Ha valaki akárcsak félszemmel is látott már Forma–1-es közvetítést, annak egészen biztosan nem kell bemutatni Wéber Gábort. A száguldó cirkusz szakkommentátora a sportág igazi megmondóembere, akinek lexikális tudása irigylésre méltó. És mint kiderül, nem csak a király kategóriában mozog otthonosan, hanem számos más sportágban sem lehetne eladni. Azonban bármiről is esett szó az interjú alatt, az eredő mindig csak az autósport maradt.
Gábor azon interjúalanyok közé tartozik, akikkel rendkívül könnyű beszélgetni. Mondjuk nem nagy csoda, hiszen a téma egy magas labda, egy soha el nem múló fétis, csakúgy, mint nála a sportok általában. Ez utóbbi és az autósportok iránti szerelem emlékek egész lavináját indítja el nála, aminek köszönhetően egy félóra után is még csak ott tartunk, hogy négyévesen ködlámpás raliautókat és Forma–1-es kocsikat rajzol. És noha a benzingőz iránti rajongása később sem múlik el, az élete mégsem ebben az irányba indul, tulajdonképpen maga sem érti, miért. Egy vargabetűnek köszönhetően a Telesportnál találja magát, ahol gyakornok, segédszerkesztő. A sportriporteri vágyak immáron konkrét célként fogalmazódnak meg nála, és tiszta erővel veti bele magát ebbe a világba. Azonban, ahogy az lenni szokott, csaknem húsz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az egykori álmok valóra váljanak. Ennek a két évtizednek a története következik.
Barna András (B. A.): Hogy kattant be nálad ez az autós dolog annak idején?
Wéber Gábor (W. G.): Már három-négy éves koromban versenyautókat rajzolgattam, raliautókat, meg Forma–1-eseket, már amennyire akkor tudtam. Később, általános iskolás koromban már nagyon-nagy Forma–1-őrült voltam. Állandóan azt vártam, hogy mikor jelenik meg az Autó-Motor, mert szinte csak ebben a lapban volt Forma–1, amit Dávid Sándor írt. A beszámoló ugyan ritkán volt fél hasábnál több, de én akkor is imádtam. Akkoriban az volt a baj, hogy tévé maximum csak egy vagy két futamot közvetített, így számomra ez volt az egyetlen hírforrás.
Néhanapján azon gondolkozom, hogy úristen, mi hogy nőttünk fel ahhoz képest, ami ma van. Mostanság már minden ott van az internetes videómegosztókon. De akkor csak a kéthetente megjelenő Autó-Motorból lehetett hírekhez jutni. Volt abban az időben a lap közepén egy széthajtható poszter, amiben benne voltak a dátumok, a fontosabb autósport-események, na ez nálam amolyan bibliaként szolgált, és halálra volt firkálva, jegyzetelve.
Szóval rendszeresen jártam az újságárushoz. Emlékszem rá, hogy volt olyan, amikor Dávid Sándor nem írta meg közvetlenül a futam után az összefoglalót, csak rá két hétre, és bosszankodtam, mert tudtam, hogy az amerikai futam már régen lement. Vicces, de az újságárus vigasztalt, ne aggódjak, a következőben biztos benne lesz.
Aztán jött a Sebességláz című film, ekkor talán olyan hat-hét éves lehettem. Azt legalább ötször-hatszor láttam. Először megnéztem az egész családdal, majd láttam külön apuval, a nagybátyámmal és a haverokkal. Mondhatni „orrba-szájba” néztem. A másik ilyen meghatározó élményem a nagymamáméknál volt. Náluk előfordultak német lapok, Bunte, Stern, amik ugyan nem voltak sportlapok, de benne volt a Lauda-baleset négy oldalon, fekete-fehér képekkel illusztrálva. Nyilván nem nagyon értettem a szöveget, de ettől függetlenül szanaszét „olvastam”. Mindenre vevő voltam, ami a Forma–1-gyel kapcsolatban állt.
Emlékszem, hogy minden év végén volt egy autósport évösszefoglaló, Dávid Sándorral, és talán a Dobor Dezsővel, és néha talán a Cserkúti Öcsi és Kesjár Csaba is ott volt. Ebben a műsorban általában az összes azévi F1-es futamot megmutatták pár percben összefoglalva. Na, ez nekem Kánaán volt. Csüngtem a tévén december legvégén, ahol végre láthattam egy szűkre kivonatolt riói vagy monzai futamot, vagy olyan pályákat, amelyekről korábban csak olvastam.
Aztán ehhez jöttek még szintén Dávid Sándor Forma–1-es könyvei, aminek a legelső példánya még salátában megvan, meg persze Almássy Tibor Autóversenyzők és versenyautók c. könyve, ami nekem alapmű volt akkor. Szóval autósport terén ebben nőttem fel. Egyébként az is vicces, Dávid Sándort hogy azóta már rég a becenevén, Lapajnak hívom, hisz majd 3 évtizede ismerjük egymást, de a gyerekkori emlékeimben mégis az igazi nevén ragadt meg bennem.
B. A.: Ezeket tudván tényleg érthetetlen, hogy nem ez lett az életedben a fő csapás iránya és a szüleid sem ez felé tologattak.
W. G.: Hááát, valahol végül is érthető. A Forma–1 volt a szerelem, de emellett sok minden más is érdekelt. Valahol igazat adok a szüleimnek, mert tulajdonképpen mit gondolhattak? Van egy hét-nyolc éves fiuk, aki imádja az autósportot meg a Forma–1-et. Ők sem hitték, hogy ez a rajongás később több lesz, és a gyerekből huszonöt év múlva sportkommentátor válik.
B. A.: A szüleid mivel foglalkoznak?
W. G: Édesapám vegyészmérnök – ráadásul autós kötődésű –, kenőanyagokkal, üzemanyag-fejlesztéssel foglalkozott. Édesanyám pedig a televíziónál dolgozott, és szerkesztő volt.
B. A.: Itt azért látok némi kombót az irányultságodat illetően…
W. G.: Hát igen, ebben nagyjából minden benne van, amihez ma kötődöm. De az az igazság, hogy tényleg sok minden érdekelt, például az autósport mellett a fociért is éltem-haltam. Jó pár évig rúgtam a bőrt és nagyon szerettem is. De azt azért felmértem – vagy volt annyi eszem –, hogy ha meg is szakadok, vagy ha minden jól megy, akkor is csak maximum egy NB 1-es játékos lehettem volna. Azt tudtam, hogy „nem töröm a labdát”, de azt is, hogy nem én vagyok a Ronaldo. De ugyanilyen lendülettel hokis is szerettem volna lenni, kilenc-tíz évesen már követtem az NHL-t is, mint ahogy számos amerikai sportot. Tehát sok minden akartam lenni, de soha nem tűzoltó vagy katona, hanem mindig valamiféle sportoló.
A focival úgy voltam, hogy szerettem-imádtam, és egy tök jó keretet adott a gyerekkoromnak sok mindenben: például elszántságban, munkabírásban, vagy abban, hogy megtanultam és imádok csapatban dolgozni. Persze minden bizonnyal jobb lett volna, ha ezt az energiát az iskolába teszem bele, mert akkor mondjuk lehetnék bankelnök vagy Forma–1-es tervezőmérnök is. (Nevet.)
B. A.: Minek tudható be – most már három-négy sportot is említettünk –, hogy a sport ennyire meghatározó az életedben? Ez is egyfajta családi vonal?
W. G.: Az egész családunkra jellemző ez a fajta irányultság. Mi mindannyian – hárman vagyunk testvérek – sportoltunk, és a szüleim is. Úgy nőttünk föl, hogy mindenféle sportot kipróbáltunk. Én öttusáztam, teniszeztem, ötéves koromban még szertornáztam is egy rövid ideig. Aztán az évek során letisztultak a dolgok, én elindultam a foci irányába.
De rengeteg minden mást is kipróbáltam, csak a saját szórakoztatásomra, például érdekelt az atlétika is. Balatonon a nyaralónk szomszédságában volt egy futballpálya. Oda rengeteget kijártam. Szereztem gerelyt, diszkoszt, csináltam magamnak kalapácsot, ástam magamnak távolugrógödröt, szóval ezzel én így nagyon jól elvoltam.
De nem csak a gyakorlati oldalát szerettem a sportoknak. Már tizenévesen volt egy csomó könyvem, például a labdarúgás elméletéről, amelyben olyan taktikai megoldásokról, elemekről volt szó, amelyeket jellemzően csak edzők olvasnak. De a TF-ről is volt olyan atlétikai könyvem, ami kifejezetten leírta, hogy az egyes sportágaknak mi a helyes technikai végrehajtása. Szóval utánanéztem egy csomó mindennek. Ma már ez az internet korában jóval könnyebben megy, de akkor ehhez könyveket kellett beszerezni. A sportok tehát rendkívüli módon érdekeltek, nem csak a Forma–1 vagy az autósportok. Szerintem a nyolcvanas évek világrekordjait végig tudom neked sorolni atlétikából, de talán más sportágak esetében is. De számos olyan területet mondhatnék még, amelyben biztos nem lehetne eladni, mert nagyjából tudni fogom, hogy az eredmény valós-e vagy hogy mekkora az értéke.
Nagyon követtem ezt a világot. Rengeteg almanachom volt, rengeteg dolgot figyeltem. Volt olyan olimpia, amikor minden sportágból meg tudtam mondani, hogy körülbelül melyik számban/súlycsoportban kik az esélyesek, vagy körülbelül kik lehetnek érmesek. Szóval ilyen szinten „áztattam magam a sportba” anélkül, hogy erre bárki is rá akart volna venni.
Hogyha például arra gondolok, hogy játék, akkor én soha nem lövöldözős játékokat játszottam a számítógépen, hanem mindig valamilyen olimpiát vagy sportjátékot.
Minden érdekelt, nyilván legjobban az autósport, ami technikai sportág. Ez nem olyan, mint egy gerely, vagy mint a foci, ahol felhúzok egy cipőt és kimegyek a pályára kapura rúgni. Na, ezt nagyon nehéz volt kipróbálni. Sok idő eltelt addig, mire például beleülhettem egy gokartba. Igazából már réges-régen felnőtt voltam, amikor elindult a versenyzői karrierem. Akkor már autós újságba írtam, már régen volt jogosítványom, vezettem egy csomó autót, teszteltem, és láttam már egy csomó pályát is. Szóval nekem teljesen másként indult a versenyzői pályafutásom, nem úgy, ahogy általában egy ilyen karrier elindul. De végül is elértem oda, hogy ki tudtam próbálni magamat és azokat a dolgokat, amiket már nagyon régen szerettem volna. Ma azt mondom, hogy jó lett volna ezeket tíz-tizenöt évvel korábban elérni.
B. A.: Szerintem téged igazából akkor fedeztek fel – ha lehet ezt mondani –, amikor szimulátor-világbajnok lettél.
W. G.: Ahogy korábban is említettem, sokat játszottam számítógépes játékokkal. Akkor az ZX Spektrum és a Commodore jelentette a hőskort, majd jöttek a komolyabb gépek és játékok, mint a Grand Prix, később pedig ennek a második része.
Az igazi nagy ugrást a Grand Prix Legends jelentette, ami nemcsak nagyon élethű volt, hanem az első olyan játék, amelynek volt internetes platformja. Szerintem ez volt a világon az első olyan program, amit a világhálón lehetett játszani. Ez egy óriási robbanást jelentett. Ennek pedig volt egy nagyon durva vonzereje, hogy nemcsak a géppel az áthívott barátoddal vagy az öcséddel tudtál játszani, hanem a világon bárkivel. Volt egy világranglista, bárki beszállhatott, és „futhatott rá” időt. És akkor elkezdtem játszani, ezt viszont már nyilván csak kormánnyal lehetett. Az egykori billentyűs korszak ezzel véget is ért, ami addig játék volt, most átváltozott valódi szimulátorrá.
Amikor már rendszeresen játszottam, akkor elkezdtem kiismerni egy csomó mindent. Beléptem egy tanulási fázisba. Már négy-öt éve írtam autós újságokba, így már tudtam néhány dolgot az autókról valós körülmények között is, és versenypályán is mentem már néhány erősebb utcai autóval. Szóval volt valami fogalmam, de még nem tudtam, miről szól a versenyzés igazából. Az újságírásból megszerzett tapasztalatok jól jöttek, hiszen ennek kapcsán rengeteg mérnökkel beszéltem, sok autó felépítését láttam. Ennek köszönhetően könnyebben megértettem, hogy milyen egy jó autóbeállítás. Persze eközben fogalmam sem volt arról, hogy a valóságban ez hogy működik, de a számítógépen keresztül kénytelen voltam megtanulni. Nyilván nem százszázalékosan, de ami arra a játékra igaz volt fizikai modellezésben, azt igen. Ez aztán később a valóságban is nagyon sokat segített a versenypályán. Még jobban megértettem, hogy miként működik egy versenyautó, hogy működnek az alapdolgok, milyen beállításokra milyen reakciók várhatók. Ha ezt tudod az autóban ülve, akkor még jobban tudod azt kezelni, még jobban fel tudsz figyelni abnormális jelenségekre, jobban tudsz rájuk reagálni.
B. A.: Bevallom, amikor én leültem egy ilyen játék elé – már hallom, hogy zúdul fel a tömeg az elégedetlenségtől ezt olvasván –, soha nem szöszöltem ilyen beállítási dolgokkal. Ezek a beállítások ennyire jól átjönnek a kibertérben?
W. G.: Igen, nagyon átjönnek, és hát sok mindent meg is kell tanulnod. Eleve úgy indul, hogy egy csomó elnevezést meg kell ismerned. A legtöbb beállítási paraméter olyan, mint a valóságban, és ez érzésre is átjön, főleg ha jól le van modellezve. Szinte majdnem minden beállítást megtalálsz itt ugyanúgy, mint a valóságban. De a lényeg az, hogy megtanulod, hogy van ilyen alkatrész, olyan alkatrész, ha ezt cserélem, ez változik, ha a másikat, akkor meg az. Ez egy nagyon hosszú folyamat. Nem úgy működik, hogy előveszel egy vaskos használati útmutatót és bemagolod. Ez olyan, mint az iskolában egy tantárgy, amit szépen lassan megtanulsz. Beléd ivódik, mint egy nyelv. Tulajdonképpen ez is az, amit akkor tudsz felfogni, ha használod, és igazából ekkor tanulod meg.
Az elején egy nagy katyvasznak tűnik az egész, azt sem fogod tudni, hogy mit miért választottál, vagy miért állítottál be úgy valamit, de aztán szépen lassan átlátod. Ez mindenképpen kell ahhoz, hogy az ember egy komplex versenyző legyen. Két pilóta közül, akiknek egyformák a veleszületett képességei, mindig az lesz a gyorsabb és a sikeresebb, aki minden pontját lefedi a versenyzésnek.
B. A.: Ez ma is így van?
W. G.: Persze, egyre inkább így van. Nagyon kevés, de talán nincs is olyan versenyző, aki úgy sikeres, hogy beül és gyorsan megy, de nem tudja, hogy miért vagy mitől megy gyorsan.
B. A.: Hogyan működik ez a F1-ben?
W. G.: A teszttilalom óta a Forma–1-es pilóták is leginkább a szimulátorokban ülnek. Az a vicces, hogy még tíz-tizenöt évvel ezelőtt ezt szinte kinevették, ma pedig ez jelenti az elsődleges tesztelési lehetőséget. Majdnem azt mondhatnám, hogy a versenyző, a tesztpilóta többet ül a szimulátorban, mint a versenyautóban. Ugyanis rájöttek, hogy sokkal hatékonyabb a dolog, hiszen nem kell hozzá alkatrész, üzemanyag. Viszont kell hozzá egy iszonyúan jól megépített gép. Ezt minden csapat saját maga fejleszti ki.
B. A.: Hogy lett belőled világbajnok?
W. G.: A barátaimmal kezdtük. Először még LAN-ba összekapcsolva, mert akkor idehaza még betárcsázós net volt, nem lehetett online játszani. Amikor már normális ISDN-vonal volt, akkor kezdtem el komolyan játszani a neten, majd beneveztem a vb-re.
Húszan indulhattak egy futamon, tehát minden futamra a húsz legjobb idő kvalifikált. Volt két heted arra, hogy megfusd a legjobb idődet. Ez alatt bármennyiszer próbálkozhattál, a legjobb köridődet pedig videóval fel kellett utána töltened. Így indult 1999-ben. 2000-ben benne voltam az első tízben, 2001-ben pedig megnyertem a vb-t. Ebben az évben mindenki ott volt a mezőnyben, aki akkor számított valamit. Én akkor egy finn srácot vertem meg, aki összességében gyorsabb volt nálam. Biztos vagyok abban, hogyha száz futamot mentünk volna, ő győzne. De abban a tizennégyben, amiből a vb állt, nekem jött ki jobban a lépés. Mind a ketten nyertünk versenyeket, de talán én jobban használtam ki a „rosszabb futamaimat”, ezzel tudtam megverni. Ő még mindig versenyez, az egyik legnagyobb név ebben a szimulátoros világban. Greger Huttunak hívják, ugyan belőle nem lett valódi autóversenyző, de abszolút etalonnak számít.
B. A.: Van ennek a vb-győzelemnek valami díja, vagy csak azt mondják: köszönjük, Gábor.
W. B.: Ahogy mondod, körülbelül ennyi, kaptam egy virtuális serleget. De az igazi elismerés az volt, hogy mindenki tudta akkor, hogy én vagyok az egyik leggyorsabb szimulátorversenyző a világon. És ezt nem kívülről kellett tudni másnak, hanem annak néhány ezer embernek, közösségnek, akik ezt játszották világszinten. Azóta sok víz lefolyt már a Dunán, és felnőtt már pár szimulátoros generáció, és van köztük számos bajnok is, de a világranglistán még jegyeznek, és pontosan tudják, hogy ki vagyok. Ez egy tök jó érzés.
Egyébként ez egy nagyon összetartó közösség. Volt két Európa-bajnokság Hollandiában, amit direkt nem internetre, hanem LAN-ra írtak ki, pont azért, hogy személyesen is találkozhassunk egymással. Iszonyú sokan eljöttek, én ott voltam mind a kétszer, jó élmény volt arcokat ragasztani azokhoz, akikkel korábban csak a neten találkoztam. Az egyik Eb-n harmadik voltam, a másikon kiestem a középdöntőben. De volt egy valós gokartverseny, azt viszont megnyertem.
B. A.: Mondhatni az online világ realizálódott, és valós körülmények között is versenyeztél. Szerintem sokakban a WTCC a legélénkebb emlék.
W. G.: Igen, tényleg mindenki erre emlékszik a legjobban. A pályafutásomat Astrával kezdtem, aztán jött a Clio, amivel kétszer voltam bajnok, utána pedig a SEAT, amivel megnyertem az Európa-kupát 2010-ben. 2012-ben jött fél év WTCC. Ez nagyon nehéz volt, mert nem volt rá elég pénz. Tipikus helyzet, „amolyan menjünk neki, mert nehogy kihagyjam már a lehetőség” volt számomra. Talán így utólag is bevállalnám ezt a fél évet, de ha tudom, hogy ennyire nehéz…
B. A.: Mi volt benne a nehéz?
W. G.: Pénz híján egy csomó mindent nem tudsz megvalósítani, amit meg kellene csinálni ahhoz, hogy eredményes legyél. Gyakorlatilag a versenyhétvégék jelentették a teszteket, ami egy vb-mezőnyben enyhén szólva sem szerencsés, bármilyen jónak is gondolod magad, vagy bármennyire is tehetséges vagy. Úgyhogy ez túlságosan mély víz volt.
Összesen hat futamon indultam. A megfelelő mecenatúra hiányában viszont azt is láttam, hogy ha a feléig eljutok, már az is lesz valami. Itt egy kicsit azt éreztem, hogy a saját kardomba dőltem, de azt hiszem, én mindig ilyen voltam. Ha lehetett, akkor kockáztattam. A saját elvárásaim szerint nagyon rosszul sikerült az a hat futam, de három vb-pontot azért mégis csak szereztem.
B. A.: Az életed eközben merre tartott?
W. G.: Amikor nem vettek fel az egyetemre, akkor gyakornok lettem a Telesportnál, pontosabban segédszerkesztő, hogy megtanuljam, hogy miről szól ez az egész, mert már akkor is sportriporter szerettem volna lenni. Konkrétan Forma–1-es kommentátor. Abban az időben még Dávid Sándor kommentált, pontosabban már ott volt mellette a Palik Laci is. Úgyhogy pontosan tudtam, hogy itt nekem nem sok esélyem van. De a terv ez volt. Az első időben pontosan a létra legalján voltam, bejártam azért, hogy kis túlzással kidobjam a szemetet, meg mindenféle ehhez hasonló feladatok. (Nevet.) Aztán ez szépen elmozdult. Elmentem interjút készíteni, forgatni, ültem az öreg Knézy mellett kosármeccsen a Tungsram-csarnokban láttam, hogy készül, milyen jegyzetei vannak. Szóval van egy-két élményem. Azt viszont gyorsan átláttam, hogy a szerkesztőségen belül az F1 a harmadik kategóriába tartozik csak a sportágak hierarchiájában. Az elsőn voltak a topsportágak, a másodikon az egyéb sportágak, amelyek fontosak például azért, mert mondjuk olimpiai számok, és a harmadikon minden más. A Forma–1 ez utóbbiba tartozott. Ennek ellenére ez volt az első évek egyike, amikor a Magyar Televízió először közvetítette az egész szezont. Ez nagy boomnak számított. De hogy miért, azt szerintem berken belül a legtöbben nem értették.
Például, amikor én azt mondtam, hogy engem a Forma–1 érdekel, akkor emlékszem rá, hogyan néztek rám az akkori szerkesztők. Forma–1? Hülye ez a gyerek? (Nevet.) És megkérdezték, hogy milyen más „normális” sportággal szeretnék még foglalkozni. Mondtam, hogy én nem akarok birkózással vagy súlyemeléssel, mert bár tudtam, hogy ki kicsoda, de nem az én sportágam. A focira meg ezren voltak, ráadásul akkor került be a sportosztályra Hajdú B. István, Faragó Ricsi és az a gárda, akik ma a közvetítések meghatározó személyiségei. Summázva azt éreztem, hogy rosszkor vagyok jó helyen, vagy pontosabban hiába vagyok a jó helyen, ha erre nem érett még meg az idő – meg persze én sem. Mert amit én szerettem, azok az amerikai sportágak, a technikai sportok, meg egy kicsit másképp csinálni, mint a megszokott, arra viszont akkoriban nem volt vevő senki.
B. A.: És mi lett az áthidaló megoldás?
W. G.: Rájöttem, hogy ez a telesportos vonal számomra így nem pálya. Noha mindenek ellenére volt több olyan F1-es közvetítés, amikor beültem Lapaj (Dávid Sándor) és a Palik Laci mögé szkriptelni – ekkor 1991-et írhatunk –, azaz összeírtam nekik cetlikre azokat a momentumokat, amiket esetleg ők adott esetben nem, vagy csak később vettek észre. Ez tök jó volt, mert jó volt látni, hogyan kommentálnak együtt. Ez néhány alkalom volt, amikor nem a helyszínről közvetítettek, aztán elment a nyár és a szezon is, és éreztem, hogy váltanom kell. Ebből egy érdekes vargabetű lett, mert a Palik Laci tudta, hogy élek-halok az autókért, és megkérdezte tőlem, hogy nincs-e kedvem rádióban egy autós témájú magazint csinálni. Igent mondtam, és elmentem a Radio Bridge-be Gubcsó Balázs kollégámmal – aki szintén a Telesportnál dolgozott gyártásvezetőként – és Fábián Lacival rádióműsort csinálni. Elindult a Lóerő magazin, ami az első autós rádióműsor volt Magyarországon. Ez egy–másfél évig tartott, majd átmentünk a Danubiusba.
Abban az időben a Danubius volt a piacvezető kereskedelmi rádióadó, ahova mondhatni ismeretlen ismerősként kopogtattam be. György Gábornak elmondtam, hogy Bridge-en csináltunk egy autós műsort, és itt is megcsinálnák egy hasonlót, de egy kicsit másként. Ebből az lett, hogy egy héttel később szerdánként kaptunk egy másfél órás adásidőt. Ezzel megint szintet ugrottunk, ugyanis élő adásról volt szó, annak minden ódiumával.
Közben elkezdtem újságot írni, majd később lapokat is kiadni, illetve ennek oldalhajtásaként, bár ez nem tartozik ide szorosan, rendezvényeket is szervezni, csinálni. Először autós rendezvényeket, később ez kinőtte magát, és másféléket is. Ez a „másik láb” a mai napig is megvan, és sok minden más mellett része lett az életemnek. Aztán 2002-ben ismét visszatért a tévés Forma–1.
B. A.: Hogyan kerültél bele ismét a körforgásba?
W. G.: Amikor az RTL-nél elkezdődött a Forma–1-es versenyek közvetítése, a Héder–Palik-páros kitalált egy koncepciót, miszerint a Palik Laci és a Juni Gyuri közvetít, de emellé már egy műsort is társítottak. Itt jegyzem meg, hogy akkor, tíz évvel később ért be az a dolog, amit én nagyon is szerettem volna csinálni. Mindennek ellenére úgy vélem, ez még akkor egy tesztidőszak volt, legalábbis az első pár adás az biztosan. Először nagy vendégstábbal – engem is meg hívtak – indult a műsor, ami egy kicsit kezelhetetlenné tette a dolgot a nagysága miatt. Később letisztult, a korábbi szakértői és újságírói gárdából maradt három vagy öt, a végén pedig mi maradtunk ketten az Autó-Motor főszerkesztőjével, a Szabó Robival.
B. A.: Ha már itt tartunk, akkor szakmázzunk egy kicsit, és beszéljünk egy kicsit a Forma–1 mai helyzetéről és a Formula-E-ről is.
W. G.: Kezdjük a Formula-E-vel. Szerintem nem versenytársa a Forma–1-nek, és soha nem is lesz az. Ráadásul ez egy komoly marketingfegyver az autógyárak kezében. Mindenki ezt kezdi tolni, hiszen fejlesztik és gyártják, el akarják adni őket. Kell nekik egy platform, ahol ezeket a technológiákat meg tudják mutatni, és ehhez kell egy helyszín is. Az erőforrás-fejlesztésben a Formula-E elég szabad, s egy csomó dologban nincsen megkötés. Én azt gondolom, hogy ez nem más, mint egy marketingbajnokság. Az autók nagyon hasonlók. És miért nem jobb egy Forma-E egy Forma–1-nél? Azért, mert lassúbbak még a Forma–3-as mezőnynél is. Majdnem egy tonna a súlyuk, háromszáz lóerő alatt vannak még mindig, vicces gumikon mennek, kicsit olyan játékszerű minden. Ettől persze még lehet tök jó. A Suzuki-kupában is izgalmas versenyek mennek, de ki akar száz-százhúsz lóerős autókat nézni, no name versenyzőkkel – már bocsánat, ez nem személyeskedés.
A Formula-E-ben ugyan neves versenyzők vannak, de abszolút értelemben nagyon alacsony teljesítményű autókkal. Ezzel együtt kifejezetten érdekesen néz ki a második generációs autó, ami most debütál majd a szezonkezdetkor. A csata nagy, költenek is rá, de messze nem annyit, mint amennyit a Forma–1-ben elköltenek. De szerintem nem fogja magát annyira kiforrni, hogy ez valójában a Forma–1 versenytársa legyen. Amíg nem tudnak hat-hétszáz lóerő felé elmenni, súlyt csökkenteni és legalább egy egyórás futamot lenyomni mindenféle kiállás nélkül, addig itt nem lesz meg az az élmény, mint a Forma–1-nél. Jó, lehet, most csökkentették a futamtávot, tehát nem lesz autócsere elméletileg. De az is tény, hogy kisebb a futamtáv, mert érthető módon biztosra akartak menni. Az, hogy később hogyan fejlődik az akkumulátortechnológia és minden egyéb, az még egy kérdés. Tehát sok mindenen kellene ahhoz változtatni, hogy itt valóban átütő sikerről beszélhessünk. De hát nem tudjuk, hogy mit főznek a gyárak a boszorkánykonyháikban.
Amikor a Forma–1-ről beszélünk, ahol az autók az ezer lóerőt alulról nyaldossák, és időmérőn talán már el is érik, 2021-től pedig egészen biztos túl is lépik ezt a teljesítményt a szabálymódosítások miatt, ott egészen másról van szó. A Forma–1 olyan vizuális élményt nyújt, akár tévén nézed, akár a helyszínen, ami egyszerűen más lépték, mert látod, és szinte érzed is, hogy az autó és versenyző a fizika korlátaival harcol. És tényleg élményszámba megy, mert olyan, mint egy rakétafellövés élőben.
B. A.: Szerinted mennyire van értelme fokozni a teljesítményt?
W. G.: Szerintem ezt az ezer lóerős határt nem fogják nagyon túltolni. Az új szabályok miatt ehhez azért fognak hozzányúlni, hogy jobb legyen a hangjuk, meg egy-két dolog még szerencsésebben süljön el. Ha a motorteljesítményhez nem nyúlnak, akkor önmagában az aerodinamikában is rengeteg mindent tudnának még fejleszteni, persze ha megengednék a szabályok. Most egyébként pont ezt próbálják visszabutítani, hogy jobb legyen a verseny, ne legyen annyi turbulens levegő. Minél „butább” autót csinálsz, annál kevésbé érzékeny az ilyen dolgokra.
B. A.: Szerinted az Ecclestone utáni éra jobb irányba mutat?
W. G.: Szerintem szabadabb, sokkal nyitottabb az új ötletekre. Vagy inkább jobban fogalmazva: odafigyel másra is, például a véleményekre. Az ecclestone-i éra az egy nagyon zárt rendszer volt, diktatúra minden szempontból. De nyilván rettentő sok pénzt termelt. És nagyon sok embert tett gazdaggá, legfőképpen elsősorban saját magát. Most nincsen ilyen tejjel-mézzel folyó Kánaán. De ez nem annak köszönhető, hogy a Liberty elszúrt valamit. A kor szelleme már megjelent az ecclestone-i időszak végén. Hiszen megváltoztak a televíziózási szokások, megváltozott a fiatalok hozzáállása, az emberek egészen másképpen kezdtek videós, tévés tartalmakat fogyasztani. Egyszerre minden bejött, a social media és számos más olyan közösségi platform, ami egykor nem volt, vagy nem létezett. És ezeken nem jelent meg a Forma–1. Tulajdonképpen ezeket Ecclestone tűzzel-vassal irtotta, mert nem értette. Véleményem szerint ettől az utóbbi néhány évtől szenved ma a Forma–1. Az ecclestone-i kor nem értette és nem is akarta megérteni, hogy nyitnia kell az új platformok felé. Ezt egyébként egy furcsa interjújában meg is mondta Bernie Ecclestone: „Nekem nem a tizenéves suhancok tartoznak a célcsoportomba, nem is érdekel, hogy mivel foglalkoznak, nekem a hatvan-hetven éves Rolex-vásárlók kellenek.” Ebből is látszik, hogy nem tudott kilépni a saját generációjából. Miközben a saját korosztályában zseniálisan hájpolta fel a sorozatot, tette egyre értékesebbé, és csinált belőle egyre több pénzt, aközben elszakadt a valóságtól. Egyre megfizethetetlenebbek lettek a jegyárak.
A promoterek egyre kevesebbet tudtak keresni, vagy buktak, és az államok kezdtek beállni a finanszírozásba. Ha jól tudom, a magyar állam harminchét- vagy harmincnyolcmillió dollárt fizetett ki éves szinten a jogdíjakért. Benne van a Magyar Közlönyben. És hozzáteszem, hogy mi még nem is fizettünk olyan sokat.
Ecclestone nem akarta elengedni a bevételét, ami egyébként minden évben sávosan növekedett – akárhogy is alakult –, mert a szerződései így voltak megírva. Tehát a rugalmatlansága miatt indult el a hanyatlás, és akkor lépett be a Liberty.
Ők tettek egy ajánlatot, mert úgy tűnt, hogy még mindig igen sok pénz van a Forma–1-ben. A Liberty eleve nagyobb apparátussal működik, plusz egy csomó mindenre költöttek már, illetve ehhez hozzájöttek még az említett megváltozott tévézési szokások és kommunikációs körülmények. Mindamellett, hogy még mindig iszonyatos pénzeket termel, a bevételek valamelyest csökkentek. De mit néznek a befektetők vagy a részvényesek? Semmi mást, mint azt, hogy volt valami, ami öt évvel ezelőtt csinált ennyi meg ennyi pénzt, és most meg kevesebbet. Részvényesi oldalról ez nem annyira elfogadható, de ennek ellenére szerintem most tart ott a Forma–1, hogy tenni kell bele, hogy aztán később megint ki lehessen belőle venni.
A Liberty azért van nagyon rossz helyzetben, mert Ecclestone rosszul kezelt megállapodásainak hatásait nyögi, miközben már magának kellene vezényelnie a dolgokat. Szóval nagyon nehéz szituációban van, mondhatni a zavaros közepén. Ráadásul az idei pénzügyi mérleg sem lesz rózsás, ami miatt a csapatok prüszkölnek, mert ők százalékos arányban kapnak ezekből a bevételekből. Én úgy gondolom, hogy jelenlegi helyzetben mindenkinek egyszerre kellene azt belátni, hogy a Forma–1 jövője meg a közép- és hosszú távú érdekek miatt az önös érdekeket félre kell tenni. Ez utóbbit viszont eddig még soha sem sikerült, amit Ecclestone mindig pazarul ki is használt az oszd meg és uralkodj elv alapján.
B. A.: Véleményed szerint mi a megoldás?
W. G.: Ha mindenkivel jót akarsz tenni, akkor senkivel nem teszel jót. Szerintem egyszer kell azt mondani, hogy ez van, ezt kell szeretni, akinek nem tetszik, az mehet. Biztos vagyok abban, hogy senki sem fog olyan könnyen kilépni az ajtón, mert ez biznisz. Ráadásul éves szinten dollár százmilliókat tesznek ebbe bele. Talán mondjuk egy Mercedes könnyebben kiléphetne, hiszen egy autógyártó óriás, de a Red Bull? Nekik ez egy élvezeti érték. Vagy a Ferrari? Neki olyan lenne, mintha elkötnék az egyik artériáját, mert ahogy a Forma–1 nem tud létezni Ferrari nélkül, úgy a Ferrari sem Forma–1 nélkül.
Egyszóval a Libertynek kell keménynek lennie, és azt mondani: Fiúk, ha tetszik, ha nem, ez így lesz.
B. A.: Kicsit úgy érzem, hogy egy végtelen beszélgetésbe bonyolódtunk, nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Mint ahogy mindenkinél, nálad is kíváncsi lennék a terveidre.
W. G.: Mindenképpen szeretnék még versenyezni, akár megint együtt, sőt egy csapatban menni Michelisz Norbival mondjuk egy 24 óráson. De ez nálam elsősorban szponzorpénz kérdése. Egyébként meg élem az életem, ahogy minden normális ember. Olyan típusú ember vagyok, aki mindig új dolgokat keres. Soha nem nyugszom egy helyen. Vannak persze az állandó dolgaim, ilyen a Forma–1, de mindig szeretek új dolgokat kitalálni. Ezért is csináltuk a Snooker-gálát is. A vágy az, hogy Magyarországra hozzunk egy pontszerző Grand Prix-versenyt, amire a gálák alapján van igény. De pl. bármennyire is öncélúnak tartom, imádom a magashegyi hegymászást, viszont ha egyszer meg is másznám pl. az Everestet, legfeljebb csak utólag mondanám el, mert kizárólag magam miatt érdekel.
B. A.: Szimulátorozni szoktál még?
W. G.: Télen, csak télen, amikor nagyon uborkaszezon van. Norbival olykor-olykor egyszerűen összecsörgünk, betöltünk egy ilyen-olyan autót és egy pályát, és nyomunk egy-két órát egymás ellen.
B. A.: Az internetes bajnokságban már nem mész, vagy nem akarsz menni?
W. G.: Annyit kell készülni ahhoz, hogy itt labdába rúgjál, hogy arra ma már nincsen időm. Viszont ha nem készülsz napi négy-öt órát, akkor nincsen esélyed, pont úgy, mint egy profi sportban. Bevallom, néha próbáltam úgy leülni versenyre, hogy egy napot készülök rá, vagy kettőt, de elvernek. Nem tudsz odajutni, mert az a pár tized biztosan hiányozni fog. Nem tudod lenyomni azokat, akik minden nap órákon át készülnek. Egyébként meg negyvenhat évesen úgy gondolom, már nem vonom meg magamtól azért a napfényt, mert másnap van egy futam, amikre öt-hat órát setupolnom kell.
