyott maga után, mert semmi nem volt jobb, mint kilépni a kapun, és „friss péksüteményekbe botlani”. Ma ott tartunk, hogy megvettük a boltot, és egy átalakítás után újból megnyitjuk, és nemcsak közértként funkcionál majd, hanem a balatoni bringakörút egyik pihenője, frissítőpontja is lesz.

Nánási Pál

B. A.: Miközben ezt mesélted, azért mosolyogtam, mert némileg a híred, a híretek megelőzött benneteket. Ez csak azért nem csoda, mert Akarattyát én is a szűkebb hazámnak tekintem, és emiatt a helyet is jól ismerem, amitől nem mellesleg pár száz méterre lakunk.

N. P.: Akkor még két okkal több, hogy a beszélgetésünk második etapját majd ott folytassuk egy jó kávé mellett!