Czink József a J&S Speed szállítmányozási cég tulajdonosa. A 43 éves üzletember hátat fordítva a családi vállalkozásnak egyetlen teherautóval kezdett a fuvarozási bizniszbe. A 2016-os adatok szerint cége a huszonnyolcadik az ágazat százas toplistáján. Munkáját az idén az Év Vállalkozója díjával is elismerték.
A cég tatai bázisára beszéltük meg a találkozót. A központi épület főnöki irodájából, amolyan jó gazda módjára rálátni az egész telephelyre, ami ezen a délelőttön a nyugodt arcát mutatta. Mintha ez a miliő tükrözné a cégvezető egész habitusát, akiről első látásra nehéz elképzelni, hogy bármi is kihozná a sodrából. Czink József csendes közvetlenségének köszönhetően már a beszélgetésünk harmadik mondata után úgy éreztem, mintha száz éve ismernénk egymást, így szinte azonnal pertu viszonyra váltottunk.
Pályakezdése cseppet sem volt tudatos bár a szülei vállalkozói háttere, akár jó alapként is szolgálhatott volna, ő azonban nem akarta folytatni az ekkor már családi tradíciónak számító kötélgyártást. Az szó valós és átvitt értelmében is új utat keresett magának. Ezzel indul a sikersztori, ami mára egy folyton tökélesedő mechanizmussá lett, aminek talán legnagyobb titka, hogy nem akarja túlnőni önmagát.
Barna András (B.A.): Egy pályakezdő fiatal sok mindent kitalál, hogy ez vagy az akar lenni, de az biztos, hogy az első húsz gondolatában nincsen benne, hogy fuvarozó. Ráadásul volt mögötted egy nem is akármilyen családi hagyomány. Hogy vett mégis más irányt az életed?
Czink József (C.J.): Nagy százalékban véletlenek sorozata, kisebb százalékban azért volt benne némi tudatosság is. A szüleim már generációk óta kötélgyártó vállalkozók voltak. Az édesapám nagyon szerette volna, ha átveszem tőle az iparokat. A katonaság előtt dolgoztunk is együtt, de aztán, amikor leszereltem, akkor eléálltam és azt mondtam, hogy én ezt nem szeretném csinálni.
B.A.: Gondolom ez nem volt egyszerű. Miért döntöttél így?
C.J.: Úgy éreztem, hogy túlságosan egyformák vagyunk ebből fakadóan nem volt jó együtt dolgozni. Ezt érhető módon nem viselte túl jól.
B.A.: Sokan, talán magam is úgy gondolom, hogy egy ilyen döntés olyan, mint tizenkilencre lapot húzni. Volt B terved?
C.J.: Tulajdonképpen nem. Őszintén szólva nem tudtam, hogy igazából mihez is akarok kezdeni. A seregben mindenféle jogosítványt letettem ennyi volt a tarsolyomban. Aztán egyszer egy ismerős mondta, hogy kísérjem el egy madridi útra. Végül is fiatal voltam, hívhatjuk ezt egyfajta kalandvágynak is. Aztán ennek az ismerősömnek a főnöke megkérdezte, hogy nem akarok-e nála gépkocsivezető lenni. Azt gondoltam, végülis miért ne? Így kezdődött, pontosabban rögtön a sűrűjével az oroszokon át Finnországba. Szegény anyukám arcát kellett volna látni. Tizennyolc évesen alig akart elengedni, úgyhogy szegény apukámat küldte el velem, aki végig szenvedte az egészet mellettem.
B.A.: Hogy léptél át a magánszektorba?
C.J.: Ha a kötélgyártás iránt szenvedélyt nem is örököltem a vállalkozói véna azért ott mozgott bennem. Fél év sofőrködés után a sógorommal megvettük azt a teherautót, amivel jártam. Később ő kiszállít a vállalkozásból egyedül vittem tovább a dolgot. Szépen alakult a helyzet bővült a kocsipark is. Először kettő, aztán négy és egyre több autóm volt.
B.A.: Ennyire dinamikusan fejlődött a fuvarozás vagy úgy is kérdezhetném ennyire jó üzlet?
C.J.: 1994-ben amikor alapítottam a céget akkor lendületben volt ez a szektor. Mi mindig a vevői igényeknek megfelelően nőttünk, soha nem volt nagyon nagy marketingünk. Mondhatni, hogy szájhagyomány útján terjedtünk. Azok a cégek, akik szerettek és velünk dolgoztattak azok nőttek, fejlődtek és velük együtt mi is.
B.A.: A partneri kör kikből állt és áll össze?
C.J.: Tulajdonképpen nagyon heterogén volt, Budapest, Esztergom, Tata, tatabányai vállalkozások. Mostanság pedig már sok multinacionális cégnek is dolgozunk, ahol számos certifikátnak, szabványnak kell megfelelni, ahova ma már mi is felfejlődtünk.
B.A.: Hogy tudtál vagy, hogy tudott a céged ezzel a lépést tartani? Képezted magad?
C.J.: Azt szoktam erre mondani, hogy nem tudom, hogy működik más fuvaros vállalkozás, mert soha nem dolgoztam senkinél. Nem tudom, hogy klasszikus esetben, hogy kéne működnie. Azt látom, hogy, aki eljön hozzánk dolgozni és elkezdi használni azt a programot, amit az elmúlt húsz évben kifejlesztettünk, azt jól lehet alkalmazni, mert abban az van, ami kell. Egyébként erre a rendszerre igény is van, már többen megvásárolnák, de még nem tudom, hogy elég piac érett-e. Ma már egy komplett csapat foglakozik ezzel, hiszen minden évben van valami, amihez idomulni kell.
B.A.: Hány autótok van?
C.J.: Száz körül.
B.A.: Mindegyiken van sofőr? Merthogy ma ez hatalmas probléma.
C.J.: Sokat teszünk a céglojalitás erősítésért, ami egy „fontos itt tartó erő”, de a képzésünknek és rendszerünknek köszönhetően, szerencsére túl nagy bajban nem vagyunk. Nálunk jellemzően a kisautóról ülnek át a nagyra. Inkább ez utóbbinál akadozik az utánpótlás. A szakmásított jogosítványok megszerzésére történtek lépések. Itt Tatán is lesz ilyen, aminek mi is részese leszünk, ez pedig egy lehetőség, hogy kiemeljünk olyan fiatalokat, akiket érdekel ez az irány.
B.A.: Azért is vetettem fel a kérdést, mert tudvalevő, hogy sokkal több új autót el lehetne adni, mint amennyit per pillant felvesz a piac. Így érzed te is?
C.J.: Igen, és sokkal több autót el lehetne küldeni dolgozni, mint, ami van, de számunkra ez most nem prioritás. Ez a száz autónyi kontingens átlátható jól kezelhető, ha túlfejlődnénk magunkat, akkor egy csomó járulékos – nagyobb telephely, több iroda, még több ember – költséggel járna a dolog. Nem utolsó sorban elvesztenénk azt a családias jelleget, ami most jellemzi a J&S-t.
B.A.: Végén kellene megkérdeznem, de most adja magát, mi a jövő?
C.J.: Azt azért érezzük, hogy fejlődni, nőni azt kell. Mi abban szegmensben vagyunk jó, ami egyedi. Időben, pontosságban, járműválasztékban jó a minőség. Ezért azt találtuk ki, hogy egy másik vonalon indulunk el és alapítunk egy céget a J&S Special Trans-t. Ez teljesen külön működik az anyacégtől önálló ügyvezetéssel. Ebbe a vállalkozásba csak könnyűpótkocsi és megapótkocsik vannak egyféle mérettel. Ezzel már képesek vagyunk nagyobb mennyiséget is leszállítani á-ból b-be. Ebben korábban nem voltunk elég hatékonyak.
A jövő persze nem csak ezt jelenti, hanem azt is, hogy a partnereinkkel szorosabb és jobb legyen a kommunikáció, valamint olyan IT-s vagy applikációs fejlesztéseket integráljunk a szolgáltatásainkba, ami gyorssá, átláthatóvá teszi a munkánkat, lerövidítve ezzel a ma eltöltött időt.
B.A.: Mennyire lehet megtartani a cég családiasságát vállalatvezetési szempontból?
C.J.: Ahogy az előbbiekben is utaltam rá, nem akarunk 100 jármű fölé nőni. Mellettem két cégvezető dolgozik, az egyik a fuvarszervezéssel foglalkozik, a másik pedig a pénzügyi vonalat felügyeli. A családias jelleg számomra nagyon fontos, de azt én is belátom, hogy 170 munkatársat már nem lehet minden esetben ennek szellemében koordinálni. Szabályokat hoztunk, szabványosítottunk, ami értelemszerűen nem lehet mindenki számára jó. Az iparági környezetben tapasztalom, hogy a hirtelen növekedés, és az ezzel járó túlzott stressz a légkör megromlásához vezet, ami a hatékonyság romlásával is együtt jár. Mi a százas járműállományt körülbelül öt éve elértük, a mesterségesen ezen a számon tartjuk a gépkocsiparkunkat. Az árbevétel növekedés persze nagyon fontos, de ezt inkább a minőség javításával akarjuk elérni. Ma úgy érzem, hogy, amit eddig meg akartunk valósítani azt meg tudtuk.
B.A.: A gépkocsiparkotok Mercedesekből áll, ez egyfajta érzelmi kérdés vagy más van emögött?
C.J: Egy kis ponton az, hiszen az első autó, amivel dolgoztam, az Mercedes volt, de ezen túl azonban semmi más, mint racionális döntés. Sok minden mást is kipróbáltunk és tesztelünk is folyamatosan. De nem lóg csillag emblémás lánc a nyakamban.
Egyszerűen arról van szó, hogy mindet egybevetve Mercedesben találtuk meg azt, ami összességében mindent teljesít. Ebben benne van fogyasztás, az előírt legmagasabb szintű normák teljesítése és a vezetésbiztonsági rendszerek, és nem utolsó sorban a legszigorúbb környezetvédelmi előírásokat is teljesíti. Ma ez a cégünk minőségi színvonalának a járműállomány az egyik legfontosabb alapja, hiszen ezekkel sokkal több pályázati előírásnak meg tudunk felelni. Az, hogy a flotta egy márkára épít az pedig egy másik praktikum. Egy márka egy probléma.
B.A.: Tudjuk, hogy támogatod az autósportot, ez a benzingőz túlzott szeretete, vagy korábban volt közöd valamilyen módon versenyzéshez?
C.J.: Felületnek sem rossz, de inkább az emberi oldala miatt támogatunk versenyzőket. Én magam ültem már mellettük, de bevallom, én félek, mert ezek őrültek. Én nem vagyok egy csapatós típus, a magam autóiban is azt képviselem, hogy minél nagyobb legyen, biztonságban érezzem maga és az sem baj, ha egy kicsit lomha.
B.A.: Ha már ez emberi oldal felmerült, úgy tudom, hogy ez nemcsak a versenyzők felé nyilvánul meg, hanem mások felé is.
C.J.: Elmondhatom, hogy most már vagy tíz éve egy kömlődi bentlakásos iskola gyerekeit pártfogoljuk. A kapcsoltunk oda-vissza jó, sokszor elhozzuk őket a céges napjainkra, de év közben is aktív az együttműködés.
Nem titok, hogy napi szinten meg keresnek minket támogatói kéréssel. Egyfelől nem lehet mindenkin egyformán segíteni akkor a jószándék szétforgácsolódik, és bizonyos fokig követhetetlen is. A másik, hogy ezeknél a sérült gyereknél az úgymond rendszeres kapcsolat miatt egy másfajta kötődés is kialakul, sokkal bensőségesebb. Nekünk is jobb érzés, hogy látjuk, hogy van értelme, mert látjuk a fejlődésüket.
B.A.: Nálad mekkora a család?
C.J.: Két fiam van és egy kislányom, 19, 12 és 2,5 félévesek. Őket egyébként, ha tudom el is viszem a közös rendezvényeinkre. Számomra fontos lássák, hogy nem csak olyan az élet, amit ők látnak ebből, hanem vannak olyanok is, akiket lehagynak a szüleik. Sokáig nem is értették, hogy lehet ez.
B.A.: Ha lehet keretbe foglalni ezt a beszélgetést, akkor szinte kézenfekvő a kérdés. Te nem követted az édesapád foglalkozását, a fiaid közül szerinted valamelyik a nyomdokaidba lép?
C.J: A nagyobbik fiam a Széchenyi István Egyetemre jár logisztikai szakra, nála úgy tűnik megvan az irány. Néha el is gondolkozom, hogy én az ő korában indultam el az első utamra…A mai gyerekek később érnek meg, de sok dologban okosabbak, másképp jár az agyuk, szóval még nem tudom, hogy mi lesz vele. Egy biztos, amikor van egy-két szabadnapja akkor be szokott jönni, mint például ma is, és mossa a kamionokat. Próbáljuk, próbálom bevonni a munkába és ezt kezdje lentről.
Nagy hibának tartom a generációváltásoknál azt, hogy a szülök azzal, hogy a gyerekeik elvégeznek egy jó vagy több iskolát és képzett emberek lesznek azzal megtettek mindent. Egyáltalán nem biztos, hogyha odateszik őket egy cég élére, akkor ezt a feladatot meg tudja majd oldani. Ez sok esetben a vállalkozás halálát is jelenti.
A kisebbik fiamról egyelőre még nem tudok nyilatkozni, de benne mást látok.
Mindenesetre nem tudom, mit hoz a jövő. Lehet, hogy mire odakerülünk, akkor már egy más struktúrában üzemelünk majd, ahol már nem egy kézben összpontosulnak a dolgok, hanem részterületek lesznek önálló vezetőkkel és közösen hozzuk majd meg a döntéseket.
B.A.: Hogy pihensz?
C.J: Egy jó szaunázás tökéletesen kikapcsol, de az igazi pihenést paradox módon azt jelenti, ha utol tudom érni magam.
B.A.: Munkamániás vagy?
C.J.: Nem, csak bosszant, ha rájövök, hogy valakinek megígértem azt, hogy elolvasom, megírom, megnézem, és nem jutok el odáig, hogy ez meg is történjen. Ilyenkor nem ritka, hogy hétvégén is bejövök, akkor csend van, és nyugi jól tudok haladni. Jó esetben délutánra lesöpröm az asztalomat.
Néha komolyan azt gondolom, hogy túl sok mindent akarunk egyszerre és kisebb tempóval kellene haladnunk, de a körülmények ezt nem mindig engedik meg.
B.A.: Zárszóként beszéljünk az Év Vállakozója díjról, amit most kaptál. Ez egy rangos elismerés.
C.J: Igazából nagyon el sem akartam menni erre az eseményre, de mint utóbb kiderült a kollégáim már szervezkedtek a hátam mögött, hiszen ők tudták, hogy miről lesz/van szó. A NiT Hungary (Magánvállalkozók Nemzeti Fuvarozó Ipartestülete) ami körülbelül 3500 fuvaros vállalkozást fog össze jelölt a díjra, amit végül is nekem ítéltek oda. Nem akarok álszent, sem közhelyes lenni, hiszen nyilván örül az ember egy ilyen elismerésnek, de végül is ez egy közös érdem, az elmúlt huszonvalahány év koronája. Szóval ezt azok az emberek kapták, akik ezért közösen tettek.
