Szerepcsere

Rendhagyó terápián voltunk dr. Almási Kittinél, akit aligha kell bemutatnunk.A népszerű lélekgyógyász hivatásának emblematikus személyisége. Közkedveltségét megannyi könyv és előadás övezi, újabban pedig már egyre növekvő népszerűséggel „vloggerkedik” is. Most egy rövid időre szerepet cserélünk, és átültetjük a „páciensi” székbe.

A rendelőjében találkozunk. A budai társasház első emeleti lakását alakították át erre a célra. Az egykor nagypolgári életről tanúskodó vintage hangulatot árasztó nappalija ma a csoportos foglalkozások helyszíne. Mi azonban nem itt, hanem egy meghittebb részben ülünk le beszélgetni, ott, ahol a klienseit egyéniben is fogadja. A kis félszobában két modern köntösbe bújtatott füles fotel kapta a főszerepet. Az egyikbe bele is huppanok, de ugyanazzal a lendülettel állok is fel, ugyanis ez pont az ő széke. Ezen az apró babonán a szabály az szabály alapon jót derülünk, és cserélünk helyet is, fotelt is.
Almási Kitti rendkívül rokonszenves, közvetlen személyiség, az embernek az az érzése, hogy 5 B-s ceruzával rajzolta az élet. Az azonban már ismeretlenül is tapintható, hogy kedves habitusát bástyák vértje veszi körül.
Ahogy mondja: alapvetően reál beállítottságú, empatikus, érzékeny alkat, aki már gyerekkorában is kiállt mások igazáért is. Utálja az igazságtalanságot, ezért gondolta azt annak idején, hogy a jogi pálya felé fordul. Mégsem az ügyvédi szakma lett a meghatározó az életében.

Barna András (B.A.): A céltudatos emberek jellemzően tűzön-vízen keresztülviszik azt, amit elhatároznak. Te a jogi pályát vetted célba, mégis egy pálfordulással a pszichológia felé vitt az utad. Miért?

Almási Kitti (A.K.): Én egy nagyon szorgalmas ember vagyok. Már a gimnáziumban is kitűnő tanuló voltam, és kitűnő lett az érettségim is. Mindemellett gyűlölöm az igazságtalanságot, és nagyon szeretek és szerettem másokon segíteni. Szinte adta magát a jogi pálya. Írtam is egy jó felvételit. Ezzel az eredménnyel és magabiztossággal mentem el a szóbelire, ahol egy műelemzést kértek tőlem irodalomból. Még a mondandóm feléhez sem értem, amikor gúnyos és becsmérlő mosollyal a száján leintett a tanár, és degradáló stílusban kommentálta, amiket mondtam. És még azt is hozzátette, hogy ez lehet, hogy vidéken kitűnő, de itt semmit sem ér. Teljesen leblokkoltam.

B.A.: Hova valósi vagy?

A.K.: Tatán születtem, és ott is jártam iskolába, középiskolába is, és tegyük hozzá, hogy ez egy jó és erős gimnázium volt. Minden volt osztálytársam diplomás lett. Nem is értettem ezt az egész helyzetet.

B.A.: Akkor ez volt az a meghatározó pont, ami miatt váltottál?

A.K.: Feltehetőleg mindenkit arcul csap egy ilyen helyzet, de engem különösen megviselt, szinte sírva jöttem ki a felvételiről, és persze nem vettek fel. Ma már mondhatnánk, hogy hál’istennek, de akkor ezt sokkal lesújtóbban élte meg az ember. Ma már el sem tudnám képzelni, hogy ügyvéd legyek. De azért hozzáteszem: rengeteg ügyvéd kliensem van. Látom, tudom, hogyan élnek. Számomra annak idején amolyan petrocellis hangulata volt az egésznek, csupa pozitív, mindenkin segíteni fogok érzéssel. Később rájöttem, hogy én ehhez a szakmához túl lelkis vagyok, nem lett volna nekem való.

B.A.: Hogyan lett a kudarcból építkező pszichológia?

A.K.: Az embereken való segíteni akarás attitűdje természetesen megmaradt. A jogi felvételi sikertelensége után kimentem Ausztriába, hogy tökéletesítsem a nyelvtudásomat. Bébiszitterként dolgoztam egy családnál, ahol az asszony pszichológus, a férj pedig pantomimművész volt, de már nem színpadon dolgozott, hanem testbeszédet tanított felsővezetőknek. Ez volt az első meghatározó inspiráció, ami elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy még onnan kintről beadjam a jelentkezésemet a pszichológia szakra.

B.A.: A pszichológiára bejutni sem egy sétagalopp. Nem tudom, korábban hogy volt, de ma szinte lehetetlen bekerülni.

A.K.: Azt hiszem, akkor tizenhatszoros volt a túljelentkezés. Én a lelkesek és esélytelenek magabiztosságával vágtam bele. Elmentem tavasszal egy felkészítő tanárhoz, akihez csupa olyan hallgató járt, akit nem vettek fel elsőre. Amikor mondtam, hogy én még idén felvételizni akarok, akkor némi mosollyal és kétellyel az arcán intett egyet. Emiatt rögtön déjà vum is lett, mert azonnal eszembe jutott a jogi felvételi. Jó néhány vaskos könyvet kellett megtanulnom oda-vissza. Három hónap múlva maximális pontszámmal felvettek, ami vissza is adta a hitemet a korábbi felvételi kudarca után.

B.A.: Látom, ez a felvételi kudarc mély nyomot hagyott benned.

A.K.: Nagyon szorgalmas ember vagyok, és nagyon felelősségteljes, és ilyen voltam mindig. Velem nem kellett, hogy tanuljanak a szüleim. Én azért voltam jó tanuló, mert engem, mondjuk, érdekelt a történelem meg a többi tantárgy. Szóval este, amikor például a bátyám már aludt, akkor én a kislámpánál bújtam a könyveket.

B.A.: Ennyire maximalista vagy?

A.K.: Igen, hozzátéve, hogy minden bizonnyal van ebben egy kis görcsösség is. De ezzel azt akartam mondani, hogy ha valaki tizennyolc évesen szinte csont nélkül, kitűnő eredménnyel eljut valahová, az nehezen néz szembe egy olyan helyzettel, ahol szinte teljesen „lesajnálják”. Akkor azt gondoltam, hogy teljesen kihúzták a lábam alól a talajt. Egy ilyen esetben azon rágódsz, hogy te nem az vagy, akinek addig gondoltad magad. Borzalmas élmény, ami megbillenti az embert. És akkor záporoznak magadban a kérdések: Valóban nem is az vagyok, akinek eddig gondoltam magam? Lehet, hogy Tata tényleg egy gyenge pálya? Tényleg ekkora a kontraszt a főváros és a vidék között?
Szóval megingott bennem a hit, hogy én még bárhol labdába tudok rúgni. Ezek után még jött a pszichológiára felkészítő tanár is, aki – ahogy az előbb is említettem – erősen éreztette, hogy reménytelen a helyzetem. Mert hogyis gondolhatom naivan azt, hogy három hónap alatt fel tudok készülni. Az igaz, persze, hogy jellemzően sokan tényleg csak másodjára nyertek felvételt.

B.A.: Az egyetem után hogyan volt tovább?

A.K.: Egy nehéz időszak következett. Mert ugyan az egyetemen sikeresen vettem az akadályokat, az évek alatt a család által nyújtott biztos anyagi háttér teljesen összeomlott. A szüleim igen nehéz helyzetbe kerültek, nem tudtak már támogatni. Így az egyetemi éveim alatt szinte végig dolgoztam. A diploma után azonban nem tudtam csak úgy azonnal elhelyezkedni. (Persze ma már ez is másként van, rendelget mindenki még mielőtt végezne, de szerintem ez nem jól van így – ám ezt csak mellékesen jegyzem meg.)
Kellett keresnem valami munkalehetőséget. Jelentkeztem PhD-re, ide felvettek ösztöndíjasnak, ami akkor ötvenezer forint juttatással járt havonta. Ez ma már nem hangzik soknak, de nekem nagy segítséget jelentett. Mindezek mellett párhuzamosan elkezdtem klinikai szakképzésre is járni. Ez még plusz négy év volt, eközben elhelyezkedtem a Lipóton. Itt először megbízással tudományos munkatársként, később pedig státuszban az ambulancián dolgoztam. Egészen 2004-ig voltam itt, az első gyermekem születéséig, majd 2006-ban jött a második csöppség, de mire visszamehettem volna, addigra pont bezárták az intézményt.
A szétrobbantott Lipót után talán lehetett volna esélyem menni a kollégáimmal, de közben jöttek ilyen-olyan médiamegkeresések, megismerték a nevemet, és ez magával hozott egy sor lehetőséget. Így inkább a magánpraxis felé indultam el.

B.A.: Előre is elnézést kérek a meghatározásért,tudom, hogy nem jó a szó, de hogyan lesz valakiből „sztárpszichológus”?

A.K.: Jól érzed, én és még azok a munkatársaim, akik ismertebbek, valóban nem szeretjük ezt a meghatározást. Hiszen ez egy furcsa érzést generál a szélesebb kollegiális körben, mivel az ismertebb pszichológusokhoz sokan mennek, miközben van még egy csomó nem annyira ismert, de nagyon jó szakember.
Az én esetemben ez úgy alakult, hogy egyszer – még a lipóti évek alatt – elhívtak egy rádióműsorba szakértőnek. Ez nagyon jól sikerült, mert, ahogy mondták, jól és hibamentesen tudok beszélni, amolyan médiabarát módon. Ezt követően többször is felkértek, ami később elindított egy ívet. Aztán szépen lassan hívogattak ide is, oda is, megismerték a nevem. Később pedig megkeresett a Nyitott Akadémia, ahova felkértek előadónak, és arra is, hogy írjak nekik. Nagyjából így kerültem a képbe.Egyébként én egy nagyon szereplős gyerek voltam. Balettoztam, fellépésekre jártam, táncoltam,hegedültem, kamarai bemutatókra jártam, és még sorolhatnám. Azt is mondhatnám, hogy ismertem és szerettem a színpadot.

B.A.: Ma, ha megnézünk egy amerikai filmet, akkor ott már fel sem tűnik, ha bármelyik főhős pszichológushoz jár, mondhatni az életük része.Idehaza mi a helyzet?

A.K.: Nagyon nagy a változás szerintem. 2008-ban, amikor elkezdtem a magánpraxist, akkor még egy jóval szűkebb réteg járt hozzám. A pácienseim jellemzően azok közül kerültek ki, akikkel még a Lipóton foglalkoztam, vagy az ambulancián. Később párkapcsolati témákban is kerestek kliensek. A közös az volt bennük, hogy mind azt kérték, hogy teljes diszkréció mellett történjen az egész. Kvázi ne derüljön ki, hogy ők pszichológushoz járnak.
Ma, bő tíz évre rá, alaposan megváltozott a helyzet. Sőt! Százmos véleményformáló ember, felsővezető jár hozzám, akik adott esetben támogatják is a pszichológusi konzultációkat. Nyilván a felsővezetők nyitottabbak, hiszen külföldi képzéseken, tréningeken hallják, tudják, hogy aki lelkileg „rendbe van téve”, az sokkal jobb döntéseket tud hozni, és sokkal magasabbra is jut adott esetben. Akik hozzám járnak, azoknál a mentális kiegyensúlyozottság a karrierívben is tetten érhető, ami akár még forintosítható is. Szóval ezek az emberek pontosan tisztában vannak azzal, hogy ez nem arról szól, hogy egy félhomályos szobában egy gömböt nézünk.
De akad egy másik vetület is. A téma, pontosabban a pszichológia utáni érdeklődést az is mutatja, hogy egyre több teltházas előadást tartunk. És jóllehet a szakmában van néhány húzónév, de már nemcsak ezeknek a kollégáknak az előadásait látogatják több százan, hanem a kevésbé ismertebbekét is.
Elindítottam kísérleti jelleggel a YouTube-on egy vlogot, noha tudtommal YT-videókat jellemzően kamaszok néznek, egészen más tartalmakkal. Ennek ellenére rendkívül jó, néha meglepő nézettségi mutatókat látok, ami egyértelműen az érdeklődés emelkedését mutatja.

B.A.: Mi az oka annak, hogy az emberek egyfelől nyitottak, másfelől a pedig szemérmesek, hiszen a legbensőbb magánügyükről vallanak?

A.K.: Szerintem ma nagyon sokan nincsenek jól. Ha a statisztikákat nézzük, akkor a szorongásos vagy hangulati zavarok előfordulása óriási. Mondhatni, hogy Xanaxon él a fél ország, meg altatókon, antidepresszánsokon. Nagyon sok ember él belső feszültséggel, és keres valamiféle fogódzót, ami segít neki. Ha ez a fogódzó most annyi, hogy valaki meghallgat egy előadást, és kap egy gondolatot közben,vagy elolvas egy könyvet, az már önmagában is lehet egyfajta segítség. Nyilván a mélyebb kérdések esetében el fog menni szakemberhez.

Szóval ebben az országban és más országokban is nagyon sok ember keres valamiféle segítséget. Nyilván sokkal kisebb azoknak a száma, akik megengedhetnek maguknak egy terápiát, de egy-egy könyv vagy előadás sokak számára elérhető. Én a saját előadásaim és könyveim visszajelzései alapján jól látom, milyenek a reflexiók.

B.A.: Szerinted ez a lelkiállapot egyfajta társadalmi tünet?

A.K.: Minden társadalomban van egy ilyen réteg. Ami szűkebb hazánkat illeti, és mondhatni,speciális jelenség, az, hogy volt egy rendszerváltás. A szüleink generációja egész más körülmények között élt. Ma még mindig egyfajta köztes állapotban vagyunk, ami egyébként kvázi egy értékvákuum . Korábban kiismerhető utakat jártunk. Nagyjából tudtuk, honnan hovájutunk, és mit lehet elérni, ha mondjuk, adott esetben valahol ott dolgozol negyven évig. Nem voltak nagyon nagy eltérések az emberek között. Ma ilyen szempontból kinyílt a világ, a lehetőségek köre is bővült. Nagyon széles spektruma lett a boldogulásnak, ami egyben hátrány is, hiszen az emberek nagyon nehezen mérik fel, mit kell csinálniuk ahhoz, hogy nagyobb biztonságban legyenek. Amit szoktam mondani: nagyon nehéz megmondani a gyerekednek, mit csináljon ahhoz, például, hogy biztos legyen a megélhetése.
Szóval nagyon sokféle útja lett a boldogulásnak, de nehezebben tudod eldönteni, hogy melyik a stabilabb út. Minél inkább ez van, annál nagyobb a szorongás szintje. A szorongás pedig azt jelenti, hogy nem tudod, mi lesz. Ez egy ördögi kör.

B.A.: Akkor félünk?

A.K.: A félelem az egy fokkal könnyebb, mert egy konkrét dologra irányul. A szorongás azért rosszabb, mert, mondjuk, úgy dolgozol egy munkahelyen, hogy nem tudod, hogy három év múlva is ott leszel-e.

B.A.: Ez a helyzet megfog oldódni az évek során szerinted?

A.K.: Politikailag annak van nagy súlya, hogy nagyon megosztott az ország, mert nincs egy általánosan elfogadott értékrend. Láttam nagyon sok családot, barátságot szétszakadni amiatt, mert valaki így vagy úgy gondolkozott, és ez önmagában nagyon borulékonnyá teszi a dolgokat. Ha valaki azt mondja: akkor jól fekszem, ha így csinálom, akkor nem, ha úgy.Ezek belső konfliktusokat okoznak. Vagy ha ahhoz kötik az emberek az érvényesülést, hogy így vagy úgy nyilatkoznak bizonyos esetekben, és nem ahhoz, hogy szorgalmasak vagy tehetségesek. Ebben is felfedezhető az értékválság. Nehezen tudják az emberek elfogadni azt, hogy bizonyos munkahelyeken a teljesítmény számít, másutt meg sajnos nem az. Ezek a szorongáskeltő dolgok óriási indulatokat gerjesztenek az emberekben, amelyek elfojtása újabb szorongáshoz,tehetetlenséghez vezet, depresszív érzést kelt.

B.A.: Ha már a család és a kapcsolatok is előkerültek, akkor egy kicsit beszéljünk erről. Manapság szinte már közhelyszámba megy a válások magas száma. Szerinted elavult a házasság intézménye?

A.K.: Azt gondolom, hogy most egy igazi paradigmaváltásnak vagyunk tanúi. Amit a rendszerváltás köztes állapotáról mondtam, az a házasságra is vonatkozik. Eddig volt a hűség paradigmája a házasság paradigmája. Sok ember betartotta, mert úgy gondolta, hogy így jobb. Ebben az „elfogadottságban” éltünk, mondjuk,talán az ezredfordulóig. A rendszerváltással ez a kohézió is elkezdett lazulni, mert azt megelőzően egészen biztos, hogy ritkán hallottunk elvált szülőkről. A társadalom nem volt túl megengedő ezzel kapcsolatban. Ez egy stigma volt, ha valakiknél előfordult.
Aztán valahogy átkereteződött ez az egész. Az internet használatának elterjedése, az emancipáció előretörése változást hozott, a társadalom megengedőbb lett. Új jelszavak jelentek meg: Ne savanyodj bele egy rosszba! Nem kell végigszenvedned az életedet! Élj a mának, ragadd meg a lehetőségeket!,stb. Az internetes társkeresők térhódításával ez gyorsan könnyebbé is vált. Nem feltétlenül arra volt jó, hogy megtaláld életed társát, de partnert viszonylag könnyen találhattál. Szóval átalakult sok minden, és a társadalom attitűdje is. Éppen ezért egyre több ember gondolta azt, hogy a beleragadás rosszabb döntés, mint a válás.
Onnantól kezdve, hogy a válást„megengedte” a környezet,a helyzet kezdett átbillenni. Ebből fakadóan mára azokból van több, akik újabb és újabb lehetőséget keresnek, és nem azokból, akik benne maradnak egy rossz házasságban.

Én szakemberként azt gondolom, hogy a régi időszakban nagyon sok ember boldogtalanul élte le az életét. Konkrétan társas magányban, szexuális élet nélkül, úgy egymás mellett élve, hogy az csak a társadalmi elvárásoknak felelt meg. De, hogy mondjak jót is, létezett egy csomó olyan házasság is, ami pont a társadalmi nyomás miatt nem esett szét az első összezörrenésnél. Mostanság olyanok is szétmennek, akik, mondjuk, nem igazán „maxolták” ki a lehetőségeiket, amiben lehetne még „x jó év”, vagy akár teljesen rendbe hozhatnák a dolgaikat.

B.A.: Oké, amit meg lehet menteni,azt mentsük meg, de te látsz arra esélyt, hogy megmaradjon a házasság intézménye, vagy mutálódni fog valamilyen irányba, mondjuk az élettársi viszony felé? A későbbiekben ez a női-férfi kapcsolat hogyan fog megjelenni a társadalomban?

A.K.: Lehet, hogy még nem tudjuk definiálni, mi lesz pontosan, de szerintem az élettársi kapcsolatok felé haladunk. Vagy nem fognak házasodni az emberek, vagy időszakokra házasodnak. Egyre több házassági szerződés születik, mert a felek felkészülnek arra, hogy mi legyen akkor, ha esetleg évek múltán szétmennek. Azt gondolom, hogy a gyerekvállalási kedv is azért hagyott alább, mert az emberek nem feltétlenül akarnak olyan kapcsokat, amiben benne van az is, hogy a párok nem maradnak együtt. És az is kérdés, hogy az egyszülős családok hogyan viszik tovább később a dolgaikat. Valljuk be, hogy ez nem ördögtől való felvetés, hiszen két-három gyereket később ellátni az nagy feladat. Bár ez ma már nem visszatartó erő az én tapasztalataim alapján.
Mindentől függetlenül nem az lesz az alapséma, hogy csak az együtt maradó szülők tudnak örömet okozni. Bizonyos értelemben vannak ennek azért jó részei, amit neves gyerekpszichológusok is megfogalmaztak már nemzetközi szinten is. A„csak a gyerekek miatt maradjunk együtt elv” már megdőlt. Mégpedig azért, mert bebizonyosodott az elmúlt évek alatt, hogy nem hoz annyi jót, mint amennyit árt. Egy ilyen helyzet vagy maga a pokol, vagy a szőnyeg alá söpört pokol, amit a gyerekek is megszenvednek.

Amikor önismereti csoportokat tartok, akkor figyelem, hogy az együtt maradó és szétváló szülők kapcsán milyen mondatokat hallok. Toronymagasan nyer az a megállapítás, hogy „hála istennek,elváltak”, mert ott megszűnt az ilyen-olyan feszültség. A másik népszerű mondat: hogy „istenem, miért nem váltak el?”. Nagyon érdekes, amikor ezeket a felnőtt gyerektől halljuk. Ez nyomósabb tapasztalat, mint az, amikor egy kisgyereket nézünk, és kvázi mi döntjük el, hogy neki mi lenne a jobb. Akik a „hál’istennek, elváltak” csoportban vannak, sokan summázva azt mondják; lehet, hogy albérletben laktunk, de láttam vagy anyámat valódi nőként, és/vagy apámat pedig valódi férfiként viselkedni, mert megtalálta magát az új partnere mellett. Ebből a felismerésből az azonos nemű gyerek mindenképpen meríteni fog!

B.A.: Szerinted az életszerű, hogy az ember egy kapcsolat vagy családalapítás hajnalán már azzal foglalkozzon, hogy egyszer majd mi lesz, ha vége lesz? Vagy ha vége lesz, akkor az hogyan ér véget, szerződés ide vagy oda.

A.K.: Tulajdonképpen mindig vannak normatív krízisek az életünkben. Bizonyos dolgokat mindig újból kell kezdenünk az életünkben. Ha máshol nem, akkor a magánéleti létben mindenképpen, például akkor, amikor kirepülnek a gyerekeink. Őket elindítani, a mi életünket is újból rendezni, ez egy feladat. Ez egyfajta megújítás, amikor a meglévő erőforrásainkat aktivizálni kell, ez tulajdonképpen jót tesz nekünk.
Persze aztán vannak teljesen új vonalak, amelyek bizonyos értelemben teret nyernek manapság. Számosan vallják, hogy nincsen tartós hűség. Nagyon durva arányok vannak abban a tekintetben, hogy az emberek milyen százalékban csalják meg a párjukat. Kialakultak speciális szemléletmódok, például nyitott kapcsolatok.

B.A.: Van ilyen szerinted?

A.K.: Csinálják,ezért van. Jó példa erre a poliamoria-közösség, akik több emberbe „szerelmesek” egyszerre, ezt fel is vállalják, és meg is beszélik egymással, és azt is, hogy milyen módon töltenek időt a többi partnerrel. Nyilván egy konzervatívabb szemléletű ember számára ez egy teljesen szürreális valóság.
Úgy gondolom, hogy ez egy másfajta valóság. Nem gondolnám, hogy egyből pálcát kell törni felettük vagy elítélni ezt, hanem el kell fogadnunk, hogy sokfélék vagyunk, és sokféleképpen oldjuk meg a dolgainkat. Ők ilyen módon lépik át a konvencionális keretet.
Ezzel kapcsolatban magam is egy kicsit szkeptikus voltam, lehet, hogy még az is vagyok, mert nem tudhatjuk, hogy az évtizedek alatt ez a kapcsolati forma hogyan növi ki magát. Mert ami ma harminc-, esetleg negyvenévesen jól működik, arról ma még nem mondható meg, hogy a hatvanas éveikben is jó lesz-e. Lehet, hogy igen, és akkor fejet kell majd hajtani.
Azonban azt gondolom, hogy az ember alapvetően jobban vágyik a stabilitásra,az egy személlyel való elmerülésre. De abban is van valami, amit mondanak, hogy így kitettebb az ember, az ő életvitelük pedig sokkal színesebb.
Ez azonban csak egy törekvés a sok közül. Manapság egyre több nő kezd elmozdulni abba az irányba, hogy egyedül vállal gyereket. De nem csak úgy, hogy valakivel „összejön”, aztán „köszöni, majd ő egyedül felneveli”, hanem úgy, hogy elmegy a spermabankba, így ab ovo nincsen megnevezhető apa. Azaz gyereket akar, de párkapcsolatot nem, vagy nem tud kialakítani. Ez is egy „új termése” a mostani társadalomnak.
Az is egyre gyakoribb, hogy úgy terveznek közös életet az emberek – ez az úgynevezett mingli életmód –, hogy külön helyen élnek, nem feltétlen találkoznak mindennap, így tartják vagy akarják megtartani a személyes függetlenségüket.
Ezeknek az új csapásirányoknak természetesen mind-mind vannak valódi előnyei is.

B.A.: A minglilét minden bizonnyal hordoz magában előnyöket. Például nincsen jelen az ágyvégében hagyott büdös zokni feszültséggerjesztő ténye, hogy csak egyet mondjak.

A.K.: Nyilván benne van ez is, de ami fontosabb, hogy benne van a vágyakozás. A hosszú távú kapcsolatoknál szoktuk nézni a közeledés-távolodás dinamikáját. Ha például az egyik vagy másik fél sokat utazik, akkor mingliléthez hasonló helyzet akár könnyen meg is valósulhat. Ebben az életformában mindenkinek van bizonyos nagyságú önálló tere, úgynevezett „én-ideje”. És, ami a legfontosabb előnye, egy ilyen helyzetben lehet vágyni a másik társaságára. A „mindig együttlevés” veszélyes közeg abból a szempontból, hogy magában hordozza az ellaposodást, a hozzászokást, de adott esetben kicsúcsosodhat abban is, hogy már idegesít minket a másik.
A magyar valóságot tekintve nem túl életszerű egy ilyen életvitel kialakítása, hiszen hányan engedhetik meg maguknak, hogy fenntartsanak például két lakást? De ha hipotetikusan átlépünk ezen, és azt mondanánk, hogy mindenkinek van egy külön kis tere, és adott esetben, mondjuk, csak egy estére el tud vonulni, az mindenképpen jót tehet egy kapcsolatnak.

 

B.A.: A saját életedben észreveszed már menetközben a problémákat, tudod analizálni, mint szakember, vagy te is csak ugyanolyan esendő vagy, mondjuk,mint bármelyikünk, akik csak legfeljebb a megérzéseinkre hagyatkozunk?

A.K.: Az esendőbbnél is esendőbb vagyok. A pszichológusi létnek egy fontos része a neutralitás, a semlegesség. Mi kívülállóként és megfelelő tudással a hátunk mögött nézünk rá egy élethelyzetre. Ahogy szokás mondani, hogy más problémáit jobban átlátja az ember, mint a sajátját. Én azért mondom, hogy az esendőnél is terheltebb helyzetben vagyok, mert a lappangó vagy a lehetséges problémákat előbb felfedezem, vagy csak belelátom esetenként a szituációba. Ilyen értelemben pedig ezzel az ember nehezíti a saját életét.

B.A.: Ebben az értelemben ezt hívhatjuk egy latens paranoiának?

A.K.: Igen, viccesen mondhatjuk így! (Nevet.) Néha magam is szoktam ezt a szót használni. De nem csak a párkapcsolatban, hanem a gyereknevelésre is igaz ez az állítás. Arról nem is beszélve, hogy néha azt veszem észre, hogy ők is pont úgy beszélnek, mint egy pszichológus. (Nevet.) Tény, hogy van egy enyhén bizalmatlan beállítottságom. Én húsz éve kerültem a Lipótra, szerencsére a segítő oldalra (nevet), szóval ember legyen a talpán, aki ennyi idő után nem bizalmatlan. Az elmúlt két évtized alatt sokmindent megéltem. Rengetegszer hallottam másokat vélekedni a legközelebbi barátjukról, rokonaikról, társukról. Szóval az tény, hogy van egy valóság, amit látunk, és van egy valóság, ami más, akár a hűtlenségeket, átveréseket, akár az érdekkapcsolatokat nézzük. Sokan elcsodálkoznának azon, ha tudnák, hogy a szűkebb környezetük miket gondol róluk. Ezeket a dolgokat csúnyán benézzük, mert azt látjuk benne, amit látni akarunk.Ezek összessége az alapja a bizalmatlanságomnak. Ennyi történet után talán nem is csoda, hogy ha valaki kedves velem, az számomra nem egyértelmű,hogy őszinte szimpátiából fakad. Ezerszer előbb lefut bennem az, hogy ez a gesztus minek, vajon melyik „részemnek” szól, és van-e valami érdek mögötte, stb. Ez alaposan megnehezíti az életünket, az életemet.

B.A.: Emiatt be is zárkóztál egy kicsit?

A.K.: Nem kicsit. Ahogy haladtam előre az önismeretben, nagyon leépítettem a kapcsolataimat. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akiket közel engedek magamhoz. Én nem hiszek a hű de sok barátom van, hű de sokan szeretnek tézisben.

B.A.: Nem veszélyes ennyire el- vagy bezárkózni?

A.K.: Szerintem sokkal veszélyesebb azt hinni, hogy túl sokan szeretnek. Én most megírtam az Irigység, kibeszélés, rosszindulat című könyvemet. Volt ihletettségem a témában elhiheted. (Nevet.)
Magyarországon ez nagyon nehéz dolog. Én például nem értek egyet azzal, hogy bajban ismerszik meg, hogy ki a barát, én azt mondom, hogy a sikerben. Ezt nagyon sok előadásomon az irigység kapcsán elmondtam. Ez azért van, mert sokkal könnyebb valakit elviselni barátként, hogyha nem áll olyan jól, vagy hozzám képest rosszabbul áll, mintha sikeressé válik.
Aki igazából szeret, az tud örülni a örömeimnek. Viszont az ilyen barátból nagyon kevés van. Én húsz éve azt hallgatom, amit akkor mondanak emberek magukban, „amikor elköszöntek a másiktól”. És ezt azért nagyon más ám megélni. Mert ki tud veled örülni, hogyha valami neked jó? De szívből! Ilyen barátból nagyon kevés van.

B.A.: A pszichológusok sokszor megkapják, hogy folyamatosan dolgoznak. Te is mindig analizálsz?

A.K.: Nem, az nagyon fárasztó lenne. Senki nem úgy ül le a másikkal szemben, hogy rögtön felállít valami kórismét. Viszont az igaz, ha leülsz egy baráttal, akivel történt valami konfliktus, akkor biztos, hogy az ember előbb helyezi magát szolgálatba.

B.A. Mi a jövő?

A.K.: Ez egy nehéz kérdés, hiszen egyfajta szakmai útkeresésben vagyok. Abból fakadóan, hogy szeretek előadni, és számos felkérés érkezik, ezért leginkább az ismeretterjesztés felé fordulok.
A PhD kapcsán figyeltem fel arra, hogy a kutatási eredmények túl zártkörben maradnak, és sokszor semmiféle változást nem hoznak. Én pedig nagyon gyakorlatias ember vagyok, számomra nagyon fontos, hogy konkrétan adjak valamit, ami segíthet.
Akár egy rádió-, akár egy rövid tévéműsor – még akkor is, ha csak 3-5 percről beszélünk – nagyon sok embernek tudott adni. De ismeretterjesztés a könyv is, az előadások is és az internet is jó csatornák. A cél az, hogy a pszichológiát elvigyük egy közérthető, ismeretterjesztési szintre, hogy az emberek ne csak a rendelőkben tudjanak kapni.
Szóval a jövő talán az internetes vonal erősítése. Az előadások fantasztikus hangulatúak,hiszen amikor ott van több száz ember, annak van egy különös rezgése, de nem mérhető össze a YouTube-ra feltett videókkal, amiket pár nap alatt tízezrenél is többen megnéznek. Ez a jövő, mert így lehet eljutni sok emberhez. Noha most is dolgozom egy könyvemen, de ha a vágyaimat kellene megfogalmaznom – ami nem is annyira szakmai –, akkor mindenképpen írnék egy novelláskötetet. Több száz történet van a fejemben, amiket különböző módokon átgyúrva adnék közre.

B.A.: Hogy pihensz?

A.K.: Ami mindent visz, az a masszázs. Masszázsfüggő vagyok! (Nevet.) De nagyon szerettem lovagolni is, de mostanság inkább futni szoktam. Mindamellett, hogy kikapcsol, ilyenkor jön a legtöbb inspiratív gondolat, és ez viszont teljesen feltölt.