Egészen biztosra veszem, hogy aki megfordult már golfpályán, az legalább egyszer végigsimította kezét a gyepen, amiből rögtön adódhat egy kérdés: hogyan lehet ilyen tökéletes „zöld szőnyeget” csinálni? Nyilván kellenek hozzá szakemberek és kellenek hozzá gépek, hiszen egészen biztosan nem kisollóval vágják a pázsitot. A kérdés minket is izgatott, a választ pedig az Agrolánc Kft.-nél találtuk meg. A cég vezetőjével, Szemerei Károllyal beszélgettem a témáról, ami azonban már az első percek után túlmutatott a professzionális fűnyírás rejtelmein.
Az Agrolánc Kft. fóti főhadiszállásán találkoztam Szemerei Károllyal. A hatvanas évei elején járó cégvezető elegáns „De Niró-s sármja” mellé tökéletes nyugalmat árasztott, ami szinte aurát vont az egész cég köré. Működhet a dolog, hiszen több éve ugyanaz a stabil munkatársi gárda segíti a céget a siker útján. Az üzletember nem is rejti véka alá, hogy számára nagyon fontosak az emóciók.
A családból hozott műszaki érdeklődés őt is ebbe az irányba indítja el, gépészmérnök lesz. Az egyetem után járja a szakmai ranglétra rögös útját. A rendszerváltást követő időszak őt is válaszút elé állítja, vállalkozni kezd. Kapcsolatai révén egy olasz–magyar vállalat társtulajdonosa lesz, és mezőgazdasági és kommunális gépek, munkaeszközök értékesítésével foglalkozik. A nehéz kezdet után a cég pályája szépen ível felfelé. Azonban őt sem kerülik el a társas vállalkozások konfliktusai.
A dolog nem rázza meg, nagy újrakezdő, de új időszámítás indul, egyedül folytatja a megkezdett utat. A siker azonban nem hagyja el még a válság éveiben sem, ami a következetes üzleti koncepciónak köszönhető. Ma az Agrolánc Kft. negyvennél is több külföldi partnerrel dolgozik együtt, köztük a Gianni Ferrari, az Antonio Carraro és az amerikai TORO gépek képviseletét is ellátja, hogy csak néhányat emeljünk ki a szegmens nagy nevei közül. Azt mondja: tud pihenni, de az agya mindig jár, mit hogyan lehetne jobban csinálni. Cége fejlődését most egy további szervizberuházás jelenti, ami elsősorban a szolgáltatás minőségét javítja majd, nem pedig a vállalat bővülésére irányul. Van egy pont, amin nem szeretne túlnőni, az Agrolánc Kft. most egy jól kezelhető vállalat – mondja.
Ha ki akar kapcsolódni, akkor olvas. Imádja a könyveket, hatalmas gyűjteménye van. S bár tudja, hogy a digitális kort nem lehet megkerülni, vallja, hogy a könyveknek, újságoknak soha el nem múló varázsuk van. Nem csoda, ha a könyvtárszoba a nyugalom szigetét jelenti számára, ami egy jó szivar és az olvasás mellett a legjobb hely az elmélkedésre.
Barna András (B. A.): A pályafutásának kezdetén inkább a műszaki irány érdekelte, nem az értékesítési vonal. Hogyan indult a szakmai élete?
Szemerei Károly (SZ. K.): Amikor befejeztem a műszaki szakközépiskolát, akkor a MEZŐGÉP nevű trösztnél helyezkedtem el – ekkor még trösztök voltak –, amelynek számos gyára volt. Én a Forgách utcába kerültem, ahol több beosztásban is tevékenykedtem. Később innen mentem az egyetemre. Egyébként korábban az édesapám is dolgozott itt.
B. A. Ezek szerint vitte tovább a családi hagyományt?
SZ. K.: Nem, nem volt benne tudatosság, mert alapvetően is műszaki érdeklődésű vagyok. De nyilván az édesapámtól hoztam ezt a vénát. Én raktam vele össze biciklit a nulláról, és amikor Trabantom volt, akkor meg azt szereltem minden hétvégén. (Nevet.)
B. A.: Hogy került képbe az üzleti vonal?
SZ. K.: Ahogy említettem, a MEZŐGÉP-nél több beosztásban is voltam, amikor jött a rendszerváltás, akkor én mérőszoba-vezetőként dolgoztam. A rendszerváltás aztán sok mindent hozott magával, számos vegyes vállalat alakult akkoriban. Egy olasz magánszemély Magyarországon keresett partnereket, így kerültem kapcsolatba vele. Társultunk. Az előzményhez hozzátartozik, hogy akkor már részvénytársaságok voltak, ezeken belül zajlott a mezőgazdaságigép-kereskedelem, és a későbbiekben ebből szerveződött ki és alakult meg az Agrolánc Kft. is.
Ebben a vegyes vállalatban nem túl szerencsés módon ötven-ötven százalékban lettünk tulajdonosok, az olasz magánszemély és én. De mint tudjuk, a fele-fele arány soha nem jó, mert ahogy ebben az esetben is, csak ritkán jutottunk el a konszenzusig, így egy-egy eldöntendő kérdésben sokszor patthelyzet alakult ki. De ez a tanulási folyamat része volt. Sőt még a mai napig is azt gondolom, hogy benne vagyunk ebben a folyamatban. Úgy vélem, hogy a klasszikus kapitalizmust, vagy ezt a fajta mentalitást, ami a Lajtán túl működik, még mindig tanuljuk Magyarországon, hiába telt el a rendszerváltás óta iksz év. Mindig eljönnek olyan problémák, amin a nyugati államok már átestek.
B. A.: Mire gondol?
SZ. K.: Személyi ügyekre például, megtapasztalni azt, hogy kikbe érdemes befektetni, és kikbe nem, kik a stratégiai munkavállalók, kik azok, akik csak jönnek-mennek. Nagyon nehéz olyan jó stratégiai partnert találni, akivel az ember megoszt minden cégproblémát, a fejlődés, fejlesztés kérdéseit is.
B. A.: Ön az emocionális oldaláról közelíti meg a személyi kérdéseket, vagy az elmúlt évek megkeményítették annyira, hogy csak a rátermettséget veszi alapul?
SZ. K.: Szinte mindig az emocionális oldalról. Mi annak idején hárman indítottuk el ezt a céget. Volt egy másik kolléga, egy titkárnő és én. A kolléga volt a szervizvezető, a szállító, a beszerző, szóval minden ő volt. A titkárnő tartotta a frontot a telefon mellett, vitte az adminisztrációt, én pedig jártam a vidéket és próbáltam üzletet szerezni. Így indultunk, innen fejlődtünk.
Az első irodánk a második kerületben volt. Gyorsan rájöttünk, hogy vár oldalából traktort eladni nagyon nehéz, mert oda ritkábban jönnek fel a szőlészek-borászok. Most már igen, de akkor még nem! (Nevet.)
Szóval kerestük a lehetőséget, hogyan lehetne telephelyet venni, aminek az lett a vége, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket, és elkezdtünk felépíteni egy bázist Rákospalotán. Mindannyian azt gondoltuk, hogy ez már hosszú távra ki fog szolgálni bennünket.
B. A.: Eddig a kép idillinek tűnik…
SZ. K.: Igen, de aztán minket is elért az ötven-ötven százalékos probléma, aminek a vége az lett, hogy kenyértörésre került a sor: ki kellett vásárolnunk az olasz magánszemélyt.
Alapjában véve az volt a gond, hogy más érdek vezetett bennünket. Neki az volt a szándéka, hogy kivigye a profitot, az enyém meg az, hogy ebből a profitból fejlesszem a céget. Nagyon sok álmatlan éjszakát okozott. Ma már azt mondom, hogy ezt is a tanulási folyamat részeként éltem meg. A helyzet persze húsbavágó volt, s a legnagyobb kérdést akkor az jelentette, hogy hogyan lehet egy céget normális pályára állítani, amikor nagyon sok pénzt elvisznek az embertől.
B. A.: Minden válás nehéz, az élet bármely területéről is legyen szó. Viszonylag kezelhető módon történt?
SZ. K.: Gyakorlott újrakezdő vagyok, kétszer váltam. (Nevet.) De komolyra fordítva a szót: abszolút normális keretek között zajlott le az egész. A felépített irodát, telephelyet az üzletrész fejében átadtam, eladtam az üzlettársamnak. Ezek után még itt üzemeltünk, azaz visszabéreltük a helyet, majd újabb állomásként megvettük azt a fóti telephelyet, ahol most beszélgetünk.
B. A.: Hogyan állt fel az új cég tulajdonosi háttere?
SZ. K.: Hárman lettünk a cégben. Az ötven-ötven százalékból ötöt-ötöt átadtunk egy belépő stratégiai partnernek, aki a gazdasági igazgató lett. Ma pedig már a feleségem. (Nevet.)
B. A.: Hát ez így közepesen könnyű volt…
SZ. K.: Végül is… (Nevet.)
B. A.: Kicsit visszaugranék a kezdetekre. Annak idején egy vállalkozáshoz bátorság kellett. Az ön számára ez kiút volt, vagy pedig egy lehetőség, amit nem lehetett kihagyni? Ráadásul egy olyan területen, amelyről, valljuk be, nem gondolná az ember, hogy túl sok pénz hozott akkortájt.
SZ. K.: Nagyon nehéz volt az első időszak. Szinte nulla árbevétel mellett rengeteget kellett menni, viszont eredmény az meg nagyon kevés volt. Akkor az olasz társ szinte mindig kint tartózkodott. Én itthon hitelből vásároltam meg az irodatechnikát, és megteremtettem a működési feltételeket. Nagyon kőkorszaki állapotok voltak, ha lehet így neveznem. Valahogy így indultunk.
Azóta minden teljesen megváltozott, letisztult. 2006-ban vettük meg a jelenlegi helyünket, fejlesztettünk, pályázatot nyertünk, szervizt bővítettünk. A jövőbeni terveink szerint pedig tovább fejlesztjük a szervizt, mert ez szükséges.
B. A.: Annak idején a profilt vagy a tevékenységet az olasz cég által kínált lehetőség határozta meg?
SZ. K.: Amikor vegyes vállalatként megalakultunk, akkor az olasz tulajdonos hozta be az Antonio Carraro céget, ez piacvezető volt a szegmensében. Számunkra is kihívást jelentett a képviseletük idehaza. De minden nagyon kezdetlegesen ment. Őszintén szólva nem is tudtuk akkor, hogy mi is az a képviselet, és a piaci ismereteink is hiányosak voltak. De az ember akar valamit csinálni, amikor kiürül az „állami létben” való gondolkodás.
Amikor kinyíltak a határok, és lehetett vállalkozni, az némiképp euforikus volt, de nem akartam kényszervállalkozó lenni. Az gondoltam, hogy gépészként értek annyit ehhez a területhez, hogy bele merjek vágni. Másfelől pedig tény, hogy Magyarország nagyon elmaradott volt a korszerű technikát illetően, akár a szőlő- és gyümölcsszektorról, akár az önkormányzatok ilyen jellegű ellátottságáról beszélünk.
B. A.: Hogy néz ki ma ez a piac?
SZ. K.: Nagyon változó, hogy mit és mennyit adnak el egy évben. Traktorból egy jó évben mondjuk eladnak háromezret, ha rossz, akkor kevesebbet. Mi a szőlő- és gyümölcsszektorban vagyunk jelen. A nagy cégek a szántóföldi kategóriát képviselik, ahol a 150 lóerő fölötti erőgépek jelentik az origót.
Mi 100 lóerőnél megállunk. Ez a traktorok úgynevezett kompakt kategóriája, amiből idén körülbelül százat adunk el. Az egész piacot nézve a hatodik–hetedik helyen állunk, a kategóriánkban pedig az első–második helyen lehetünk.
Egyébként jellemző, hogy a szántóföldi géppiacra koncentráló cégeknek ebben a kategóriában teljes a palettájuk, náluk ezek a gépek jelentik a prioritást. Ebből kifolyólag kevésbé összpontosítanak a kisebb teljesítményű eszközökre, így ez egyfajta piaci rés, amelyben mi pontosan megtaláltuk a helyünket.
B. A.: Mekkora potenciál van ebben az ágazatban?
Sz. K.: Egy termékből nem lehet megélni, ma körülbelül negyven-ötven gyártóval van kapcsolatunk világszerte. A legnagyobbak közül négyet-ötöt képviselünk, itt van a Gianni Ferrari, az Antonio Carraro és az amerikai TORO, a nagy darabszámokat ők képviselik.
B. A.: Ma a mezőgazdaság és az önkormányzatok eléggé reflektorfényben állnak. Mennyire van jelen a politika?
SZ. K.: Azt szoktam erre mondani, hogy én az ördögnek is eladok. (Nevet.) Itt nem a politikai ideológia számít. Hiba lenne ezt nézni, ugyanis a fű az pártsemleges, azt nyírni kell. De komolyra fordítva a szót: a legfontosabb kérdés, hogy a pályázati pénzeket hogy sikerül behozni az országba. Ebben mi kicsik vagyunk, és legfeljebb csak a hullámra tudunk felülni. Ugyanis ha van pályázati pénz, akkor nagyon sok gépet el lehet adni, de ha nincsen EU-s forrás, akkor nem lehet, vagy csak nagyon keveset.
B. A.: Mivel tudja elérni, hogy egy cég önöktől vásároljon? Jobb az ár, jobb a minőség, több a szolgáltatás?
SZ. K.: Mindig azt mondom, hogy olcsó gépet bárki tud árulni, eladni. Ezzel valószínűleg nem lehet konkurálni. De egyfajta árszint alá meg nem érdemes vagy nem szabad menni, mert kis árrésből nem lehet normális fizetést adni, fejleszteni, és nem utolsósorban kevesebb marad nekem is.
Egyébként mostanság egyre inkább a minőség a meghatározó és a háttérszolgáltatás. Például ha engem felhív a Gere Attila – aki már tizenegy traktort vett tőlem –, hogy ez és ez a problémája valamelyik gépével, akkor azonnal megy a szerviz. De ezzel egyébként nem kell személyesen engem megkeresni, mert a szervizünk pont ugyanebben a metódusban működik.
Rengeteg partnerünk van, bármelyiket említhetnénk, de például itt vannak az önkormányzatok, ahol muszáj minőségi szolgáltatást nyújtani. Ugyanis az említett intézményeknél nem mindig hozzáértők használják a gépeket, viszont nagyon könnyű azokat elrontani, ha nem a rendeltetésüknek megfelelően dolgoznak velük. Ha nem vagyok rugalmas, akkor ez mindenképpen befolyásolja a megítélésünket.
B. A.: Mi tulajdonképpen a golfpályafenntartó gépek kapcsán kerültünk kapcsolatba, de erről még nem beszélgettünk. Azt nem mondhatjuk, hogy egy golfnemzet vagyunk. Van ebben üzlet?
SZ. K.: Ez egy úgynevezett niche szegmens volt Magyarországon, ahogy ön is, mások is azt mondták, hogy ebben nincsen üzlet. Azonban én azt mondom, hogy nincsen elveszett vevő. Mi nagy figyelmet fordítottunk erre a területre, mert ha nem figyelsz, akkor oda bemegy majd a konkurencia. Én például akkor is jártam a pályákat, amikor nem volt értékesítés, és tartottam a kapcsolatot. És, amikor aktuális lett egy adott pályán a gépvásárlás, akkor kérdésként sem merült fel, hogy kit kell keresni ezzel kapcsolatban.
B. A.: Hány golfpálya létezik ma idehaza?
SZ. K.: Körülbelül tíz pálya működik. Mi mindegyiken ott vagyunk valamilyen géppel.
B. A.. Mondjuk két márka gépei között megtalálhatóak azok a tulajdonságbeli különbségek, mint például az autók esetében?
SZ. K.: Bizonyos esetekben igen. A magyar piacon jelenleg két cég van jelen ebben a kategóriában, az egyik a TORO, a másik a John Deere. A két cég termékei között az a különbség, hogy a TORO kifejezetten a sportpályafenntartó gépekre helyezi a fejlesztés fókuszát. A John Deere esetében, ahol a mezőgazdasági gépek teljes vertikuma megtalálható, ez a szegmens egy kerekítési határ. A fejlesztéseknél nem erre összpontosítanak.
A minőségi különbségeket megérzi a piac. Nem mindegy például, hogy egy hengerre hány vágóélt helyeznek fel, tizenegyet vagy tizennégyet, és az milyen finomsággal vág, hogy csak néhányat említsek.
B. A. Ha egy kicsit távolabbra tekintünk, mik a jövőbeni tervek?
SZ. K.: Én nem akarok nagy lenni. Ebben a kategóriában jól érzem magam. Harmincöten vagyunk a cégben, és mindenkivel személyes a kapcsolatom. A jövőbeni bővülés mindenképpen minőségi javulást kell hogy hozzon. A szervizt fogjuk bővíteni, ami egyfelől még jobb munkakörülményeket biztosít majd, másfelől nagyobb is lesz.
Hogy mennyire nem mindig a méret a lényeg, arra engedjen meg egy példát. A mezőgazdasági gépeket forgalmazó cégek szövetségbe tömörültek, ez a MEGFOSZ (Mezőgazdasági Eszköz- és Gépforgalmazók Országos Szövetsége). Mi is tagok vagyunk az olyan nagyok mellett, mint az Axial vagy a KITE. Néhány évvel ezelőtt az a megtiszteltetés ért, hogy engem kértek fel, legyek a szövetség etikai bizottságának vezetője. Nem értékelem túl magam, de jó érzéssel tölt el, hogy engem kértek fel erre a feladatra, ami nemcsak személy szerint számomra egy elismerés, hanem az Agrolánc Kft.-nek is.
B. A.: Némi malíciával kérdem: ezen a területen is szükség van etikai bizottságra? Kell ezzel foglalkozni?
SZ. K.: Sajnos kell, mert bizony előfordulnak etikátlan dolgok. Csak egy triviális példa erre, hogy két konkurens cég hirdetése egymás mellé kerül, és az egyik vállalat azt közli, hogy ne vásárold meg ennek és ennek a cégnek a termékét, mert…
B. A.: Már többször is szóba kerültek az emberi kapcsolatok. Egy viszonylag kisebb létszámú cég minden bizonnyal jobban kezelhető is. Önnek ennyire fontosak ezek a kapcsolatok?
SZ. K.: Az Agroláncnál van egy munkakultúra. Amikor felveszünk vagy fel akarunk venni egy új kollégát, akkor erre több lépcsőben kerül sor. Először a fiam beszél vele, aki egy HR-es szakember, második lépcsőben pedig mi interjúvoljuk meg. Az fontos, hogy érezzük valakin, hogy egy húzó munkaerő lesz, megbízható, amit mi alapértékeknek tekintünk. Úgy érzem, hogy mostanra „beállt a csapat”, amit az is igazol, hogy az elmúlt években szinte senki nem ment el tőlünk.
B. A.: Ezt a lojális mentalitást otthonról hozta?
SZ. K.: Anyai ágról leginkább. Bár ezen nem gondolkodtam még.
B. A.: Említette, hogy a fia is itt dolgozik. Gondolt arra, hogy a cég mutálódhat családi irányba?
SZ. K.: Sokat gondolkoztam ezen, hiszen mostanság egyre többet cikkeznek arról, hogy az első generációs tulajdonosok lassan átadják majd a stafétabotot. Nem gondolnám, hogy klasszikus családi céggé válnánk. Annak ellenére mondom ezt, hogy a fiam is itt dolgozik és a feleségem is, aki a gazdasági igazgató és a tulajdonostársam. Ez így alakult. Egyébként nekem öt gyerekem van, a legidősebb negyven-, a legkisebb pedig hétéves, és van még öt unokám is. A kislányom hasonló korú, mint az egyik unokám.
B.A.: Akkor utánpótlás az van…
SZ. K.: Igen, abban nincs hiány. (Nevet.)
B. A.: Hányan vannak egy karácsonyi vacsoránál?
Sz. K.: Tizennyolcan. (Nevet.) De így kerek az élet.
B. A.: Ha keretbe foglaljuk a beszélgetésünket, akkor elmondhatjuk, hogy egy válással kezdődött a karrierje, most pedig már némileg többről, pontosabban más minőségű válásokról van szó. Van, aki egybe is belerokkan… Ön, visszatekintve, hogy látja ezt?
SZ. K.: Ahogy az üzletben, a magánéletben sem könnyű ez a dolog. Sem lelkileg, sem anyagilag. Huszonkét éves koromban született az első nagyfiam, majd jött egy huszonegy éves házasság, és van a mostani. Summázva azt mondom, amit mostanában többször is hallok: mindenkinek csak egy élete van, ezt kell a lehető legjobban megélni. Én is ezt vallom. Szeretem az életet, szerettem is, és még remélem, hogy sokáig szeretni tudom majd. Kár álságos dolgokba belemenni, ha pedig már alakult, ahogy alakult, akkor kell tudni változtatni a dolgon, ha az már nem egy működőképes dolog.
Én nem mondom, hogy ez az etalon, hiszen emberek egy életet leélnek egymás mellett egy hangos szó nélkül. Van előttem ilyen példa. De ma is úgy gondolom, hogy jó döntést hoztam, a hétéves kislányom pedig az életem ajándéka. Boldog vagyok a mostani állapotomban, imádom a családom és a gyermekeimet, ha nem így lenne, nem lennének öten, de ennek ellenére nem vagyok nagypapatípus. Ahhoz túl sok még a feladat, hogy elmerüljek ebben az állapotban.
B. A.: Ki tud kapcsolódni, van hobbija?
SZ. K.: Egy tény, hogy nem ér véget négy órakor számomra a munkaidő. Sokszor mondják, hogy könnyű egy vállalkozónak. Szerintem nem könnyű, én otthon is szoktam dolgozni, de nagyon szívesen csinálom. Azt gondolom, hogy ez már életformává vált számomra. Nyilván ki tudok kapcsolódni, de a fejem mindig jár.
A könyveket nagyon szeretem, van egy nagy könyvtárszobám, a hétvégén legtöbbször oda vonulok el, olvasgatok, szivarozgatok. Különös hatással vannak rám a könyvek. Képtelen lennék számítógépen vagy telefonon olvasni. Szükség van arra, hogy lapozgassam, hogy érezzem az illatát. Ma, amikor felkeltem, azt gondoltam, hogy jó lett volna ezt az interjút a könyvtárszobámban megcsinálni, büszke vagyok a gyűjteményemre. „Mindent olvasó vagyok”, és nem fejeződhet be úgy egy nap, hogy ne vegyek könyvet a kezembe legalább tíz-tizenöt oldal erejéig. Most Herczeg Ferencet olvasok esténként addig, amíg ki nem esik a könyv a kezemből.
