Ma már nem kell senkit benzingőzzel megfertőzni ahhoz, hogy ismerje Szalay Balázs nevét. A sivatagi pilótának a Dakar rali hozta meg az ismertséget, de nevéhez és cégéhez mostanság már számos egyéb tevékenység is társul a vendéglátástól kezdve a Hungaroring Classicon át a legelképesztőbb vállalkozások menedzseléséig. Szóval mi van még a dűnéken túl? Erről beszélgettünk az üzletemberrel.
Balázzsal nem könnyű időpontot egyeztetni. Interjúnkat még tavaly karácsony előtt egyeztettük, de sokszor ami biztosnak látszik, az sem biztos, és ha már az, akkor is várni kell rá, mert egymást érik a megbeszélései. De érdemes volt kivárni, mert sztorikból és anekdotákból akadt bőven. Egyébként az egész beszélgetés alatt az volt az érzésem, hogy Szalay Balázs életét a kalandvágy vezérelte, amiből aztán mindig kisült valami. Számtalanszor húzott tizenkilencre lapot a szó valós és átvitt értelmében is. De ahogy mondani szokták: jó játékoshoz pártol a szerencse. Ma több lábon álló vállalkozó. Életében az autóversenyzés és a Dakar ugyan ma már csak egy szelet, de ezt semmiképpen nem hagyná abba.
Azt gondolhatnánk – és gondoltam én is –, hogy aki ennyire szereti az autósportot, az autókat, az már anyatej helyett is a benzingőzt szívta magába, karrierje pedig a versenypálya mellől indul. De ez egyáltalán nem így történt; csaknem harmincévesen bújt először tűzálló overallba. Szóval egy rendhagyó életút következik, ami őrületes vargabetűk sorozatán keresztül jut el a sivatagig, egészen pontosan a terepraliig, ami aztán mindennek az alapja lett a későbbiekben.
Barna András (B.A.): Ha valaki utánad olvas az interneten, akkor számolatlanul sok cikket talál a versenyzői pályafutásodról, arról viszont alig esik szó, hogy milyen út vezetett idáig. Az életrajzod szerint harminc voltál, amikor beiratkoztál egy versenyzőiskolába, 1996-ban pedig nekivágtál életed első sivatagi versenyének. Hogy stílszerű legyek: mennyire volt rögös az út Dunaújvárostól a Dakarig?
Szalay Balázs (SZ.B.): Gyerekkoromban kajakoztam, majd tizennégy évesen elkerültem Pécsre egy nagyon jó kajakos mellé. Ennek okán itt végeztem el a középiskolát, és azt is megtanultam, hogyan kell pénzt keresni. (Nevet.) Mohácsról kishatárátlépővel már át lehetett menni Jugoszláviába. Általában szombaton délig edzettünk, utána felültünk a buszra, a hátizsákunkban vittük a diót és a kávét. Ezt kint eladtuk, a kapott pénzen pedig bevásároltunk az Adidas-boltban, cipőt, rövidnadrágot. Ha éppen nem ezt hoztuk a hátizsákban, akkor pedig alma- vagy Fa szappant, ugyanis ez a kettő akkoriban nagy sláger volt, bármennyit el lehetett belőle adni. A biznisz annyira jól ment, hogy tizennyolc évesen meg tudtam venni az első Moszkvicsomat. Ez tette rá a négy évre a koronát.
B.A.: Középiskola után merrefelé vetted az irányt?
SZ.B.: A sportot folytattam tovább, de már Budapesten, miután felvettek a Kandó Kálmán egyetem villamosmérnöki szakára, ahol komputerhardvert tanultam. Persze ez még a számítógépek hőskora volt,ekkor mi még BETA nyelven írt kis kártyákat lyukasztgattunk, így írtuk a programokat. Ez igen messze esik a mostani programozástól. Közben autóról motorra váltottam, egy Kawasakira. De a diploma megszerzése után eladtam, és pénzből irány Alaszka!
B.A.: Egy reggel így ébredtél, hogy neked menned kell? A filmsorozat után szabadon: miért éppen Alaszka?
Sz.B.: Hát ez is egy hosszabb történet. (Nevet.) Volt néhány német barátom, akikkel együtt laktam az egyetemi éveim alatt. Ők egyébként a SOTE-re jártak, és elég nagy társaságuk volt, értelemszerűen elsősorban honfitársak, de akadt köztük egy amerikai lány is. Sokat voltam velük együtt. Később ez az amerikai lány adta nekem a meghívólevelet.
B.A.: Te akkor már beszéltél angolul vagy németül?
SZ.B.: Én akkor még egy szót sem beszéltem angolul. És németül is csak azért értettem valamilyen szinten, mert ez a két srác, akikkel együtt laktam, állandóan németül beszélt, és így ragadt rám valamennyi.
B.A. Még mindig nem értem, hogy került a képbe pont Alaszka.
SZ.B.:Az említett két szobatárs barátommal ültem egy müncheni kocsmában,és a társaságunkban az egyik lány arról beszélt, hogy a korábbi barátja Alaszkában dolgozott egy halfeldolgozóban, nyolcdolláros órabérért. Ez a gondolat úgy megragadt bennem, hogy én már akkor Alaszkában éreztem magam. (Nevet.)
B.A.: Mondhatni, kivitt a lendület? Nem gondoltad, hogy ez így túlságosan kockázatos?
SZ.B.: Nem nagyon gondolkodtam. Aztán kiderült, hogy itt munkát találni csak kihalásos alapon lehet,egyébként nincsen lehetőség,mivel aki szezonban ott dolgozik, az minden évben visszamegy újra és újra, ugyanis három hónap alatt megkeresi az éves jövedelmét. De mázlim volt: amikor a hajósoknál kerestem munkát, épp akkor vitt el valakit a mentő a szomszéd cégtől, mert levágta valamilyen gép az egyik ujját. Erre mondták nekem a hajósok nevetve: menjek oda, mert ott most tuti van üresedés. Úgy is lett, odamentem, és fel is vettek. Kissé morbid a sztori, de így történt. Egyébként annyit tudtam angolul, hogy: „I need job.” Ezt mondtam mindenhol. Mindig „No” volt a válasz, ezen az egy helyen mondták, hogy: „Yes”. Még aznap este beköltöztem a hajóra.
B.A.: Hadd kérdezzem meg: a kalandvágy hajtott, vagy a jobb fizetés?
Sz.B.: Ez is, az is. Én azt láttam, hogy itthon elég nehéz érvényesülni. A szüleim mérnökemberek. Az édesapám vegyészmérnök és egy papírgyárat vezetett, édesanyám pedig építészmérnök volt. Mégis egy nap alatt kétszer annyit kerestem, mint édesanyám egy hónap alatt.
B.A.: És tényleg nyolcdolláros órabért kaptál?
Sz.B.: Nem, többet. De én nem is halgyárba mentem. Oda ugyanis nem vettek fel, mert nem volt semmilyen papírom. A halászhajón viszont nem kérdeztek semmit. Egyébként kétszer is elkapott a parti őrség,ezek ugyanis sokszor odaállnak a hajó mellé. Papírok híján egyik alkalommal hatvan, a másik alkalommal százhúsz dollárra büntettek. És erősen javasolták, hogy egy ideig ne fogjam meg a rákketrecet.(Nevet.) De talán akkor még – 1988-ban – nem vették ezt annyira komolyan. A hajón elég jól ment a szekér, tudtam utazgatni a kontinensen, majd jött Las Vegas. És minden elment!
B.A.: Ezt nem mondod? Mindent elbuktál?
Sz.B.: El. Nagyságrendileg édesanyám négyévi fizetését. Pedig minden jól indult…
B.A.: Ez mindig így szokott lenni…
Sz.B.:…nyertem hatszáz dollárt. Boldog voltam. Tulajdonképpen már haza is mentem a kaszinóból, de az agyam állandóan járt, nem tudtam elaludni. Spekuláltam, hogy ha egy kicsivel többet felteszek, akkor ebből lehet akár kétezer is. Kikeltem az ágyból, és visszamentem. Egész éjszaka játszottam, a végére minden elment. Egy életre megtanultam, hogy a kaszinó mire való.
B.A.: Cudar lehetett a másnap…Mi történt ezután?
Sz.B: Egy gumiszerelőnél dolgoztam egy hétig. Itt kerestem annyi pénzt, hogy vissza tudtam menni a halászokhoz. Pontosabban nem vissza, hanem Oregonba, mert Alaszkából a halászok lemennek a szezon végén ide, és itt folytatják a munkát. Megjelentem náluk, és mondtam, hogy akkor én újból felvenném a munkát. Két hónapig dolgoztam, és utána hazajöttem.
Valahogy egyébként így indult el az üzleti életem, ugyanis nagy tervekkel jöttem haza. Az történt, hogy a lány, akinek a révén kikerültem, és aki a meghívólevelet is adta, várt engem a reptéren kiérkezésemkor Los Angelesben. Innen indultam tovább Alaszkába, de még mielőtt felültem volna a repülőre, néhány napot nála töltöttem. Egy kabrió Cadillac Eldoradója volt, ami azonnal levett a lábamról. Minden tiszta Amerika volt körülöttem. (Nevet.) Ráadásul amikor megérkeztünk hozzájuk, megnyomta a kocsiban a távirányító gombját, kinyílt a garázskapu, amit tátott szájjal néztem akkor. Ez annyira hatott rám, hogy egész kinti tartózkodásom alatt ezen járt az agyam.
B.A.: Mármint a távirányítós kapun?
SZ.B.: Igen. Amikor hazajöttem, akkor a műszaki egyetemről két mérnökkel, egy gépésszel és egy villamosmérnökkel megcsináltattam az elektromos kaput. És elkezdtem elektromos kapukat szerelni idehaza. Nagyon szépen el is indult az üzlet, a mai napig is jól működik ez a cég.
B.A.: Az életed hogy közeledik az autósport felé, vagy inkább mikor?
SZ.B.: Ez a dolog is távolabbról indul. Talán kevesen emlékeznek rá, de a hetvenes években a dunaújvárosi főtéren, a Vasmű téren gokartversenyeket rendeztek,olyan nevekkel, mint Niki Lauda vagy Emerson Fittipaldi. Egy ilyen verseny után Niki Lauda adott nekem egy elszakadt gokartláncot, amit évtizedeken át őriztem, aztán egy költözés alkalmával valahogy elkallódott.
Később, amikor személyesen is találkoztam Niki Laudával, elmeséltem neki ezt a dolgot. Nem gondoltam volna, de emlékezett a dunaújvárosi versenyekre. Ezek egyébként meglepő módon pénzdíjas versenyek voltak, amit augusztus 20-án rendeztek meg általában.
Szóval 1994-ben ültem a tévé előtt, és néztem a Forma–1-et, Niki Laudát, és akkor egy újabb ötletem támadt, mégpedig az, hogy nekem autóversenyzőnek kell lennem.(Nevet.) Annyira belelkesedtem, hogy állandóan ezen járt az eszem. Nyilván a gokart vagy pláne a Forma–1 nem jöhetett szóba, de tovább kerestem a lehetőségeket. Halványan emlékeztem a Dakarokra, gondoltam,ehhez még korban is jó vagyok. (Nevet.) És akkor megszületett az elhatározás: elindulok a Dakaron.
B.A.: Hogy álltál neki?
Sz.B.: Amikor Amerikában kirándulgattam, akkor nagyon sokat autóztam. Egy ilyen kirándulás alkalmával Texasban megismerkedtem Frank Papp-pal, aki versenyautókat, pályaautókat épített.
B.A.: Ő magyar volt?
Sz.B.: Igen, erdélyi magyar, de gyakorlatilag már kicsi gyerekkora óta kint élt.
B.A.: Szóval megkerested?
SZ.B.: Igen. 1994-ben felhívtam, és azt mondtam neki, Frank, építsünk egy dakaros autót. Először ki akart farolni a dologból, mondván, ő pályaautókat épít, és nem ért ehhez. Szóval nagyon nem állt kötélnek. A vége az lett, hogy elhívtam Magyarországra szilveszterezni, és egy gyenge borgőzös pillanatában aláírattam vele egy papírt, hogy ő indul velem a Dakaron. (Nevet.)
B.A.: Akartam is kérdezni, hogy miért pont Chevrolet lett az autó, de most már értem.
Sz.B.: Az egész nagyjából úgy kezdődött, hogy kimentünk februárban Amerikába, és kibéreltünk mindenféle autót, Fordot, Chevyt, GMC-t, Isuzut, Hondát,és kipróbáltuk őket mindenféle terepen. Hogy őszinte legyek, a Chevy sem volt jó, de ez volt a legolcsóbb, és gondoltuk, hogy úgyis át kell építeni, ezért nem érdemes sok pénzt adni egy autóért. Ezzel szemben az történt, hogy hozzá sem nyúltunk (megmaradt utcai autónak),de építettünk egy vázat, és felöltöztettük teljesen műanyag elemekkel. Így is mire készen lett, nyomott vagy 3,5-3,6 tonnát, úgyhogy először nem is akartak engedni, csak kamion kategóriában, mert átlépte a súlyhatárt. Elkezdtünk kipakolni belőle. Volt benne egy csomó szabálytalan dolog is, például marmonkanna, amit tiltottak már akkor is.
Szóval most már bevallható, hogy annyira amatőrök voltunk, hogy annál már aligha volt lejjebb. De 1996-ra mégis csak elkészült valahogy az autó, elindultunk a Dakaron. Tulajdonképpen innen datálódik a sivatagi és a küzdés iránti szerelem. Ott született egy életre szóló döntés, hogy minket a sivatag nem fog legyőzni.
B.A.: Amikor az ember autóversenyzésre adja a fejét, akkor valljuk be, valamilyen módon feszegeti a maga határait, miközben tisztában van a saját képességeivel. Nálad ez hogyan volt?
SZ.B: Néhány versenyzőiskolában megfordultam, de egyébként a Dakar volt az első autóverseny, amin elindultam.
B.A.: Az iskolák mennyit adtak vagy adhattak?
SZ.B.: Jó volt. Megtanították, hogyan kell fékezni, gázt adni, hogy ne essen ki az autó az egyensúlyból. Én voltam Imolában, Monzában. Egyébként terepralis iskola nincsen, kerestem, de akkoriban ilyet nem találtam.
B.A.: Nézve a pályádat, az első időszak igen keserves volt,nehezen jöttek a sikerek.
Sz.B.: Nem voltak könnyű évek, megküzdöttünk érte. Ettől lett jó.
B.A.: Ez a sport régen sem volt olcsó. Az anyagi hátterét hogyan tudtad biztosítani?
Sz.B.:Kezdetben a kapus cégemből finanszíroztuk a dolgot, utána pedig egy sportvállalkozássá alakult az egész. Elkezdtünk szolgáltatni, ma pedig már önfenntartó. De egyébként mindig annyit költünk erre, amennyit a szponzori támogatás enged. Próbáltuk átlépni a saját árnyékunkat, és gyári csapattá előlépni, de nem sikerült. A dolog mindig ott dőlt meg, hogy nem találtunk olyan német versenyzőt, aki mindenki számára elfogadható pilóta lett volna.
B.A.: Említetted, hogy sportvállalkozássá alakult, fejlődött ez az egész. Egykor,tizen-egynéhány évvel ezelőtt is már tudatos volt az, hogy ebbe az irányba indulsz, vagy akkor még csak egy látens megérzés volt, ami aztán később nőtte ki magát?
Sz.B.: 2008-ban elmaradt a Dakar, és ráadásul az egész autópiac is egy kicsit megroppant. Ezek után 2009–2010-ben tudatosult bennünk az, hogy mi tulajdonképpen mivel is foglalkozunk. Szolgáltatunk, és a vállalkozás lassan egy vállalattá nőtte ki magát. Azt gondolom, hogy ettől kezdve csináltuk sokkal profibban a dolgainkat.
B.A.: Nyilván te vagy az arca ennek a cégnek, de kik segítenek még a háttérben?
SZ.B.: Eléggé állandó a csapat. Itt a sportmarketing cégben csaknem húsz kollégám dolgozik. És azt kell mondanom, hogy a Dakar alighanem a legkisebb szelet a tevékenységünkben. Ma már sokkal nagyobb volumenű dolgokat szervez az ügynökségünk. De az tény, hogy a Dakaron nőttünk fel, ezen tanultunk meg másként gondolkozni is. Mert amikor nem volt Dakar, akkor mindenki csak üldögélt. Ekkor kezdtem erősen tűnődni azon, hogy kellene még valamit csinálni, mert ez így nem lesz jó. Először csak az autósporttal kapcsolatos dolgokat csináltunk. Aztán jött a windsurf, a strandröplabda, az úszás, az öttusa, a hegymászás, a Déli-sark.
B.A.: De ezek a dolgok hogy jönnek?
SZ.B.: Azt kell mondanom, hogy ma már maguktól jönnek. Nem hiszed el, de mindennap bekopogtat hozzánk valaki vagy valamilyen ötlet.
B.A.: Hová lehet nőni vagy fejlődni?
SZ.B.: Van hová, hiszen vannak olyan ügynökségek a világban, mint például az ASO, amelyik a Tour de France-ot és a Dakart is szervezi. De Amerikában is vannak hasonló óriási sportmarketingcégek. Tehát vannak távlatok, arról nem beszélve, hogy azért mi még nagyon gyerekcipőben járunk ezekhez képest. Én optimista vagyok, és úgy gondolom, hogy ki lehet lépni akár a nemzetközi piacra is. Már most is vannak olyan televíziós műsoraink, amiket külföldre adunk el.
B.A.: Te azért nemcsak egy lábon állsz, ezt már előrebocsátottad a kapus cég kapcsán, de vannak érdekeltségeid a vendéglátásban is.
SZ.B.: Igen, ez a vonal is prosperál. A Lancelot és a Champs mellett most épül a Champs kettő Balatonaligán a Club Aligában.
B.A.: Mennyire tud az ember semleges maradni politikai értelemben?
SZ.B.: Teljes egészében magáncég vagyunk, és privát szervezzük a dolgainkat. Mi semmit nem kaptunk a politikától. Én egyébként mindenkivel együtt tudok dolgozni, mégpedig azért, mert úgy gondolom, hogy a sportban, aki nem akar senkihez tartozni, az semleges tud maradni, szerintem. És ezt bármelyik regnáló kormány elismeri.
Úgy vélem, hogy a 2008-ban megszervezett CER (Central Europe Rally) rali adta a legnagyobb lökést a cégnek. Addig is csináltunk ilyeneket, de nagyon kezdő magasságokban. Ott tanultuk meg, pont az ASO-tól – amelynek egyébként én is tíz évet dolgoztam -, hogyan kell egy ilyen nagyszabású rendezvényt levezényelni, menedzselni. Hogy kell például egy olyan válságot lekezelni, mint amikor a nézők bemennek a fűre, és letapossák. De ez csak egy a millió példa közül.
B.A.: A Dakart meddig szeretnéd vagy akarod versenyzőként csinálni?
SZ.B.: Most, hogy kiderült, hogy Szaúd-Arábiából indul, és Jordániában ér véget, szinte biztos, hogy még nem szeretném abbahagyni.
B.A.: Csak azért kérdezem, mert szerintem számodra, illetve a céged számára a Dakar az egyfajta szimbólum is, ami nélkül Szalay Balázs nem lenne Szalay Balázs.
SZ.B.: Egész életemben nagyon sokat jelentett a Dakar, és ezzel együtt az off-road és a terepralizás is. Amellett viszont Alaszka is nagyon sokat jelentett, mert az egész valahol erre épült fel. Azóta szerencsére nagyon sokszor sikerült oda visszamenni. Minden évben túrát szervezek és sok-sok embert elviszek oda, és bemutatom nekik ezt a fantasztikus vidéket. A TV2-n folyamatos sorozatunk van Alaszkáról, arról, amit mi csinálunk.
B.A.: Hogyan látod a jövődet?
Sz.B.: Úgy érzem, hogy ebben a tevékenységben „nagy jövő van”. Egy olyan jó csapat állt össze az elmúlt évek alatt, akikkel egészen biztos, hogy nagyon sok szép és nagy rendezvényt tudunk még megcsinálni. Olyat például, mint a Hungaroring Classic, ami nagyon szépen kiforrta magát, esetleg egyszer a Historic Forma–1-et vagy más egyéb nagy ötleteket.
B.A.: Figyelek, mondjad!
Sz.B.: Goodwooddal is együttműködünk. (Mosolyog.) Rakonczay Gáborral is folytatjuk a projekteket, akivel egy Guinness-rekordra készülünk.
B.A.: ???
SZ.B.: Valami olyat szeretne megcsinálni, ami eddig soha senkinek nem sikerült.
B.A.: Amikor egy ilyen projekt elindul, az hogyan épül fel?
Sz.B.: Akkor leül az egész iroda, és elkezdődik az ötletelés. Kiválasztjuk azt, hogy ki fog vele foglalkozni. Lesz egy dedikált projektvezető. Ő koordinál, és ő fog össze a grafikusoktól kezdve a közösségi médián át mindenkit és mindent. Aztán leszerződünk a médiumokkal. És amikor ez összeállt, akkor kapcsolódik be az értékesítői oldal, és ők megpróbálnak további támogatókat szerezni.
B.A.: Egy ilyen Rakonczay-útnak az összerakása mennyi időt igényel?
Sz.B.: Ez a gyorsabbak közé tartozik, de így is fél év volt. Az Antarktiszra eljutni elég bonyolult dolog.
B.A.: Levezetésként beszéljünk a filmes dolgokról, nemcsak azért, mert ez egy hálás téma, hanem azért is, mert ez egyfajta rendhagyó reflektorfénybe állított. Ami immáron egy sokadik láb az életedben.
Sz.B.: 2001-ben lett készen a saját műhelyünk. Itt kezdtünk el tulajdonképpen egy versenycsapatot felépíteni. Először csak versenyautót építettünk. Pontosabban egyet, utána, amikor készen lett, lett egy másik, és később több. Most a világ számos pontján gurulnak az általunk épített autók Bulgáriától kezdve Szerbián át Bolíviáig. Aztán versenykamiont is építettünk. Ekkor jött a Die Hard-projekt Magyarországra, és akkor megtaláltak. A kérdés az volt, hogy ki tud egy olyan kamiont készíteni, ami leugrik egy hídról. Ez volt az alapfeladat. Egy Ural teherautó lett a donor, ezt alakítottuk át a koncepciónak megfelelően. Egyébként négy ilyen autót készítettünk, így kezdődött a filmes karrierünk. Ez elindított egy folyamatot. Utána jött a Mars-járó, később az Amerika Kapitány. Ez nagyon jó volt, mert amikor nem versenyeztünk, akkor kiegészítette a tevékenységünket. Innen már csak egy gondolat választott el minket attól, hogy tovább szélesítsük a műhely tevékenységét, ahol ma már veterán autókat restaurálunk.
B.A.: Hogyan lehet ennyi dolgot, tevékenységet felügyelni, kézben tartani?
SZ.B.: Mindennek van egy felelőse. A vendéglátásban vannak üzletvezetők, akik riportolnak. Nyilván látom a helyzetet, de részleteiben biztosan lehetne rajtam fogást találni.
B.A.: Mi kapcsol ki?
SZ.B.: Amit csinálok, az kikapcsol. Imádom ezt az egész dolgot a kikötőtől az étteremig, a kapus cégen át a Dakarig. Feldob ez a helyzet.
B.A.: Azért ez az életvitel nem mindennapos. Otthon hogy kezelik?
SZ.B.: A feleségemmel a tereprali kapcsán ismerkedtem meg. Ezzel tulajdonképpen meg is „vett egyfajta életvitelt”. Néha persze hangot ad ennek-annak, de mindig van egy jó válaszom, ami visszautal a kezdetekre. (Nevet.)
B.A.: Lesz, aki tovább viszi a „boltot”?
SZ.B.: Három gyerekem van. A legnagyobb fiú, ő most kint tanul San Diegóban. Benne látok rációt, de egyelőre a tanulásra koncentrál. A középső lányom más beállítottságú, a legkisebb pedig egy igazi tűzrőlpattant teremtés, akiről bármit el tudok képzelni. Egyelőre azonban ez még nem téma vasárnapi ebédeknél.
