Egészen biztos vagyok abban, hogyha a rendőrség bármilyen kontextusban szóba kerül a közbeszédben, akkor jellemzően negatív sztereotípiák egész sorát indíthatja el. És feltehetően az is igaz, hogy kevés olyan eset van, amikor bármelyikünk szívesen találkozna szolgálatban lévő rendőrrel, akár vaj van a fején, akár nem. Most azonban a testület egy olyan alegységét mutatjuk be, ami túlmutat a karhatalmi szerepvállaláson és sokkal magasztosabb célok megvalósításán dolgozik. Egyfelől a rendvédelem reputációjának javítását, másfelől pedig a honi lótenyésztésben való aktív részvételét is feladatának tekinti. Hogy ez az egész hogy válik egy kerek egységgé, azt Madarász Róbert rendőr őrnagy, a Nemzeti Lovas Díszegység parancsnoka mesélte el.
Karhatalom, rendvédelem, fegyveres testület – egyik sem olyan meghatározás, amiket szívesen írnánk le rózsaszín tollal. A történelmi múlt és a rendszerváltás utáni évek megélt káosza még sokáig kísérteni fogja a rendőrség megítélését. Ennek ellenére az ember viszonylag gyorsan hajlandó felülírni véleményét, ha belülről néz kifelé. Valami ilyesmit éreztem én is, amikor áthajtottam a Mosonyi utcai laktanya sorompóján. A lovas alegység a sokat látott kaszárnya egyik sarkában található, de már messziről is jól látható, hogy ott a mozgás nem gépesített. Lassú tempóban haladok feléjük, mellettem javarészt már nyugdíjazott rendőrautók állnak sorfalat, amit amolyan spontán időutazásként élek meg.
Hajszálpontosan 10.00-kor fogunk kezet Madarász Róbert őrnagy úrral. A fiatal parancsnokot mintha skatulyából húzták volna elő. Rendőr társasági díszegyenruhában fogad, annyira elegáns, hogy némiképp alulöltözöttnek érzem magam egy pillanatig. Nem ez a napi viselet, most a mi tiszteletünkre vette fel. Próbálom fürkészni, de nem túl sok sikerrel. Abban biztos vagyok, hogy szereti az egyenruhát és az ezzel járó vonalas fegyelmet és rendet. Messzebb ebben a pillanatban nem jutok, később persze minden jóval oldottabbá válik, főleg, amikor a lovakról mesél. Időközben lóháton megjelenik az alegység három munkatársa, kettőjük lovas rendőri szerelésben, a harmadikuk pedig a díszegység huszáröltözetében.
Ráhangolódásként a beszélgetésünk az istállóban kezdődik. Az 1886-ban elkészült épület mostanra már kiérdemelte az ipari műemlék titulust is, ugyanis szinte változatlan állapotban van megépítése óta. Jóllehet az épület a korát nem tagadhatja meg, de ehhez képest a szerkezete jó állagúnak mondható, olyannyira, hogy egy nagytatarozás után akár régi fényében pompázhatna – meséli Madarász őrnagy úr. Mozgalmas itt az élet, rengeteg gyerek látogat el ide, de ők is számos iskolában, óvodában megfordulnak. Van egy pónijuk is, amely akár terápiás lóként a bűncselekmények során sérült gyerekek gyógyulásában is közreműködik.
Menet közben rengeteg mindenről szó esik, de a részletekbe már az irodájában megyünk bele, ami igazi munkaterület. A kis helyiségben megannyi lovasfotó és megszámlálhatatlan mennyiségű serleg és díj sorakozik. Mint kiderül, amit látunk, az csak egy minimális töredéke annak a több száz ereklyének, amit az évtizedek során kaptak vagy nyertek lovas rendőrök a különböző versenyeken.
Barna András (B. A.): Miért választotta ezt a hivatást?
Madarász Róbert (M. R.): Ez egyfajta genetikai örökség, néhány generációval korábban kezdődött. A nagyapámnak a második világháború előtt huszonkét lova volt. A jószerencsének és az ő társadalmi státuszának köszönhetően sikerült elérnie azt, hogy a lovait ne vigyék el a keleti frontra, és azt is, hogy a németek se vigyék el őket. Aztán jöttek az oroszok, és nemhogy a huszonkét lovat, hanem mindenüket elvitték, mondhatni még a nagyapám borotváját is. Ezt szegény hatalmas traumaként élte meg. Később a háború után az országban elsőként megalakult túrkevei termelőszövetkezetben dolgozott, itt is lovakkal foglalkozott. Az egész életét körbevették a lovak, akárhova is nézett az ember a házukban, ott mindenhol valami lóval kapcsolatos dolgot láthatott. A második világháború orosz rekvirálása nemcsak őt, hanem az egész családunkat megviselte, ezért engem kifejezetten távol akartak tartani a lovaktól és a lovaglástól. De a gyerekek olyanok, hogy minél jobban tiltanak valamit, annál jobban akarják csinálni.
B. A.: Ez igaz, de annyi lehetőség van, hogy az embernek egészen biztosan az utolsóként jutna az eszébe, hogy lovas rendőr legyen.
M. R.: A sors keze némiképp benne volt ebben. Mielőtt kapcsolatba kerültem volna a rendőrségi lovasegységgel, előtte tíz évig kiképzői munkát végeztem a testületnél. Emellett pedig módszereket dolgoztam ki arra, hogyan lehet egy tömegkezelést minél kulturáltabban alkalmazni. Kiemelten öt évig dolgoztam az ülődemonstrációk rendőri kezelésén. A tömegkezelés egy nagyon szerteágazó feladat, aminek egyik oldalhajtásaként kerültem kapcsolatba a lovas szolgálattal. Itt felmerült a kérdés, hogy a lovas rendőrt miként lehetne minél hatékonyabban, minél állampolgár-barátabb módon, „kvázi” a hétköznapokban megjeleníteni. Ez nemcsak szakmai kihívást jelentett, hanem egy célt is kijelölt. Ki akartuk domborítani, hogy Magyarország egy lovas nemzet, és mi ezt a mindennapokban is láthatóvá tudjuk tenni. Úgy éreztük, hogy ez nem jelenik meg kellően idehaza.
A rendőrség lovas szolgálata talán az egyetlen olyan szervezet, amelynek megvan mind a jogi, mind pedig a gyakorlati lehetősége ahhoz, hogy a lovat bevigye az emberek közé. Ma a Budai Várban bárki találkozhat lovas huszárral. Odaállhat mellé, lehet fényképeket készíteni, beszélgetni velük, és mindenki jó élményekkel térhet haza.
De ha már itt tartunk: a lovas rendőrök megjelenésével – mondjuk a Várban – gyakorlatilag nullára csökkenthető az úgynevezett trükkös lopások száma is. A statisztika szerint már egynapos jelenlét hatására 30 százalékkal csökkennek az ilyen jellegű bűncselekmények. Lóhátról nagyon jól szemmel lehet tartani a tömeget, és nagyon hamar észre lehet venni, hogy ki a nem odavaló. Ugyanis a tolvaj az embereket figyeli, a turista pedig a környezetét.
De mondok más, kevésbé urbánusabb dolgot. Ha a tanyavilágban, ahol jellemzően idős emberek laknak és állattenyésztéssel foglalkoznak, elgurul egy rendőrautó, akkor annak egészen más az optikája, mint ha egy lovas rendőr sétál arra. Míg az előbbinél bekapcsolnak a sztereotípiák, az utóbbinál ez fel sem merül, sőt már messziről integetnek az embernek. A ló – ha furcsán is hangzik – egy kapcsolatfelvételi lehetőség, egy áttételes kommunikációs csatorna, amit az állat iránti szeretet vált ki.
B. A.: Hány főből áll az alegység?
M. R.: Harmincan vagyunk, és negyven lovunk van. A lovas alegység egy mikroközösség, a rendőrségen belül talán az egyik legkisebb szervezeti elem. Éppen ezért bizonyos esetekben közösségi döntéseket kell hoznunk, amit vezetőként megbeszélek az állománnyal. Ilyen előfordult a határvédelemben is, amikor embercsempészek útvonalának felderítése volt a feladatunk. Erre nagyon büszkék vagyunk, mert az első komoly információk kiértékeléséig nem hitték, hogy ilyen teljesítményre vagyunk képesek.
Ma már az is nyilvánvaló, hogy egy-egy nehéz helyzetben a lovas rendőrök jelenléte nemcsak az állampolgárokat, szurkolókat, demonstrálókat képes befolyásolni, hanem példamutatásunkkal magát a rendőri állományt is.
B. A.: Vannak olyanok, akik annyira bátrak, hogy szembeszállnak egy lovas rendőrrel?
M. R.: Igen, de jellemzően mi is mindig csoportban vagyunk, így azért elég nehéz. És valljuk be, elég nagy őrültség egy 700 kilós állat elé állni. De persze mindig akadnak kivételek, és olyan elképesztő esetek is, például Franciaországban, ahol az afrikai menekültek egy késsel elvágják a lovak inait.
B. A.: A rendőrlovak egyébként hatósági személynek számítanak?
M. R.: Ez egy jogi kategória, ha valaki a lovat bántja, az nálunk nem számít hivatalos személy elleni erőszaknak, de Nyugat-Európában van olyan hely, ahol igen. Ha történik ilyen eset, akkor azt állatvédelmi szempontból lehet számonkérni az elkövetőtől.
B. A.: Hogyan lesz vagy lehet valakiből lovas rendőr?
M. R.: Alapvetően kétféle motiváció a jellemző. Az egyik az, hogy valakit a lovak iránti szeretet hoz ide, a másik, hogy testületen belül kerül kapcsolatba velünk, és úgy dönt, hogy ezt választja.
B. A.: Ilyen alacsony létszám mellett meg lehet felelni az elvárásoknak?
M. R.: Nálunk eléggé erőltetett a menet. Az elvárásom az, hogy az állomány 70 százalékának azonnal bevethetőnek kell lennie, ha a helyzet úgy kívánja. Nem ritka, hogy az, aki délelőtt egy állami ünnepségen huszárként veszi fel a szolgálatot, az délután rendőrként biztosít egy labdarugó mérkőzésen. Ezt csak egy olyan állománnyal lehetséges megcsinálni, akik között szinte soha nincs beteg. Ez csak így tud működni. Szerencsére nálunk mindenki elhivatott e tekintetben, nagyon jó a morál, sőt, ha van egy-két kiemelt esemény, például október 23-a vagy egy Nemzeti Vágta, akkor „morgás van”, ha valaki esetleg kimarad belőle.
B. A.: A lovak beszerzése hogyan történik?
M. R.: Régen ez úgy történt, a 60-as évektől 1993-ig, hogy egy bizottság járta az országot, és magántenyésztőktől vásároltak lovakat. Ezt akkor könnyen megtehették, mivel a beszerzési eljárások még nem voltak ilyen szigorúak. Ma már ez az út a 6-8 hónapos közbeszerzési jogi aktusnak köszönhetően nem járható. De maradjunk még ’93-nál. Ekkor a rendőrségnek saját ménese volt Somogysárdon. Ez állami tulajdon volt, ahol nem kifejezetten rendőrlovakat, hanem inkább sportlovakat, illetve lósportra alkalmas lovakat tenyésztettek. Érdekességként meg kell jegyeznem, hogy ekkor még a rendőrség és a határőrség állományában 440 ló állt szolgálatban, szemben 2007-tel, amikor már csak 60. Egy ilyen alacsony létszám mellett már nem indokolt egy amúgy is veszteséges ménes fenntartása, így ez az utánpótlásvonal kikopott a lehetőségek fegyvertárából. Dél-Koreában még mindig szolgál olyan ló, amelyik somogysárdi nevelésből származik, ami már akkor előrevetítette rendőrlovak exportjának gondolatát, de erről majd később.
A saját ménes egyébként azért volt jó, mert ha valamilyen oknál fogva egy ló nem volt alkalmas szolgálatra, akkor egyszerűen visszavitték, és becserélték egy másikra. Persze ez előnyökkel és hátrányokkal is járt. Az előnye az volt, hogy az istállókban csak hadra fogható lovakat tartottak, a hátrányt pedig az jelentette, hogy nagyobb volt a lóállomány amortizációja. 2007-től 2012-ig nem történt lóbeszerzés, így aztán elkezdett öregedni az állomány, és 18-20 évesen nyugdíjazni kellett a lovainkat.
Egyébként 1993-ig szinte minden megyében létezett lovas rendőri szolgálat. Mivel azonban ez egy nagyon drága része volt – és még ma is az – a rendőrségi költségvetésnek, ezért ezeket az elsők között szüntették meg, amikor pénzügyi gondok jelentkeztek az állami szektorban. Mára rajtunk kívül Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyében vannak lovas rendőrök. Az utóbbi idők nagy eredménye, hogy Zala megyében is fejlesztik ezt a vonalat, és Veszprémben is van egy nagyon kicsi ilyen szolgálat. Jelenleg három fő áll lovaskiképzés alatt, hiszen nemcsak közterületi szolgálatot látunk el, hanem a lovakat és a lovas rendőröket is itt képezzük ki. A 2012–2013-as év vízválasztó volt a szolgálat történetében, hiszen az elöregedő állomány utánpótlásáról kellett dönteni. A beszerzést egy ötfős bizottság végezte az akkori vezetővel, rajta kívül még két, a lovak kiképzésért felelős szakemberrel, az alosztály állományában dolgozó állatorvossal és patkolókováccsal.
B. A.: Nem hozzáértőként is gondolom, hogy a rendőrlovaknak különleges kritériumoknak kell megfelelniük. Mennyivel másabb, vagy egyáltalán másabb-e ma a kiválasztásuk, mint akkor, amikor megvolt még a ménes.
M. R.: A somogysárdi ménesnél ugyan létezett egy erős tenyésztési vonal, viszont az ottani lovaknak volt egy hátrányuk, mégpedig az átlagosnál gyengébb pataszerkezet. Ezért különféle pataerősítőt kellett számukra biztosítani, hogy elbírják a mindennapos városi terhelést, ahol legtöbbször aszfalton kellett szolgálatot teljesíteniük. A rendőrlovak elé támasztott követelményszint nem változott. Azt szeretjük, ha a lovaink marmagassága minimum 172 centiméter, ez tulajdonképpen az első szűrő a kiválasztásnál. Emellett fontos, hogy a lónak jó legyen a tömegessége, és a csontszerkezete, hogy jól lehessen rá izmot építeni. Alapvetően pedig a military szakágra jellemző anatómiai elvárásokat támasztjuk a lovainkkal szemben. Ezeken kívül én a viselkedését vizsgálom a lónak, amiben olyan szempontokat veszek figyelembe, hogy mennyire érdeklődő az ember iránt, mennyire bátor, és hogy reagál az új ingerekre. Kíváncsi, vagy pedig egyből menekülő típus-e. A ló nem lehet rosszindulatú, és nem menekülhet úgy, hogy rúg vagy ágaskodik, illetve ha olyan élethelyzetbe kerül, hogy menekülni akar, akkor ezt előre- vagy oldalkitöréssel teszi. Ez utóbbi egy belvárosi forgalomban okozhat nagyobb problémát, ezért azokat a lovakat, akiknek ilyen a természetük, kizárjuk, ugyanis ezt a tulajdonságát a ló az élete végéig megtartja.
B. A.: Ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg, hogy állományon belül hogyan választják ki, hogy ki melyik lóval dolgozik?
M. R.: Tulajdonképpen ez egyfajta kémia, ami vagy kialakul ló és lovasa között, vagy nem. Ha működik, akkor jól együtt tudnak dolgozni, ha nem, akkor más párosítást kell keresni.
B. A.: A beszerzésnél tartottunk, és említette, hogy megváltozott feltételek miatt jelentősen beszűkültek a lehetőségek. Mi lett a megoldás?
M. R.: Végül is a mezőhegyesi ménes mellett döntöttünk. Azért Mezőhegyes, és azért állami ménes, mert egyedül ők vállaltak cseregaranciát. Ugyanis a leggondosabb kiválasztás mellett sem tudunk minden élethelyzetet produkálni. Így, ha a lóról kiképzés közben kiderül, hogy idegrendszerileg alkalmatlan a feladatra, mert nem bírja mondjuk a belvárosi forgalmat, akkor van módunk kicserélni.
B. A.: Egyébként miért pont a nóniusz lett kiemelve a magyar lófajták közül?
M. R.: Egyfelől ez a lófajta a legalkalmasabb arra, amire mi alkalmazni akarjuk. Másfelől, és ez egy történelmi tény, a második világháború alatt és után ez a lófajta volt az, amit a legkevésbé „loptak szét”, akár keletről, akár nyugatról beszélünk. A háború után nyugatra menekítették a lipicai és a gidrán tenyészállatállomány jelentős részét, ami maradt, azt meg az oroszok vitték.
A gidrán ló volt a magyar huszárság tiszti hátasa, és elméletileg a magyar lófajták közül a legjobb hátasló. Sajnálatos módon azonban a génállományának a 90 százalékát már elvesztette. Ebből kifolyólag teljes mértékben már nem hordozza azokat a tulajdonságokat, amiket mondjuk 150 évvel ezelőtt, ami pedig egy fontos szempont.
A nóniuszok mezőgazdasági fogathámos lovak voltak, és alapvetően hobbicélra, versenyzési céllal nem tenyésztették, így sem a kelet, sem pedig a nyugat nem látott benne fantáziát. Egyedül a román hadsereg vitte el a nóniuszokat, így a második legnagyobb tenyészet ott található.
B. A.: Átlagosan mennyibe kerül egy ilyen ló?
M. R.: Viszonylag egyszerű szabály mentén tudunk vásárolni, ugyanis a lovak árát az előző év átlagára szabja meg. Tehát 2019-ben a 2018-as átlagáron tudjuk a lovakat megvenni. Egyébként az ár meglepően kedvező. A nóniuszokat nettó 600-660, a sportlovakat, amelyeknél egyedi árszabást alkalmaznak, nettó 800–950 ezer forintért tudjuk megvenni. Azt azért tudni kell, hogy egy ló felnevelése sokkal többe kerül, de az értékét alapjában véve mégsem ez határozza meg, hanem az, hogy a végén mennyiért veszik meg.
Amikor mi annak idején 2013-ban ebbe a programba belefogtunk, akkor egy nóniusz ára 400 ezer forint körül mozgott. Jelenleg mi most a veszteségcsökkentés stádiumában vagyunk, és hosszú távon az a cél, hogy a csökkenő veszteségből nyereségesek legyünk. Egyébként Európában egyetlenegy állami ménesről tudunk, ami profitot termel: a piberi ménes hátországát maga mögött tudó bécsi spanyol lovasiskola. Ma Magyarországon egyetlen történelmi lófajtát sem lehetne fenntartani állami segítség nélkül.
Mi optimistán tekintünk a rendőrlóexport felé. A lófajtánk ára évről évre növekszik, ami azt igazolja, hogy jó úton haladunk. Azt gondolom, hogy az elkövetkezendő két évtizedben egy nagyon következetes tenyésztési metodika és piacépítés mellett ki tudjuk majd elégíteni az igényeket, és a mérleg ennek hatására pozitív irányba billen majd.
Az agrárminisztérium szerint ezeket a lovakat legalább 4 millió forintért kellene a rendőrlóexportban értékesíteni. Egyetlenegy nóniusz talált gazdára az elmúlt időszakban, amit az átlagosnál magasabb összegért tudtak értékesíteni, azt a lovat 6500 euróért adták el. Összehasonlításként jegyzem csak meg, hogy a belga rendőrség átlagosan 3500 euróért vásárol jelenleg rendőrlovakat Magyarországról.
Mi a piacépítés folyamatánál tartunk, egy olyan lófajtát képviselünk, amit Magyarországon tenyésztenek, történelmi és egyben nemzeti kincs. A nóniuszokat a világon nem, vagy csak nagyon kevesen ismerik. Minket olyan piaci szereplők, vásárlók keresnek meg, akik a nagy értékű, túlnemesített lovakat már nem tudják rendőri munkára hasznosítani. Mert rájöttek, hogy ezeknek a lovaknak már olyan aktív az idegrendszerük, és olyan többletképességeik vannak, amelyek a rendőri munkában gondot okoznak.
Hogy lássuk, miről is van szó: A belga királynak évente van egy olyan rendezvénye, ahol hét órán keresztül fogadja a különböző diplomáciai testületeket, és a lónak hét órán keresztül egy helyben kell állnia. Ezt egy nyugat-európai sportló idegrendszerileg nem igazán tudja elviselni, mert hiperaktív.
B. A.: Mi mennyire tudunk ezen a piacon releváns szereplők lenni?
M. R.: Vannak kecsegtető eredményeink. Már sok esetben ott tartunk, hogy létrejött egy második értékesítési vonal is, amikor valahol valakik már látták a lovainkat. Így kerültünk kapcsolatba tulajdonképpen a belga rendőrséggel is, akik a cseheknél találkoztak először nóniuszokkal. Már náluk is vannak lovaink, amiket másfél évvel korábban tudtak hadrendbe állítani, mint a saját vagy a holland tenyésztésű sportlovaikat.
Azért mindenképpen a realitás talaján kell kezelni egyelőre ezt a dolgot. Van egy kevéssé ismert lófajtánk, és úgy öt évtizedes tenyésztési elmaradásunk. Tagadni lehet, de ettől még így van. Azt a sportteljesítményt, amit ma a belga, holland, német lótenyésztés tud produkálni, csak tudatos, legalább 20-25 éves lótenyésztéssel lehet behozni.
Talán széles körben kevéssé ismert, de az első világháborúban két és fél millió magyar ló pusztult el, és ez csak a kimúlt lovak száma. Még a második világháború után is hozzávetőleg 800 ezer ló élt idehaza. Ehhez képest ma Magyarországon körülbelül 86 ezer ló van. Mondhatnánk, hogy a csökkenés egyfajta tendencia, de ez csak féligazság lenne, hiszen Lengyelországban ma is közel két és fél millió van, Belgiumban pedig – ahogy viccesen mondják – több ló van, mint lakos.
Úgy gondolom, hogy ma annak a lófajtának és tenyésztésnek van jövője, ami a sportban tud eredményt felmutatni. A magyar lósport legutóbb a londoni olimpián tudott öttusában bronzéremet szerezni, pedig nagyon kellenének az eredmények ahhoz, hogy a lótenyésztésnek további lendületet adjanak.
Idehaza kicsi a keresztmetszet, kicsi a felvásárlópiac és annak az ereje. A lovaglás mindig is a gazdagok sportja volt. A ló nem szereti a „szegényszagot”, a lovaglás mindig is az arisztokrácia kiváltsága volt, és soha nem lesz tömegsport. Németországban azért lovagol tíz gyerekből nyolc, mert ott a társadalmi, gazdasági szint magasabb. Mi ezt nem tudjuk megtenni, és sokkal szűkebb társadalmi réteg engedheti meg magának, hogy hobbicélra lovat tartson, vagy hogy sportteljesítményre lovat, lovast neveljen.
Elég csak a Kincsemre, vagy az Imperialra, vagy az Overdose-ra gondolni. A jószemű és tapasztalt tenyésztők elmondják, hogy nagyjából minden háromezredik csikó tehetséges. És ez még nem a jéghegy csúcsa, hiszen ebből a háromezerből azt az egyet ki kell tudni választani, észre kell venni. Csak az arányosítás végett érdemes megjegyezni, hogy például Mezőhegyesen évente körülbelül hatvan ló születik, ami azt jelenti, hogy nekünk ötvenévente van lehetőségünk egy ilyen tehetséges ló felfedezésére.
A mi munkánk célja a tenyésztésben és az üzletpolitikában az, hogy ennek a lófajtának egy olyan piaci igényt teremtsünk, ami képes arra, hogy később gazdaságilag rentábilis, azaz nyereséges üzletággá fejlődjön.
B. A.: Ön hogyan látja ma ezt a piacot?
M. R.: Jelenleg a lófajták közül kettő az, amelyikben a jegytelen fekete szín található meg tömegével, az egyik a nóniusz, a másik a holland fríz. Ez utóbbi rendkívül népszerű a hobbisportban és a díjlovaglásban. Ezt a nők kedvencének is számító lófajtát bizonyos országokban rendőri célokra is veszik. Kétségtelen, a nagy sörényével impozáns és elegáns látvány nyújt.
Megjegyzendő az is, hogy például az arab társadalmakban a fekete lovak bizonyos respekttel bírnak. Az izraeli rendőrség például kizárólag fekete lovakkal dolgozik, ami egyfajta optikai ráhatást is jelent adott bevetések esetében.
A mindennapokhoz visszatérve: ma egy rendőri célú fríz ló ára négy a nóniuszéhoz képest, viszont a terhelhetősége csak negyede a mi lófajtánknak. Ha sikerül elérnünk, hogy a holland rendőrség is Mezőhegyesről vásároljon lovakat – amire jó esélyünk van –, akkor az egy páratlan referencia lesz, és reményeink szerint elgondolkoztathatja majd más ország rendőrségeit is, akik eddig például csak Hollandiából szerezték be lovaikat. Az ár-érték arányról nem is beszélve.
A fríz lovat ma rendőri célra 14-16 ezer euróért vásárolják, és kevesebbet tud, mint a nóniusz, aminek az ára ma jelenleg átlagosan 3200–3500 euró.
B. A.: Most már hosszú percek óta csak üzletről beszélgetünk, ami túlmutat a napi feladatokon, miközben a lovas rendőrség vezetőjének az irodájában ülünk. Hogyan tud ez az egész úgy kerek lenni, hogy azt ne lehessen félreérteni?
M. R.: Mi az országnak, a nemzetnek az egyetlen hivatásos lovas szolgálati egysége vagyunk. Ez nagyon komoly felelősség. A gondolatvilágunk mögött az áll, hogy az emberek büszkék legyenek a lovas szolgálatukra, és ha ránk néznek, akkor pozitív gondolatok jussanak az eszükbe. De mindeközben az is megjelenjen a sorok között, hogy mi próbálunk tenni a magyar lóért, hiszen erre a lehetőségünk megvan, és ha megvan a lehetőségünk, akkor pedig kötelességünk is ezzel élni.
Hogy megláttuk ebben az üzleti lehetőséget, ezt az élet hozta, hiszen nemcsak nálunk, hanem még nagyon sok országban gondot okoz a lóutánpótlás. A túltenyészett és túlnemesített lovak nehézségeket okoznak a rendőri munkában, ezért aztán sokak keresik a megoldást jelentő ló fajtát.
B. A.: A felsővezetők, elöljárók mennyire támogatják ezt a dolgot?
M. R.: Én itt a Készenléti Rendőrségnél azt tapasztaltam, hogy ha van egy jó ötlet, amit kellő módon alá tud az ember támasztani szakmailag, akkor szinte mindig megadják a lehetőséget. Ez egészen addig működik, amíg a munka a felvázolt ötlet mentén halad. Minden más esetben megálljt mondanak, teljesen jogosan.
Nekem egyetlen és nagyon fontos érvem van, amibe idáig senki nem akart és tudott belekötni, mégpedig az, hogy ezzel a tevékenységgel mi milyen kárt okozhatnánk? Ugyanis a projekt csak előnyökkel járhat, ha nem is közvetlenül a rendőrségnek, de a magyar lovaséletnek, egy magyar lófajtának és ezen keresztül a magyar embereknek mindenképpen.
De kötelességünknek is érzem azt, hogy a magyar lovat, a magyar lótenyésztést képviseljük, és visszahelyezzük nemzetközi porondon arra a szintre, ahová történelmileg tartozik. A századelőn nagyon sok kiállításon magyar lovak nyertek. És ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert a magyar lótenyésztésben van egy olyan érték, ami már nem található meg a nyugat-európai lótenyésztésben. Ugyanis ők túl gyorsan akartak haladni. Sok esetben feladták azokat a tenyésztési alapelveket, amire ma azt mondjuk, hogy konzervatívak. A mi lemaradásunk ürömében az az öröm, hogy idehaza nem követtük azokat a túl modern szemléleteket, amelyek csak a teljesítményfokozást tűzték ki célul.
Nálunk a nóniuszban van egy olyan genetikai érték, ami az 1800-es éveknek megfelelő. Mindemellett egy olyan lóról beszélünk, amelyik egyszerűen és sokrétűen alkalmazható és hasznosítható. A nóniuszok kettős célra alkalmasak: fogat- és hátaslovak – és az egytelen lófajta Európában, amelyiket kifejezetten harctéri körülményekre célirányosan tenyésztettek. Igénytelen a takarmányokkal szemben, a rossz minőségűt is megeszi anélkül, hogy abból bármiféle állatorvosi probléma lenne.
Összeségében kijelenthető, hogy a fajta nagyon költséghatékonyan tartható, ami a világ minden rendőrsége számára egy nagyon komoly indok, hiszen ezek a testületek szabott költségvetésből gazdálkodnak.
B. A.: Az sem kevés, amit idáig elmesélt, de azt elárulhatom az olvasóinknak, hogy ennél sokkal több szakmai dologról is esett szó. Honnan ez a lexikális tudás?
M. R.: Az irodám termetes szekrényében van a tudásunk fizikailag. (Nevet.) De rengeteget kell célirányosan hozzáolvasni még ezekhez. Ugyanis a munkám során nagyon sok területről érkeznek hozzám kérdések, amelyekre tudni kell válaszolni. A magyar lovas rendőri munka mellett a magyar lovas katonai történelmet, a magyar lótenyésztés történelmét egyszerűen tudni kell. Ez tulajdonképpen a beosztásomhoz tartozó követelmény is a jogszabályi ismeretek mellett.
Oktatóként azt vallom, hogy az elméletnek és a gyakorlatnak mindig egyensúlyban kell lennie, ugyanis egyik sincsen a másik nélkül. Példának okáért a nyelvtanulást szoktam felhozni. Az angol nyelv alapfokú elsajátításához hozzávetőleg 600 munkaóra szükséges, és az alapfokú lovaglás elsajátításához is közel ennyi. Egy középfokú nyelvvizsgához 2000 munkaóra szükséges, és a lovas rendőrnek is ennyi szükségeltetik ahhoz, hogy mindenféle feladatra alkalmas legyen.
B. A.: Család?
M. R.: Egyelőre az itt van az istállóban. (Nevet.) De komolyra fordítva: azt látni kell, hogy a napi feladatok mellett csakúgy, mint az üzleti életben, a napi nyolc órával nem lehet üzletet, karriert építeni. Az elmúlt öt évben a rendőrlóexportba nettó 2500 munkaórát invesztáltunk a kollégáimmal a munkaidőn felül. Ez pedig rengeteg szabadidejét elviszi az embernek, ami jelenleg egy elég korlátozó szempont egyéb más tekintetben, így a magánéletben is.
